Az egy dolog hogy kívülről milyen vagyok de hogy belülről. Üres. Az életem üres, nincs benne helye családnak, szerelemnek, barátságnak, semmi olyasminek, ami csak hátráltatna a munkában. Az életem, csak arra való, hogy az Ojabun által kiosztott feladatokat elvégezzem, hiba és zökkenő nélkül. Volt egy életem, egy rövid ideig, amikor gyerek voltam. Akkor éreztem, kíváncsi voltam, lelkes, tele élni akarással azután is hogy elhagytak, és árvák közt nőttem fel magam is árvaként. Nem volt rossz, de aztán kivettek onnan, egy család.
A yakuza.
Akkor még nem tudtam, de bele kerültem egy programba, ami kiölt belőlem mindent. Megvertek, tönkretettek, és aztán újra felépítettek. Valaha volt lelkiismeretem, mára az sincs. Már nem érdekel ha kioltok egy életet, nem érdekel ha tönkreteszek valamit, és nem veszem fel ha megbántanak, vagy rosszul vélekednek rólam. Tegyék. Amennyire lehet hidegen és nyugodtan szinte már kiegyensúlyozottan élem a mindennapjaim. A családommal. Nem, nem azokkal akik vér szerint azok, a nevüket is csak a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hanem a választott családdal. Azokkal, akik megfosztottak a nevemtől, és akik újat adtak nekem, akikhez tartozom, mert ez a hűség mindenek felett áll. Tudod ez amolyan, legfontosabb dolog, hogy hűséges legyek, pláne mivel elég neves pozíciót foglalok el. Hűséges vagyok, azt hiszem ez a legerősebb képességem.
Mindezek ellenére mégis van bennem egy kevés élet. Időről időre valaki jön és ráfúj a szívem mélyen pislákoló szikrára ami fellobban. Szalma láng ez, de hűen megmutatja hogy élek, és képes vagyok érdeklődést mutatni személyek, dolgok iránt. Most egy ügynökséget vezetek, tehetséges fiatalokat keresek világszerte hogy felfuttassam őket. Az én patronálásomnak díja van, de aki megfizeti, még nem panaszkodott rá hogy nincs mit ennie, és nincs hol laknia és egy porchénél rosszabb kocsival kell járnia. Remekül játszom a szerepet amit időről időre rám osztanak, de minden álca, minden üresség, minden sötétség mögött.... valahol még ember vagyok.

Sötét van. Az az igazi mély sötét, amikor nem tudod eldönteni hogy működik még a látásod, vagy sem. Nem látod a magad elé felemelt kezedet és a fénynek halvány nyomát sem. Olyan sötét, hogy kételkedsz benne hogy látod-e újra a fényt vagy végleg elvesztetted a szemed világát. Már nem látod az árnyalatokat, nem érzel különbséget, és hiába erőlteted a szemed, minden árnyék ugyanolyan. Ez a sötétség az ami körbevesz, beleivódik a csontjaimba és nem ereszt. Az emberek többsége fél a sötéttől, egy idő után a démonaik, amik a fejükben élnek megelevenednek a sötétben és kitátott szájjal csak arra várnak hogy felfalhassák őket. Rettegést keltenek, ahogy körbefonják az elmét, aztán elemésztik a testet is.
Most engem vesz körbe, igazából körbeölel, mint valami sötét anyag, ami az ébren lét és az álom határán dereng. Mit keresek én itt? Miért a sötétség? Nekem nem árthat. Én maga vagyok a sötétség, bennem már semmiféle kárt nem okozhat képzelt karmaival és agyaraival. Az én démonomnak nincsenek fogai és karmai, ember arca van. Lágy vonású, hasonló az enyémhez. Csak fiatalabb. Senji arca. Az öcsém arca. Néma sikolyra nyílnak ajkai, törékeny arcán iszonyat tükröződik, és én meglódult szívveréssel vetem magam felé. Nem érem el. Persze, hogyan is érhetném? Hiszen ő az életem azon részét képezi, amit magam mögött kellett hagynom. Nem ismertem a szüleimet, mondtam korábban akkor mégis hogyan lehetséges hogy az öcsémet igen? Nem az én hibám volt....

