Három hónapja itt vagyok nagyjából, jól érzem magamat, nehéz volt megtanulnom, hogy Lorenzo nem a mesterem, és ahogy azt is, hogy nem borulok előtte térdre mindig, ha valamiért hibáztam, noha egyszer sem rezzentem össze, ha úgy mozdul felém. Nem tudom, valahogy azt szerettem volna, ha a hatalmas tenyerével végig simít az arcomon, vágtam arra, hogy engem érintsen, de… hiába, sosem… sosem közeledett felém. Mintha valami betegséget hordoznék magamban, vagy nem is tudom. Lehet, hogy nem szereti a férfiakat? Igazán megmondhatná, bár… én is megkérdezhetném tőle, konkrétabban. Kaptam tőle ruhákat, de mindig az övéből csenek el magamnak, ezek nagyok, elbújok bennük, és a szebbeket nem használnám a lovak közé. Dudorászva közeledek az egyik fakk felé, ott van az a kanca, aki megmentett, vemhes, hamarosan itt az ideje Lorenzo szerint, de engem imád. Azt mondja, hogy a csikójának tekint, vagy olyasmi, ahogy valahogyan rám kotorta a szalmát, és közben elég vehemensen ment neki a fegyvereseknek, a karám belső oldaláról, megindult a tejelése is. Szeretem őt, Aurora a neve, és most is boldogan nyihog fel, ahogy meghallja a lépteim, és a dudorászásom, a kezemben a rajz felszerelésem. A fejemen Lorenzo western kalapja lenne, de az túl nagy volt a fejemre, így kaptam tőle egyet, mégis mezitláb közlekedem, a cipőkkel valahogy nem vagyok kibékülve, nem sűrűn hordtam, és figyelek, hogy nehogy bele lépjek valamibe. Pedig Lorenzo megmondta, hogy ha rá fog lépni a lábamra egy ló, akkor magamra vessek. De ha egyszer itt olyan puha a fű! Tetszik minden, és az is, hogy szabadon mászkálhatok. Lorenzo kutyája olykor velem jön, és ha későre járna, akkor ő vezeti oda hozzám, imádom a kutyát is. Általában kifigyelem, hogy mikor mennek el a bértartók, kilovagolni, vagy elvinni magukkal a lószállítón a lovaikat, most is erre törekedtem, így bátran mentem be Aurorához, és engedtem ki a bokszból. - Sziiiiaa Aurora! – suttogom halkan, és jutalmul összedörgöltük a fejünket. Elindultam a kijárat felé, majd az egyik munkás kitakarítja a ló helyét, Lorenzo hamar rá jött, hogy nem jár jól azzal, ha a fizikai munkát bíz rám, de bármikor kijöhetek Aurorához. Az -az üzenet fogadott a konyha hűtőjén, hogy bement a városba, pár holmiért, majd jön. Nem tudom, hogy fog-e telefonon keresni, mert számomra az is annyira idegen, hogy egyelőre még az ebédlő asztalon hagytam. Pedig, vihetném magammal, hogy tudja, hogy hol vagyok! Pf! - Képzeld Aurora, ma nem álmodtam semmi rosszat, nem kísértettek a régi szellemek. – Aurora becsatlakozott mögém, és konkrétan a vállam fölött ejtette át a fejét, egy répa neki, egy harapás nekem. - Örülök, hogy Lorenzo nem olyan gazdád, mint amilyenek az enyémek voltak. Kimehetsz, sétálhatsz, legelészel, és csak elvagy, semmit nem várnak el tőled. Csak a pocidban levő életre kell figyelned. – Aurora hallkan mormogva sétált mögöttem. - De még mindig nehéz, sosem felejtem el, hogy te voltál az a ló, akihez beestem, és segítettél nekem, ahogy Lorenzo is. Kedvelem őt, és helyes is. A ma éjszakai álmom róla szólt. – kuncogok fel halkan, és megállok, hogy átöleljem Aurora nyakát, simogatom őt, teljesen átveszem azt a nyugalmat tőle, ami árad belőle, és a hasát is, oda is oda bújok, oldalról. Nem ülhetek fel már rá, elért abba az időszakba, bár lemért Lorenzo, siralmas a súlyom, és szerinte nem lenne baja ettől Aurorának, de nem merek.
