Egy újabb szokásos nap után jött egy újabb szokásos este. Minden egyforma, minden állandó, minden kiszámítható. Jobb, mintha rossz lenne. A gondolatra elmosolyodom, de nincs jó kedvem. Akira szokás szerint nem siet haza és őszintén fogalmam sincs hol lehet ilyenkor. Ez az egy dolog, amit olyan szívesen megkérdeznék, de nem teszem. Nem tudom mit váltana ki belőle, hiszen nem szokta meg, hogy kérdezősködöm. A lányokat kivételesen meg tudtam győzni, hogy ne várják meg az apjukat, cserébe majd reggel ő ébreszti őket. Nem volt egyszerű dolgom, de végül beadták a derekukat két mesével később. Egy selyem szatén köntös van rajtam a hozzá illő hálóinggel, későre jár már és lassan úgy gondolom, nekem sem érdemes várni. A szemem folyamatosan az órára téved. 10… 11… 12 óra. És akkor meghallom az autó hangját, képes vagyok rá, messziről kiszúrom, hogy megérkezett a férjem. Az asztalon a kihűlt vacsora és az üveg bor, amit kettőnknek szántam, de végül azzal nem vártam meg.
- Jó estét… vagy… már inkább éjszakát – nagyon kell uralkodnom magamon, nem mindig akadok fenn ezen, de ma valahogy nehezen lépek túl rajta.
- Milyen napod volt? – próbálom inkább másfelé terelni a beszélgetést és felállok, két pohár borral a kezemben. Közelebb lépve át is nyújtom Akirának az egyiket.
- Nem mondom, hogy egyszerű volt, de meggyőztem a lányokat, kivételesen ne várjanak meg. Cserébe viszont reggel neked kell ébreszteni őket – nem ülök vissza, csak az asztal szélének támaszkodok és közben azon tűnődöm, milyen kedve van. Nem látszik rajta semmilyen érzelem, de én már jól ismerem ennek az érzelemmentességnek is a fajtáit. A rossz és a nagyon rossz kedv között van valahol.
- Persze, ha nem előznek meg – elmosolyodom, mert szinte kizárt, hogy reggel ne arra ébrednénk, hogy a lányok az ágyunkon ugrálnak.

Az a pár perc, amíg az autótól végre a nappaliba ér, valószínűtlenül hosszú. Már máshogy érzékelem az időt a sok várakozás miatt. Kész szerencse, hogy a gyerekek és némi munka lefoglal, de az esték mindig hosszúak. Csak nézem a férjem és magam sem értem, hogy a kényszerházasság ellenére hogy lehetett ekkora szerencsém. Minden körülmény adott volt ahhoz, hogy ez a kapcsolat ne működjön, de a maga módján működik és őszintén, ennél csak rosszabb lehetne. Látom, ahogy végignéz rajtam. Én nem vagyok teljesen megelégedve magammal, de melyik nő az. Főleg így, hogy már két gyereknek életet adott ez a test. Ha minden jól megy, talán harmadjára is megteszi.
- Akkor átlagos napod volt – nem kötekedek, egyszerűen csak nehezen bírom a sablon válaszokat, hogy nem oszt meg semmit velem. De nem kérdezek vissza, nem erőszakoskodok, hogy meséljen. Inkább belekortyolok a borba.
- És megint nem ettél semmit – utána megyek a konyhába, ez nem az ő dolga, nekem kell kiszolgálni őt, de az ételt nem tarthatom órákon át melegen.
- Csak ülj le, majd hozom. Képtelenség volt melegen tartani, már kétszer megfőtt volna – a mikró sípolása mintegy végszó, hogy fogjam be. Ez nem én vagyok. Talán azért beszélek ennyit, mert ideges vagyok attól, amit valójában mondani szeretnék, csak keresem a megfelelő pillanatot. Egyáltalán van ilyen? Leteszem a férjem elé az ételt és leülök vele szemben.
- Jó étvágyat – töltök még bort, mert szükségem van rá. Amikor megkérdezi, milyen napom volt, pont kapóra jön, hogy felvessem az ötletem.
- Csak a szokásos. Illetve nem... a lányok úgy nőnek, hogy már követni sem tudom, ki melyik ruhát nőtte ki éppen. Szóval ami kicsi, azokat elraktam. Külön a rózsaszíneket és külön, ami még jó lehet. Egy kisfiúnak is... – szinte egy levegővel sorolom végig a mondandómat, a végén pedig szünetet tartok. Hagyok időt, hogy eméssze kicsit Akira a hallottakat, mert még magam sem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondtam.