A sötétből dereng elő a jelenet. Nem sokra emlékszem az árvaházból, csak arra hogy magukhoz vettek, és onnantól máshogyan teltek a napok. A játék helyét átvette a munka, edzés és kemény tanulás ami jellemezte a korai éveimet. Nem volt egyszerű, és tönkrementem benne. A jakuza módszere egyszerű, a megfelelő alapanyaggal dolgozva valami újat hoz létre, és ahhoz hogy ez megtörténjen valamit el kell pusztítani. A bennem élő gyermek volt az ára annak, hogy most milyen vagyok. Meghaltam azért, hogy újra élhessek egy más "világban". Mert a jakuza világa kemény, sokszor nem fair, és semmiképpen sem könnyű. Mindennek ára van, a hibának többnyire halál. Belém sulykolták miközben tanultam, és minden erőfeszítésem árán az osztály legjobbjai közé kerültem. Megtanultam, az kap jutalmat aki teljesít, és ez sokszor annyi volt hogy nem kapott verést, vagy egyszerűen életben maradt. Ezért kellett küzdeni minden nap. Minden edzésen, minden pillanatban. Mert soha nem tudhattuk honnan kapjuk a következő ütést. Tizennyolc éves koromig így teltek a napjaim, addigra már elég jó voltam ahhoz, hogy néha egy kis időre úgy nevezett szabad időt kapjak. Huszonöt éves koromra befejeződött úgy mond a tanítás, és ott álltam szenvtelenül az utolsó próba előtt, hogy kiderüljön alkalmas vagyok-e hogy az ojabunt szolgáljam. Alkalmas vagyok-e végrehajtónak. Két napot kaptam, és két célpontot. A szükséges felszerelést és egy figyelmeztetést. Minden egyértelmű volt és világos.

Egy csonka család volt a cél. Anya és gyermeke. Elmentem hozzájuk az éj leple alatt, készen álltam, hogy megtegyem az utolsó lépést. Hogy befejezzem. A fiú ébren volt, az asztalnál ült, iratok fölé hajolva. Beosontam, nem jelentett akadályt. Hátulról leütöttem, és felkészültem hogy megöljem, de pillantásom a lapokra esett, és megpillantottam egy nevet rajta. A régi nevemet. Felegyenesedve vettem fel a lapot, és olvastam el. A család, az én családom volt. Anyám, aki elhagyott és az öcsém aki csak a nevemet ismerte. Egek ura! Innen nem volt visszaút. Haragot éreztem a nő iránt, aki elhagyott, így az öcsémet ott hagyva átmentem anyámhoz. Néztem ahogy alszik, törékenynek tűnt, és nagyon betegnek. Olyannak, akit valami lelki bú emésztett fel. Nem sajnáltam, csendben egyetlen vágással végeztem vele, de nem számoltam jól. Senji magához tért, és most berontott a szobába, ahol engem látott a szeretett anyja mellett, véres késsel a kezemben. Nekem esett. Én védekeztem és végül magam alá gyűrtem, sokkal erősebb és képzettebb voltam mint ő. A szemébe néztem. Ő megdermedt, tudta ki vagyok. Érezte valahonnan.
- Hakurei.... - nyöszörögte.
- Nem. Ő meghalt - ráztam meg a fejem, és valamiért nehezemre esett megtenni azt az utolsó fél lépést.
- Bátyám, miért...
- Mert ez a parancs. És mondd meg Neki, hogy nem bocsátottam meg. Soha! - emeltem fel a kezem hogy lesújtsak, de ő még utolsó mozzanatával megsebezte a vállam a konyhakéssel, amit fegyverként akart használni. Szégyenem jele, hogy egy pillanatra elgyengültem. Megöltem őt is, és a két halállal tértem vissza. Nem volt mestermű, de elfogadható. Volt, aki vissza sem tért. Végleg lezártam valamit akkor az életemben.

Felriadok. Felülök az ágyamban és gyorsan végigveszem a szabályokat. Látok. Hallok. Semmi gyanúsat. Az óra ketyeg. Itthon vagyok. Egyedül vagyok, nincs veszély. Kifújom a levegőt, és hátrasimítom a hajam. Évekkel ezelőtt álmodtam utoljára ezt a lidérces álmot. Hogy Senji fölém hajol, és néma sikolyával vádol azért, amit tettem. Ma már nem remeg meg a kezem, nem állok meg egyetlen pillanatra sem, és ha valakinek meg kell halnia, az nem én leszek. Én a halál egyik arca vagyok, aki a világot járja, és évek óta az ojabun végrehajtója. Ez vagyok én, egy élet nélküli héj, egy fegyver a gazdám kezében. És ez...rendben van így.

Az évek így teltek el vég nélkül. Tizenkét hosszú év telt el amióta levizsgáztam és megszámolni sem tudom hány halál szárad már a lelkemen. Mindig ott voltam ahol szükség volt rám, és négy évet életem Olaszországban is hogy az ottani fenyegetést kordában tartsam, amíg megállapodás nem születik, és voltak szép pillanatok az életben. A naplemente a gondolán, és sétáltam a Sóhajok hídján egyetlen szó nélkül, hiszen mire vágyhat a magamfajta? Semmire. Nincs semmi amit az ember megadhatna nekem, és visszafordíthatnám a sorsom.
Szerettem az olasz életet, könnyű volt és szinte már élvezetes. Most viszont a kötelesség és az üzlet is Californiába szólított. A bizniszem virágzik szerencsére, ez a megélhetési forma az enyém és csakis az enyém. Fenn kell tartanom egy látszatot, és amíg szem előtt vagyok, senki nem keres engem az árnyékában. Ez így van jól.