A nyomozások során egyre közelebb kerültem, merre is tudjam keresni azt az egy szem rokont, aki rengeteg érzést kavart fel bennem. Emlékszem rá, ismertem, s ha rajtam múlt volna akkor, sosem tűnik el a családból. Még több közös emlékekkel gazdagodjunk. Kedveltem őt és családtag. Jeges nyugalommal rakosgattam össze a mozaikdarabkákat, mint ahogy nem hagytam azt sem, hogy akiktől úgy szedtem ki információt, bármit is tovább adhasson a nyomozásról. S mivel nem akartam magamra vonni a figyelem fonalát, sokszoran élvezni kezdtem a nyomozást. Ami fájt, hogy ha felgyorsítom a nyomozást, akkor feltűnést keltek. És annak ő fogja meginni a levét. Hogy mi a legjobb abban, ha mindenhol van kapcsolatom? Hogy nem annyira feltűnő, ha egyszer csak valahol megjelenek. A nyomok, ahová vezettek, mint lehetséges hely, ahonnan talán tovább göngyölíthetem a fonalat, egy lovarda volt, ahol történetesen volt lovam, s nagyon is elégedett voltam azzal, ahogy fogadták őket. - Ideje kilovagolni! - csapom be a kocsi ajtaját, ami puhán érkezik a helyére vissza, mielőtt a motor beindulna. Remélem, megtudok valamit ott a nélkül, hogy bárkit el kéne hallgattatnom. Nem, mintha nem élveztem volna eddig, míg idáig jutottam. Megérdemlik. Csendben szokásom haladni, főleg, ahol állatok vannak. Az egyik legérdekesebb dolog, amit megfigyeltem, hogy az állatok nem félnek tőlem. Tudják, hogy őket nem bántom. Pontosabban, nem őket bántom. Szó nélkül lépek oda Borához is, megsimítva a nyakát, hozzáérintve homlokom. Először csak így ”beszélgetünk”, aztán felszerszámozom. Ilyenkor is gyengéd vagyok vele, azt választottam ki a számára már korábban is, ami a legkevésbé kényelmetlen a számára. Először csak sétálok vele, hogy bemelegítsen, aztán lassanként emeljük a sebességet. A száguldás a mindene, rendszeresen kell futtatni, ezt meghagytam, mert szilaj és rengeteg energia van benne, ugyanakkor nem lesz ettől feszült. Egyszerűen csak energikus és játékos. Vágtába fogunk, s ezzel egyszerre vagyok féktelen és óvatos. Nem akarom hirtelen nagy erejű mozgásnak kitenni, szakaszokban vágtázunk, aztán csökkentve az iramot, galoppozunk, majd sétálunk, hogy aztán ismét visszatérjünk fokozatosan a vágtához. Kiengedett hajjal, mert ritkán fogom össze. Hiszen akkor minek növesztettem meg? Érzékelem Bora rezdülését, még jóval azelőtt, hogy megpillantanám a távoli foltot. Szeretném, ha ilyen érzkelésem lenne, noha még így is jóval az emberi átlag felett van a sajátom. Ráteszem a tenyerem arra az oldalára a nyakán, amerre rezdült, így némán, zabla és minden egyéb ütlegelés mentesen fordulunk abba az irányba. Bora kedveli azt a lovat, érzékelem, de nem vagyok biztos abban, hogy a másik társasága viszont vágyna ránk. Elmosolyodom, Borának esze ágában sincs lassítani. Ha nem rohannak el, úgy hamarosan odaérünk hozzájuk. A kibontakozó látvány számos gondolatot ébreszt a fejemben, s mielőtt érzelmekké alakulnának, megfigyelésbe helyezkedek. Előzetes feltételezések helyett nyitottá válok a befogadásra, s egyszerre facsarodik el a szívem. - Hello – szállok le Bora nyergéből, nyakára helyezve azt, ami az imént a kezemben volt. Tudom, hogy ha el is vágtázna, visszajön, s van, hogy hagyom nyereg nélkül is rohangálni, mint ahogy terveztem is most, mikor kijöttünk. - Bora nagyon érdeklődött a társa iránt, de nem szeretnénk zavarni, ha úgy véli, majd máskor alkalmas – remélem, nem szaladnak el.
A hozzászólást Nathaniel Allaman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 07, 2020 10:08 pm-kor.
