Nem szeretem a csendet; fokozatosan vesztettem el a hallásomat, eleve halláskárosodással születtem, nehéz volt megtanulnom beszélni is, de végleg, tizenkét éves koromban vesztettem el a hallásom. Mára már megtanultam együtt élni ezzel a betegséggel. Találékonynak érzem magam mégis, mert rengeteg türelemre és megértésre tanított a betegségem, ugyanakkor a találékonyságomnak köszönhetően tudok ma is zenéket írni, és dalokat is. Persze leginkább dalokat írok, és az öcsém adja elő a bandájával. Nem szeretnék a tömeg elé lépni, nekem jó az, ha a háttérből támogatom őket. Egyébként is félek megszólalni, az apám többször pofán vágott, ha gyerekkoromban megmertem szólalni, már akkor is érdekesen beszéltem, hiszen fokozatosan romlott a hallásom.
Sean, az öcsém volt az akivel titokban beszélgettem mindig, neki köszönhetem,hogy ha meg kellene szólalnom, nem fordulna katasztrófába az egész. Egyébként, a betegségem kissé szégyellem. El is menekültem a magam világába meg nem is, mert ahol lakom, az a négyzet alapú kis kertvárosi társas ház, aminek a közepén egy nagyobbacska rejtett kert van, ami manapság ritkaság számba megy, de ha tudnák az emberek, hogy azt az egész háztömböt megvettem, mert nem akartam, hogy lerombolják…
Szóval ez a kis társasház az Long Beachen, a menedékem, amiről kevesen tudják, a lakók közül, hogy tőlem bérlik, ráadásul én magam is két emberen osztozom még a lakáson, afféle albérletkén, a harmadik lakás üres jelenleg. Oda új bérlőt keresek.
A társaság, szerettem ha olyan emberek vesznek körbe, akiket kedvelek, és igazabb barátoknak érzek, olyanok akik bármit megtennének értem, ahogy én is ő értük.
Sokat jelent számomra a zene, mert amikor apa és anya veszekedtek, akkor Seannal az emeleten elbújtunk, és én énekelgettem neki. Hogy ment? Neki hála tökéletesen, mellette nem dadogtam, nem artikuláltam túl a szavakat. Ő az én mentsváram. Sok ütést felfogtam előle, mert apámat zavarta,ha ő a hatalmas alkohol delíriuma közben, nem tudta élvezni igazán, hogy a mája épp tönkre megy, az egyre több és több piától, mert nem hallja a torkán leguruló árpalé gurgulázó hangját, a gyereksírástól. Mégis ő volt az, aki azt mondta, hogy menjünk. Tizenöt voltam, ő tizenkettő, hamar kellett felnőnünk, anya pedig támogatott minket. Az összes dugipénzét odaadta Seannak, és mi elindultunk, sokáig éltünk Texasba, Dallas és Mississippi állam környékén, kis bandaként kezdték az öcsém és pár haverja, de én büszke vagyok rájuk.
Szeretem ezenkívül a szabadban is tölteni az időm, fotózgatok is.
Utálom, sőt gyűlölöm a gyermekek elleni erőszakot, a múltamból fakadóan ugyebár. Bár ha nem vagyok túl fáradt, hallok még hangokat, egyes orvosok azt mondják, hogy olykor valóban előfordulhat, hogy egy-két hanghullámot még hallok. Biztos felmerült benned a kérdés, hogy hogyan tudok így dalokat írni. Segítek…csukd be a szemed. Na, kérlek, az én kedvemért! Gyere ülj ide az ölembe, és dőlj a mellkasomnak, fogd meg a gitárom, és húzd a mellkasodhoz. Hallgasd…

Július van, ami azt jelenti, hogy nagyon meleg az időjárás; sokan kint vannak már, sokan pedig még csak most érkeznek haza, én ideültem ki, a földre, a babzsák puffomra, törökülésbe a gitárommal, és egyszerűen, csak lehunytam a szemem, majd a mellkasomhoz húztam a gitár testét. Neki kezdtem az aktuális dalomnak, egy ideje dolgozgatok rajta. Ahogy a bundokat nyúzom, lassan kinyitom a szemem, és figyelem a lakókat. Vannak gyerekek, akik játszanak, vannak párok, akik csak ülnek, és hallgatják a játékom. Kissé kukkolónak érzem magam, hogy bele-bele pillantok az életükbe. Azzal, hogy siketté váltam, kifejlesztettem az egyéb érzékeimet, jól olvasok mások testbeszédéből, ezáltal hamar kiszúrom,ha hazudnak nekem. Hogy rossz-e vagy jó, hogy nem hallom, ha a második kamu után kidobom a bérlőt, mert nem fizet, és nem hallom, hogy épp szíd? Azt hiszem nem. Rossz-e hogy nem hallottam, az első szerelmi vallomásom? Igen. De az már rég volt. Lehunyom a szemem, és elképzelem, milyen lenne, ha itt lenne mellettem valaki, ez a dal neki fog szólni. Lustán mosolyodom el ezen gondolatokra.

