A családom, már azért utál, mert végül művészeti egyetemre jelentkeztem, meg az, hogy egyáltalán egyetemre, hogy képzeltem! Pontosan így. Merész vagyok, és ellenszegülök, mindenféle korlátozásnak. Ezért sikerült eljutnom oda, ahol most vagyok. Megtagadtam a család nevemet, nem akarom, hogy közöm legyen a maffiához, és bárki is fogást találjon rajtam. A vezetéknevemet a szülővárosom nevére változtattam. Amint betöltöttem a tizennyolcat, és megtehettem ezt. Innentől kezdve senkinek nem volt beleszólása abba, hogy mit csinálhatok, és mit nem. Egy vétkem volt, és az az éneklés volt. Nem akartam, drogot árulni, nem akartam pénzért embereket verni. Nekem, ez volt az utam, mindig is. Amióta énekelni kezdtem, és a suliban is kitűntem az énekkarok alkalmával, még kórus tag is voltam, de az nem az én világom. Kicsit önbizalom hiányos vagyok, ha arról van szó, hogy ki kell állni valahova, ezért erőltettem eleinte a bandát, ott vannak körülöttem mások is. Viszont , be kellet lássam, hogy nehéz természet vagyok, nem lehet velem olyan könnyedén kijönni. Mert amit akarok, azt bárhogy érvényesítem. Az olasz temperamenumom sokat közrejátszik ebben. Hangos vagyok, és kiabálva veszekszem. Persze, ha kell verekszem is.
A feszkót edzéssel vezetem le, szeretek dalokat is írni. Keveset beszélek magamról, mert senkinek semmi köze ahhoz, hogy honnan jöttem, és mit csinálok azért, hogy sikerüljenek a vágyaim.

Két hónap, és felléphetünk az Amercan’s Got Talentbe, épp túl voltam a felvételi lapok benyújtásán. Az összeget is befizettem, amiért rengeteget melóztam, a srácoknak még csak a fülük botját sem kellett mozdítaniuk érte, meglepetést akartam nekik. Folyton azt hajtogatták, hogy nem haladunk sehova, ezek a kis fellépések amikkel próbálkozunk,lószar se. Ráadásul én sem vagyok túl ember barát, szeretek énekelni, de könnyen lobbanok, ez talán a háromnegyed rész olasz véremnek köszönhető. De nem tehetek róla. Kevés haverom is van emiatt. A családom örült is, meg nem is ,hogy mik az elképzeléseim, de nem épp az a támogató fajta. Ők azt szerették volna, ha fogom magamat ,és beülök valamelyik negyed székébe, és onnan osztom az észt, és gyűjtöm be a védelmi pénzeket. Hát én nem! Nem akartam ezt sosem, ezért kűzdöttem, hogy más legyek mint ők. Épp ezért, hamar seggre estem. A könnyű pénzre pedig kísérő fiúként tudtam szert tenni, a suli mellett. Csak dísznek kellett lennem az idős nők mellett. A legjobb. Ha extra szolgáltatást akartak, csak több pénzt kértem. Így volt pénze a bandának mindig helyre, ahol gyakorolhatott. Ha elhasználódott a dobos ütője, beszálltam neki újat venni. Persze ezt mindig elfelejtik, amikor az ember, késve érkezik. Hajnalig voltam fent, hogy ki tudjuk csengetni a próba terem bérletét.
- Faszom Xander, mindig késel! Így hogy a picsába akarod komolyan venni ezt az egészet?! Csak totyorgunk a faszba! – ront nekem a basszeres, én pedig fa pofával pillantok vissza rá.
- Itt vagyok nem? Nyomjuk a próbát, mert holnap után mi nyitjuk a Dash előtt a bulit. – nem érdekelt az, hogy késtem, itt vagyok. – A próba után mutatni akarok nektek valamit. – összefogtam a hajamat, és beálltam a mikrofonhoz. Fáradt voltam, és azért titkon mindig mocskosnak éreztem magamat azért, mert ilyen módon jutottam pénzhez. De, tudtam magamról, hogy nem pizzás fiúnak születtem, és nem is eladónak valami bolt kasszájánál. Ezzel még mindig többet kereshettem, és a saját életszinvonalamat is fent tudtam tartani.
- A kurva élet már! – csattantam fel. – Én vagyok fáradt, és késtem, és mégis te baszod el az ütemet Chris! – fordultam meg elégedetlenkedve, és végig néztem a társaságon. Ekkor láttam meg Maddox szemében valamit, ami rohadtul nem tetszett.