Aurorával beszélgetek, mesélek neki, valahogy neki könnyebben megnyílok, mint az embereknek. Bárcsak… lehetne ilyen segítőm, úgy értem, ha tényleg vissza is válaszolna. De jól esik, hogy csak meghallgat, és itt van velem, nem ítélkezik, mert tudja, hogy szeretem őt, és sosem bántanám, képtelen lennék rá. Nem szeretem a fájdalom okozás egyetlen formáját sem, főleg ha valaki valóban szenved alatta. Volt ilyenben bővel részem. Ahogy beszélek Aurorához, ő szép nyugodtan lefekszik a földre, én oda bújok hozzá, letérdelek a nyakához, és elkezdem befonni a sörényét, sok, sok tincsbe. Később kifésülöm. Lorenzo azt mondta, hogy majd ha itt az ideje, akkor a farkát is befonhatom, alig várom! Akkor az azt jelenti, hogy itt az ideje, a kis Herkulesnek, vagy Andromédának. Végig is nézhetem! Épp egy Szilaj nevű lóról mesélek Aurorának, akit nemrég láttam a tv-ben, szeretem a rajzfilmeket is. A hajam kibontva, a kalapom leesett a hátamra, de nem zavar, egy madzag úgy is összefogja a mellkasomon, így nem hagyom el. Hajlamos vagyok rá, mert álmodozva közlekedek. A táskám pihen mellettem, amiben a rajz eszözeim vannak, és persze a kefe, két kefe is, mert szeretem Aurora szőrét ápolni, vannak helyek, amiket nehezen ér el, és látom rajta, hogy tetszik neki, teljesen belemerülök a tevékenységbe, de amikor Aurora másképp hörög, akkor felemelem a pillantásomat, és gyorsan elbújok a nyaka mögé, felkelt, mert sokszor a fekvés sem jó már neki. Így tényleg el tudok tűnni, nagyjából mögötte, mert azért, magasra nőttem, noha akkora nem vagyok mint Lorenzo. - Hello – ismétlem meg, amit a különös fehér, szőke hajú idegen is mondott. A lábujjaimmal a füvet babrálom, talán nem látszik, de nem is érdekel. Az idegent nézem. Borát ismerem, mert Aurora mellett van a karámja, együtt szoktak lenni a zárt karámba kiengedve. Meglep, hogy hozzám szól, és körbe is pillantok. Tényleg hozzám szólt! Lorenzo!!!!! Belemarkolok Aurora sörényébe, és nem tudom,hogy mi tévő legyek. - Maradjon csak… Ők kedvelik egymást. – suttogom halkan, Aurora most nem csinál semmi hirtelen mozdulatot, semmire nem figyelmeztet, de nem merek ellépni mögüle. Bora lép közelebb hozzánk, és kezdi el bogarászni Aurora far hátát, mire a kényeztett, berogyasztja az egyik lábát, és hagyja magát. ~Lorenzo! Miért nem vagy gondolatolvasó, és hallod, hogy szükségem van rád?! Loooorenzooo!~ Persze, néma kiabálásom senki sem hallja, még csak az kéne…
Mintha a földön kuporognának, remélem, nincs baj, azt azonban nem érzékelek, ez az antennám a lehető legjobban működik. Ha már ez az életem, akkor legalább ebben védve legyek, a veszélyérzetem elég kifinomult, pláne Borával. A riadalmat viszont nagyon is jól érzékelem, mert olyan látványos, amennyire csak lehet. Aurora viszont felismerhette Borát és talán engem is, mert nyugodtnak tűnik. Mindenesetre távolabb állok meg tőlük, csak Borát engedem el, hogy közelebb mehessen Aurorához. Csak ez után vegyem szemügyre azt, aki Aurora társa. Megdobban a szívem. Lehet, hogy nagyon is jó helyen járok? A ruházata egyszerre szívfacsarító, és megnyugtató. A ruházat lehet, nagyobb, mint ő, mégis, mintha valamiféle törődés érzete lenne benne. Mint egy befogadott kóbor állatka, akinek sebtiben kerítenek valamit, hogy jó legyen neki. Akármennyire is bennem van, hogy most csak úgy magammal vinném, tudom, hogy nem lehet. Mindennek megvan a maga ideje és én éppen a türelmemről és a kivárásomról vagyok híres. Vagy éppen hogy hirhedt. A következőkre pedig az fordul meg a fejemben, hogy talán nem voltam mégsem annyira alapos azzal a takarítással. Talán még teszek pár emberkénél... egy utolsó látogatást.... Fehér póló és nagyon világoskék farmer van rajtam, barna lovaglócsizmával. Türelmesen várom, hogy megszólaljon, s hogy nem látom még teljes egészében, nem zavar. Mint mondtam, türelmes vagyok. S láthatóan, félénk. Kihez is fogok vajon előbb betérni egy rövid csevejre? - Köszönjük – egyszerre könnyed és nyugodt a hangom, s a jókedv is benne tükröződik. Hiszen, ha jók a sejtéseim, akkor nem kell majd tovább keresgélnem! Csak legyen így! Megfigyelem Aurorát is, s maradok, ahol vagyok. - Ó, igen, ő... Aurora? Mondták, hogy kiscsikója lesz – Bora nyugodtan viselkedik velük, s még bővében vannak az ismerkedésnek. - Ha jól emlékszem, éppen Bora mellett van a saját boxa. Festői a sörénye Aurorának. Ritkán látok ilyen színárnyalatot és finom sörényt. Nem fogom lerohanni kérdésekkel. Nem fogok közelebb menni, helyette inkább leülök, mert hát Bora és Aurora nagyban ismerkednek. Átkarolom a térdeim. S még szövegelni sem fogok ugyanannyit, meghagyom a másiknak, hogy a saját ritmusában nyisson.