Mi lenne ha…

Mi történt akkor…


Azon a tíz évvel ezelőtti estén. Te mellettem feküdtél, a csillagokat bámultuk Július 4-én, vártuk a tűzijátékot. Nagyon izgatott voltál, én pedig hagytam magam kicipelni arra a rétre, és ettünk, ittunk, heverésztünk, még a kutyád is velünk hoztad, erősen hozzád volt kötve, azt mondtad, hogy semmi baj nem lesz. Én kételkedtem ebben, de láttam a mosolyodon, hogy ezt szeretnéd; így hagytam magam.
Eljött az éjfél és a tüzijáték is elkezdődött, de az első néhány vörös, zöld és fehér villanás után felkaptad a fejed és a mellkasomra vágtál, majd megráztál. Én csak azt éreztem, hogy hirtelen forróbb volt a levegő körülöttünk. A kutyád elszaladt, én értetlenkedve rohantam utánad. Egész este téged néztelek, elmerültem a kis világomban, miután leolvastam az ajkaidról, azt a szót, amit mindig is vártam. Te voltál az utolsó aki… hallotta a hangom. Neked meg mertem nyílni, állítólag tetszett neked. Az öcsém szerint kedves mackósan mély. De azon az estén minden elromlott. Mi is történt akkor…?
A kutyád kifutott a főútra és elgázolta a részeg rögbi csapat. Én csak álltam ott, és írtam az öcsémnek, hogy jöjjenek értünk gyorsan, és vigyenek minket állatkórházba. Sajnos Hero-t nem tudták megmenteni, te a váróban estél nekem, elhordtál mindennek, és az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor pofon vágtál te is, és a hangommal jöttél. Szerinted, undorítóan beszélek, megbántottál, holott tudtad, hogy ez érzékeny téma. Nem érthettem, hogy hogyan jutottunk el, szegény jószágod elvesztésétől, odáig, hogy engem megvetsz. Szerintem szakítani akartál velem, az elejétől kezdve, ő csak ürügy volt. De… te is egy olyan szálka vagy az életemben, ami vissza vetett egy hatalmas lépéssel. Pedig, ugye vannak siketek,akik beszélnek. Én nem merek, s te egy vagy azok közül. Az öcsém aktuális csaja tett akkor téged helyre, és küldött el melegebb éghajlatra, én egy újabb teherrel a vállamon indultam el a váróból, a bérlakásunkba. Fáradtan, és megtörten kötöttem fel a hajam a fejem tetejére, és vártam, hogy keress,én is kerestelek, de te… a rögbi csapat vezetőjével voltál pár napra rá, pont azzal aki elütötte a kutyád. Itt vége volt az egésznek.

Sóhajtva tettem le a gitáromat magam mellé, és visszatértem a jelenbe. Kibontottam a hajam, éreztem, hogy a hátamat súrolja, és mosolyogva integettem vissza az egyik kölyöknek. Kéne ehhez az emlékhez egy szöveg, hiszen a dallam már megvolt, csak a szöveg kéne, de mostanában kicsit nehézkesen megy a szöveg írás. Válságba kerültem, talán többet kellene kimozdulnom, több inger kellene, nem csak itt, az én menedékemben kellene élnem, többnyire.


Egyébként, az öcsém barátnőjére vigyázok a szabadidőmben, valami immunrendszer probléma, bármelyik pillanatban betámadhatja az immundrendszere a testét, és az végzetes is lehet akár rá nézve. Sean eljegyezte; de Sharon visszamondta, a betegségére hivatkozva. Így szimplán barátok, több mint barátok. Nem tudom,hogy melyiküknek jó ez így, Sean miért nem képes elengedni Sharont, amikor az egyik fél már megtette az első lépést. Jó-jó ne legyek képmutató... nekem is megvan a magam keresztje.