- És ahogy pakoltam, arra gondoltam, mi lenne, ha abbahagynám a gyógyszert és... szülnék neked egy fiút – először lesütött szemmel a padlót bámulom, csak kicsit később merek felnézni Akira szemeibe. Vajon mit fog szólni? Vajon őrültség ez az egész? A szívem hevesen ver. Arcát fürkészem, de szokás szerint nem tudok semmit leolvasni róla. Talán még ő sem fogta fel, mit mondtam neki.

A kérdésemre választ is kapok, meglepően részletesen. Igen, ami két szónál több, az már részletesnek számít. Ráadásul szóba kerül a szervezet, amitől mindig összerándulok, nem szeretem az ilyesmi ügyeket, de nagyon jól esik, hogy Akira ezekbe többnyire beavat, amennyire szükséges. Nem csak unatkozó feleségnek néz, hanem megosztja velem a fontosabb dolgokat.
- Miféle változások? – kérdezek egyből vissza, mert az soha nem jelent jót. Vagy igen, de semleges semmiképpen nem szokott lenni egy változás a szervezetben.
- Megértem, dolgod volt... Csak néha, a lányok miatt... örülnének neki, ha korábban hazajönnél – sóhajtok fel, minden este ezen megy a vita, hogy meddig maradhatnak fent és mikor jön az apjuk. Ma én nyertem és már alszanak is, de legtöbbször ők győznek.
- Nem olyan fontos, van mit felvenniük. Csak olyan gyorsan nőnek, tegnap még kisbabák voltak, holnap már szinte iskolába mennek. És a legtöbb ruhát jó, ha kétszer felveszik, mert már ki is nőtték – mosolyodok el halványan. Akirát nézem, ahogy becsülettel eltünteti a vacsorát még ilyen késői órán is. Nekem is... hiányzik, hogy többet legyen itthon. Későn ér haza, mire felébredek, többnyire már dolgozik. Lehetetlen megelőzni és korábban ébredni nála.
Amikor előállok az ötletemmel, először visszakérdez, de figyelmesen végighallgat és azt hiszem egyből rá fogja vágni a választ, hogy nem, szó sem lehet róla, de nem így történik. Csendben vacsorázik tovább, én pedig idegesen babrálom a poharat az ujjammal. Ennyire nem akarja?
- Igaz. Az első szülés csak az újdonság miatt volt félelmetes, de a második... tudod, hogy imádom a lányunkat, de az... rémes volt. Már egy ideje gondolkodtam ezen, de halogattam kicsit, mert azt a fájdalmat nem felejtem – vallom be őszintén. Bár pontosan tudja mit éltem át. Hiába volt már a második szülésem, hosszú órákon át vajúdtam és a néha már talán magamnál sem voltam teljesen, vannak részek, amikre nem is emlékszek. Csak a végére. Amikor a mellkasomra fektették a mi második kis csodánkat. Abban a pillanatban megszűnt a fájdalom és tudom, ez most is így lesz.
- De... igen. Szeretnék egy fiút... tőled – jelentem ki végül határozottan. Tudom, hogy titkon ő is erre vágyik, hiszen fontos lenne, hogy legyen egy fia is, aki követi majd őt mindenben. És én kész vagyok ezt megadni neki. Csak nézem, ahogy elpakol maga után, javíthatatlan, annyiszor mondtam már, ez az én dolgom. De most jobban idegesít a csend, ami rám telepszik és úgy érzem összenyom. Remélem nem fog haragudni rám. Odalép hozzám és felhúz, én meg engedelmesen hagyom, félve pillantok fel szemeibe. Már nem kell várnom a válaszra tovább, ajkaim közé suttogja, amit annyira szerettem volna hallani. Hogy adjak neki egy kisfiút. Belemosolygok a csókba, ami végülis halk, kéjes nyögésbe fullad, ahogy megérzem kezeit. Kalandoznak a testemen, újra felfedezik az ismerős vonalakat, én pedig lágyan hozzásimulok.
- Akira... ne itt... a lányok... – néha a legváratlanabb pillanatokban tudnak felébredni és megjelenni bárhol a házban.
- És különben is, ma még biztosan nem fog megfoganni – emlékeztetem, hogy ez nem ilyen egyszerű, de végülis miért ne érezhetnénk jól magunkat.