A fehér pólójától szinte megvakulok, de hamar hozzászokik a szemem, kerülöm a tekintetét, kerülöm, hogy rá kelljen néznem, komolyabban. Eddig nagyjából Lorenzoval, és az orvosommal találkoztam, de Lorenzot, nos, ő sokat jelent nekem. Még akkor is, ha nagyon-nagyon sokszor sikerül összezavarnia néhány mondatával. Aztán rá pillantok, és majd megáll bennem az ütő a jeges kék szemeitől, gyorsan a kalapom után nyúlok, és magamra húzom, vagyis…a fejemre, és így markolok Aurora szőrébe. ~A magam ura vagyok, senki sem parancsol nekem, még Lorenzo sem…~ Ezt az egy mondatot ismétlem, ahogy újra rá pillantok, de ezúttal még a western kalapom is segítségemre van, milyen jó, hogy gondolt rám Lorenzo, hogy egy saját méretben jól fog jönni, az övé akkora, hogy folyton a homlokomra csúszott. Most is, a kényelmes hosszú kockás ingjei egyiket van rajtam, amit a hasamnál megkötöttem, igazából, annyira világos a bőröm, hogy hamar megégnék, nem kockáztatok, még ha egy picit melegebb is van. Szerencsére Aurora itt marad velem, mellettem, és nem hagy magamra. Lorenzo terápiás lovainak egyike, aki minősítéssel rendelkezik, mint megtudtam, és ennek is utána olvastam. Okos ló, mindegyik okos igazából, aki itt van Lorenzo farmján. A kérdése…váratlanul ér egy kicsit. - Igen, két hónap, ha minden igaz, és jól számolták, és az ultrahang szerint is minden rendben van. – az volt ám élmény! Egy kiscsikó ultrahangját megnézni, és a szívverését hallgatni, bár…ezt ha odahajolok a pocakjákhoz, mintha hallanám is. Néha meg a csikó patáját is mintha érezném, annyira várom, hogy lássam a kicsit! De jó, tudok beszélni, mert nem én vagyok a téma! - Igen, barátnők, de éjszakára külön zárja őket Lorenzo, kell a hely Aurorának. – egy kicsit töprengve hallgatok el. – A legjobb szőr ápoló holmikat kaptam meg, hogy ilyen fényesre varázsoljam. Egyelőre még csak Aurorán próbáltam ki. Lorenzo azt mondja, hogy a végén úgy csillog majd , mint a százas égő. – de ilyenkor mindig mosolyog szinte, és én is mosolygok Aurora nyaka mögött, ahogy látom ,magam előtt a jelenetünket. - És…te? Biztos elfáradt Bora… - de nem úgy tűnik, mintha az idegen tovább akarna állni, kinézek rá újra, ekkor már ül, nem úgy néz ki, mint aki bántani akart volna, bár ki tudja? Azok a jégkék szemek… - Egyébként, esténként Borának is olvasok fel, már..ha nem bánod. – motyogok az orrom alatt. Mivel ott van Aurora mellett, így ő is hallja a hangomat, és sokszor Lorenzo szed össze, hogy vacsora idő van. De, így legalább tudja ,hogy csak a kedvenc pacimhoz kószáltam el. Odáig már megy, meg ameddig zöld a fű, de mindig látom a házat, és sosem volt apró hangya méretű.