- Tudod mit? Én elszívok egy cigit. – kelt fel, és elindult a tűzlépcső irányába.
- Nem fejeztük be, hova mész?! – tettem vissza a mikrofont a tartóba, és elindultam utána. Senki sem hagyhatja abba a próbát. Ráadásul ott van a suliban is az év végi fellépés, a ki mit tud, bandával akartam fellépni, A bandámmal. Az lenne a vizsgamunkám.
Váltottunk pár szót, bár nem épp túl barátságosan, mégis, mire visszamentünk, a gitárosunk lelépett. Sebaj. majd szerzek egy másikat, de úgy tűnik nem fogom bejeleteni a kéthónap múlva induló bejelentésemet, hogy elindulunk a válogatón.
Két hét múlva Maddoxot áthívtam, mert mindenkit elmartam magam mellől, de ő még hajlandónak mutatkozott arra, hogy megpróbáljuk megmenteni a bandát. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy csak azért jött át, hogy a négy fal között közölje velem, hogy ennyi elég volt, kurvára elege volt a tökölésből. Ki kellett mennem az erkélyemre, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Ez! Kibaszottul jó. Ráadásul neki sem akartam elmondani, hogy mit terveztem ezek után, mert nem akartam, hogy csak azért  maradjon velem.
- Hát, jó. Akkor takarodj te is a picsába. – tértem vissza, ő pedig csendes nihillel megrántotta a vállát, és ki is lépett az ajtómon. Azóta nem láttam.



Most pedig, itt állok, majdnem összeszarom magamat, az első selejtezőn túl vagyok, már lementek a tv-ben a bemutatók. Xander Nashville, még erre módosítottam a jelentkezésemet az utolsó pillanatban, és itt vagyok. Egyedül.
Igen! Itt vagyok még mindig! Rájöttem, hogy nekem banda nélkül is megy az éneklés, nem kell erőltetnem. Ráadásul, kicsit kénytelen voltam kompromisszumot kötni magamban, a duetteket illetően. Most is, az egyik versenyzővel adjuk elő a fináléban az utolsó számunkat. Nehéz volt idáig eljutni, és megnyerni a közönséget, de élvezem. Egyik volt korábbi bandatagom sem érdekel. Egyedül csak Maddox nem jelentkezett,hogy kihasítson egy szeletkét a sikeremből, de a többieket is elintéztem a faszba.
Az utolsó szám, amit előadtunk, és teljes sikert arattunk. Ezután, azt sem tudom ,hogy mi történt. Csak álltam a színpadon, és mosolyogtam, és hálálkodtam a közönségnek.
- Xander, van ám itt valami, amit nemrég talált az egyik nézőnk és beküldte nekünk.  – mire én meglepetten álltam a színpadon, és felvontam mindkét szemöldököm, csak mosolyogtam a katarzistól, hogy nyertem. De, most mi lesz? Találtak valamit, és vége mindennek? Mit találhattak?
- Nézzétek, mikor akartad elárulni nekünk, hogy titokban metal covereket rejtegetsz valamerre? – mire megfordultam, addigra a nagyképernyős kivetítőn ott voltam, a kis stúdiómban, és épp Michael Jackson They dont care about us című számát énekeltem fel. Igen, kevesen tudják rólam, hogy ez a műfaj sem áll messze tőlem. Csak itt, mélyebb a hangom. Szeretek énekelni, ezt a nagyszüleim is bizonyíthatják. Képesek voltak Olaszországból levelet küldeni, ide, hogy gratuláljanak, és támogassanak!
- Hm… úgy fest lebuktam. - ~de ezért megöllek, Maddox~ - a közönség csendben maradt, így nem tudtam ,hogy mi lesz, most küldenek el, és vágják el a lehetőséget a sikertől?
- Megmutatnád nekünk, hogy élőben milyen? – élőben? Metal covert?! ~a dobverődre szúrlak fel Maddox, ha valaha újra találkozom veled.~
- Persze. – biccentettem, és megkszörültem a torkomat, nem kis meló ám nagyjából, három percen át, ekkora intenzitással énekelni. Nem vagyok az-az érzelgős fajta, de a sok Jackson fan, ahogy ott álltak és csápoltak, és mozogtak, és kiabáltak, tapsoltak, és nem csak a Jackson, hanem a Queen szám alatt is, megmozgatott. Imádok énekelni, és hatalmas, ahogy a hangommal megmozgathatom őket