Nem szeretek a munkájáról beszélni és nem azért, mert nem érdekel. Nagyon is érdekel, de akárhányszor szóba kerül, ismerős görcsbe rándul a gyomorm. Én nem ebben nőttem fel, nekem az átlagos, szinte unalmas munka a természetes. Bár tisztelem és felnézek rá, mert nagyon jól csinálja, amit csinál, de attól még ez nekem idegen. És félelmetes. Tudom, hogy bármi áron megvédene bennünket, ennek ellenére nincs nap, hogy ne aggódnék. Érte. Bármennyire is szokatlan itt az amerikai világban a mi kapcsolatunk, nálunk ez hagyomány és soha nem is lázadtam ellene, sőt… Szerencsésnek tartom magam.
- És ez ránk nézve mit is jelent pontosan? – tudom mit jelent, legalábbis a magam naiv módján. Ezekbe a kérdésekbe nem szeretek belegondolni, inkább megvárom a válaszát, minthogy elméleteket gyártsak magamnak.
- Én ezt egy szóval sem mondtam, hogy nem vagy jó apjuk – kapom fel a fejem a meglepő kijelentésre. Én nem ezt mondtam és őszintén meglep, hogy ő így gondolja. Nem rossz egyáltalán, csak más. Nem vagyunk egy átlagos család.
- Mindent megteszel értük és ezt ők is tudják. Én is. Egyszerűen csak keveset vagyunk együtt, de megértik. Azt hiszem ez egy átlagos családban is így van, az apák dolgoznak – mosolyodom el halványan, mert ez a része igaz is, csak a mi esetünkben az a bizonyos munka az, ami nagy különbséget jelent.
- Nyaralni… - ismétlem meg a szavait mosolyogva.
- Képes leszel napokig csak homokvárat építeni és nem foglalkozni az itthoni dolgokkal? – vigyorgok tovább, mert nem látom magam előtt a képet, ennyire még az én fantáziám sem élénk. És nem abban kételkedem, hogy ne játszana a lányokkal. Sokkal inkább azt nem hiszem, hogy munkamentes lesz az a pár nap.
- Majd gondolkodom rajta. A lényeg, hogy meleg legyen és ne legyen túl messze. De nekünk egy közös itthon töltött nap is elég, nem kell belemenned olyasmibe, amihez tudom, hogy semmi kedved, mint mondjuk egy nyaralás – én képes vagyok alkalmazkodni, neki viszont tudom, hogy nehezen megy, akkor is, ha nem mutatja. A maga módján, minden sötét titka ellenére azt hiszem ő is kedvel engem. Ha nem is annyira, mint én őt.
- A lányok azt hiszik, hogy mindent és mindenkit kisajátíthatnak. Igazi mini diktátorok, nem is értem, honnan örökölhették ezt a vezetőszellemet – vigyorgok, mert hát én vagyok velük egész nap és tényleg nagyon jól neveltek, de egészen más arcukat mutatják az apjuknak és mást, ha velem vannak. Akirának van tekintélye, nyilván nekem is, de azért nálam feszegetik a határokat, nála viszont nem is próbálkoznak.
- És ha összejön a harmadik baba, bele sem merek gondolni, mi lesz… - sóhajtok fel. Legutóbb könnyen ment a dolog, hiszen a második lányunk születésekor még az első is annyira pici volt, hogy nem igazán kellet elmagyarázni, hamarosan kistestvére születik. Ez most keményebb menet lesz, abban biztos vagyok. Féltékenységgel és hisztikkel teli napoknak nézünk elé. Most viszont nincs időm ezen gondolkodni, hiszen Akira a tettek mezejére lép és bár gyakran élünk házaséletet, a szégyenlősségem az évek során mit sem változott. Halkan felnyögök a helyzetváltoztatásra, ahogy meglepően könnyedén felemel és meg sem áll velem a hálószobáig. Annyira vonzó, hogy ilyen erős és férfias. Karjaim a nyaka köré fonom, lábaimmal a derekát ölelem. Gyors csókot lehelek ajkaira, aztán hagyom, hogy a hálóig vezető rövid útra figyeljen, inkább áttérek a nyakára, ott hintem be apró érintésekkel a bőrét.
- Ki is fogom dobni, nem lesz rá szükség… és ha véletlen ráérsz, hazajöhetnél… ebédelni… - nehezen tudok már arra figyelni, mit mondok, mindig elveszi az eszem a közelsége.
- Minden alkalmat ki kell használunk, hogy minél előbb sikerrel járjunk – vigyorgok bele a csókba, de aztán nem beszélek, a számat most egészen másra akarom használni.