Érzékelem a tartózkodását. A kíváncsiságot is és a félelmet is. Nyugodt vagyok, s Bora is, ezzel nyugtatjuk Aurorát, hiszen jobb, ha nem válik idegessé, s nem csak a benne lévő kiscsikó miatt akarom. Van még egy kiscsikó is... mögé bújva. Érdeklődő, csendesebb nyugalommal nézem a fiút. Ha tudná, mennyire hasonlít az édesanyámra! Az anyjára egyáltalán nem, s bárki is mondana mást, minden betűjét tagadnám. Szárnyatörött kismadár helyett olyan kismadár, akinek meg sem engedték, hogy szárnyakat növesszen. S örülök két tényezőnek. A gondolat ereje mégsem hat fizikailag. És hogy azok, akik ezt tették vele, már nem élnek. Az utóbbiért azért annyira nem repesek. Szívesen megtenném azt velük, sőt, még jobban, mint amit ők tettek vele. Ahogy viszont végre rám pillant, már tudom, hogy meglátta bennem egy pillanatra azt, akinek tart a világ. Vagy én magam vagyok az, ténylegesen? De nem mutatok semmi változást. Azzal csak elijeszteném. - Láttad? - Kérdezem kíváncsian, halvány mosollyal. Jó látni a lelkesedés jeleit, még ha mindaz, ami előtte volt, még mindig ott vannak és jó ideig ott is lesznek. Így működik az a lélek, amellyel mindaz történt, történhetett, ami vele. Nem vagyok viráglélek, s amennyire értek a fizikailag történő semmivé tételt, éppen úgy tudok félelmet is éleszteni, ha előtt ki kell ugrasztanom valamit a bokorból. Az utóbbit nem kedvelem. A lélek meggyötrésében jobban ott maradnak nyomok, véleményem szerint. Egy törés meggyógyul. Ami okozta, az viszont ott marad a lélekben. Jobban szeretek Kegyes Halál lenni. - Az nagyon jó, hogy ha rendben vannak – de ő... ő nincs. - Igen... látni, hogy jóban vannak – tekintek vissza a két lóra, ahogy békésen elvannak együtt. Elég szoros barátság lehet, már csak abból gondoltam, ahogy egyből felé vette az irányt. - Érthető is. Védeni szükséges a benne rejtőző kiscsikót – és bár úgy tűnik, hogyy ezt Aurorára mondom, magára a fiúra értem. Sokkal újszülöttebb és védtelenebb, mint Aurora valaha is volt. - Nem csak az ápolószerek azok, melyektől ennyire gyönyörű lett Aurora sörénye és szőre. A gondos szeretet képes sokkal szebbé tenni bármit – meggyőződéssel mondom és egyszerű tényként. - Már most gyönyörű – pillantok vissza a sörényre. - Én? - Pillantok rá meglepetten, nem tudva követni, miért is mondta, aztán megértem a folytatásból. - Elképzelhető... - nézem Borát, ahogy békésen elvan Aurora mellett. - Bora kanyarodott erre, mikor még nem is láttalak benneteket. Hagytam, hogy erre kanyarodjon, és most már tudom, miért. Aurora fontos neki. S ki lennék, ha akadályoznám abban, hogy a legjobb barátjával legyen? Persze, ha kettesben szeretnétek lenni, akkor már itt sem vagyunk – mosolygok rá nyugodtan. - Tényleg? - Lepődök meg kellemesen. Ha tudná, mennyire duplán jól esik ez. - Most már értem, miért nyugodtabb Bora az utóbbi időben. Sajnos mostanában kevesebb időm van idejönni és ahogy nekem hiányzik, érzékelteti ő is, hogy nem csak, hogy nem vagyok itt, de hiányzok neki. Nagyon hálás vagyok érte és köszönöm, hogy Borának is olvasol fel – aztán eszembe jut, mit is olvashat? Bora és szerintem az összes ló, akik emberek mellett vannak, egy idő múlva megértik az emberek szavait. De ez csak a körítés arra a kíváncsiságomra, hogy valójában az érdekel, Gordrick mit olvas most.
Az, hogy abban a pillanatban kérdez rá, hogy láttam-e? Megrettent, láttam-e a szemében megcsillanó figyelmeztetést? Ez az az érzés, amit a könyvekben leírnak mindig, a ragadozó, a gyilkos pillantása. De nem hiszem, hogy én lennék az áldozata. Beharapom az ajkamat, és lehajtom a fejemet, ahogy Aurora nyakába kapaszkodom. Hát… biztos őt küldték utánam, hogy megöljön? Visszavigyen? Megremeg az ajkam, és próbálok a négylábú barátom háta mögött nem megtörni, és elsírni magamat, de nagyon megrémisztenek a szemei. ~Próbáljak meg vele rendesen beszélgetni, jót fog tenni, nem mindenki a múltamból jön, nem megölni akarnak….~ Mondogatom magamban a másik mantrát is. Összezavart, kell egy kis idő, hogy össze szedjem magamat, és hosszú csendbe torkollik a beszélgetés. - A…azt… a…azárnyékokat láttam, a gerincét, és a patáját… - suttogom Aurora persze érzi, hogy bepánikoltam, és még jobban közén áll, fél oldalasan takar a testével. De nem tesz semmi támadó mozdulatot. - Lorenzo jó ember, szereti az állatait, és a bértartottakat is, velük is rendesen bánik. – magyarázom halkan. Figyelmesen hallgatom őt, ahogy beszél, arról, hogy mennyire szereti Borát, ez mondjuk látszik is, nyugodt ló, és ha meghallja az idegen kocsijának közeledését, akkor már boldogabban viselkedik, élénkebb, és lelkesebb. Próbálom nyugtatni magamat, végül kisétálok Aurora háta mögül, és sóhajtok. - Figyelj. – szólalok meg teljesen komolyan, és többnyire az arca környékére nézek, még akkor is,ha ül, de nem a szemeibe, ezt nagyon megtanultam ,hogy hogyan ne nézzek az emberek szemébe, csak az arcát, orrát, és ezekből a jelekből próbáltam meg olvasni, hogy milyen lehet az illető hangulata. De legtöbbször, sokkal jobb volt, ha nem szólaltam meg. Ha azért jöttél, mert vissza akarsz vinni, gyorsan csináld, de ne bántsd Aurorát, se Borát. – pillantok a vállára, és még előrébb lépek. Persze, majd kiugrik a szívem, és mindjárt rosszul leszek. De jobb túl esni ezen. - Lorenzot se, ő olyan jó ember, amit ti, a magatokfajta sosem fog megérteni. Ha pedig azért jöttél, mert meg kell ölnöd, könyörögve kérlek, ne szórakozz sokáig velem, csak…legyél gyors, hogy ne fájjon. Nem akarom, hogy többet fájjon. – térdelek le, teljesen szabályos testtartásban, és a homlokom is a földet éri, atenyereim is, a földbe, a fűbe markolok, és elkezd rázkódni a testem, némán sírok. ~ Lorenzo! ~ csuklik el a hangom, és hangosan is kibukik belőlem a neve.
Felvonom érdeklődéssel a szemöldökömet, úgy várakozom a beálló csöndbe. - A kiscsikót! Aurora hasában. Nagyon jó érzés lehetett – emlékszem arra az izgatottságra, amikor nénikém engem is behívott, hogy szeretném-e látni az unokaöcsémet a hasában. Ötéves voltam akkor, közel a hathoz és ámulattal bámultam a picit. Már akkor akartam játékos társnak. - Ó, a patáját! Furcsa lehetett – pillantok Aurorára szeretettel. Látni, ahogy védi Godrickot. Aki láthatóan pánikol. Csak tudnám, mitől. És ami egy hülye kérdés volt saját magamtól. Így maradok ott, ahol voltam. - Igen, Lorenzo jó ember – hangom meggyőződéssel teli. - Ezért is döntöttem úgy, hogy Borát hozzá hozom. Mert a legjobb jár neki. És ahogy látom, nem csak tőle kapja a legszínvonalasabb törődést. Egy nagyobb fűszálat húzok ki és kezdem rágni. S lassan azt hiszem, ideje mennem, hogy ne akasszam ki szerencsétlent. - Igen? - Pillantok rá kíváncsian. Érdeklődéssel és nyugalommal figyelem, ahogy előlép Aurora mögül. Istenem, ha tudná, mennyire hasonlít rá! Fájdalom, szeretet és olyan érzések, emlékek jönnek elő, amelyek már régen eltűntek a múltban. Kikapcsolom, s figyelek Godrickra. Nem akarom elveszíteni. - Visszavinni? A karámhoz? Miért akarnálak? - Nézek rá meglepetten. Pár tizedmásodperc után, miközben mondom, megértem, mire gondol, figyelem tovább, kíváncsian. Rövidebb ideig csendben figyelem. Fájdalom. Ki is mondja. Bocs, fiúk, lesz még egy köröm visszafelé és lesz újabb okotok temetni. Előtte kicsit eljátszom veletek, mert nem érdemlitek meg a kegyelmet. De nem mutatom ki, s a lovak is sokkal inkább azt a féltő szeretetet és fájdalmat érezhetik bennem, amit az iránt érzek, ami Godrickkal és az érzéseivel kapcsolatos. Bora a hátam mögé slattyog és elkezdi eszegetni a hajam. Nála az együttérzés jele. Mondhatnék valami ostobaságot, ám nem teszem. Komolyan veszem Godrick gondját. S egyben látom, hogy az, ami a családunkon belül jelen volt, van, ő is örökölte. Látjuk a másikban a maszk mögötti arcot. Szomorúságomra azt látta meg bennem, amit a világnak mutatok és aki mégis vagyok: a gyilkost. Remélem, idővel meglátja azt a másik arcomat is, aki valójában vagyok. Az, aki eljött hozzá, hosszas nyomozás után. S hogy ezentúl mindig lesz, aki vigyázzon rá. Hogy végre érezhesse azt, van szeretet is a világon, amely véd és megerősít, jó értelemben. Éppen ezért nem takargatom, hogy látom a ruháját. Hogy látom a szenvedését. S hogy azt a világot is ismerem, amelyikről beszél. - Senkit nem viszek sehová, hacsak nem kéri. S nincs okom bántani benneteket, főleg, hogy Borával olyan kedvesen bántok. S Borát sem bántom, hiszen éppen azért hoztam ide, hogy neki a legjobb legyen. Teljesen ledöbbenek, ahogy letérdel, majd leborul. Néma ordítást engedek el a mezőn, s Aurorára tekintek. Ő tudom, hogy látja a fájdalmam, s a láthatatlan könnyeim. S a féktelen dühömet is, ami abból fakad, hogy nem lehettem ott, nem voltam ott, hogy megvédjem. Nem érintem meg. S nem csak, mert magam vagyok az, aki életeket vesz el, s az ilyen méltatlan, hogy egy olyan tiszta, ám mély sebekkel bíró lélekhez hozzáérhessek. Most nem az én érintésemre van szüksége. Pedig legszívesebb átölelném, és el nem engedném, csak ha kéri. De nem lehet. Néma zokogása még mindig átölel. - Szeretettel beszélsz az itteni dolgokról. Bizonyára ők is szeretnek téged. Aurora különösen. Sóhajtok egyet, lassan. - Borát jöttem megnézni, s hogy bocsánatot kérjek tőle, mert a múltkor nem tudtam eljönni hozzá. Megjegyzi – felelem félmosollyal, vidáman, témát terelve, hogy kizökkentsem ebből a fájdalomból. - És utána engesztelhetem ki, hosszas vágtával. Aztán meg még hosszasabb vágtával – ránézek újfent. - Ültél már lovon? Bora türelmes. És nagyon szeret téged, ezt pedig nem is akarja tagadni.
Szipogok a földön, próbálom minél kisebbre összehúzni magamat. Az iménti beszélgetésünk jár a fejembe, régóta jár ide, hiszen Bora már előttem is itt volt, de mégis! A szemei… Kiráz tőlük a hideg, és igen, talán az sem tesz jót, hogy volt egy olyan mesterem, akinek ilyen szem színe volt, és a kegyetlenkedést is nagyon szerette. Próbálok szabadulni az emlékektől is, az érzéstől, és elvonatkoztatni, nehezen megy. Mert szinte várom a verést, vagy a fenyítést, megalázást. Bármit. Rémlik, hogy a szavaimmal meghökkentettem, teljesen hülyét csináltam magamból! Hallgatok, és egy szót se szólok, nem sírhatok! Hiszen a szükségleteim elnyomásában nagyon jó vagyok, megtanultam kezelni ezeket is. Csendben maradok, megérzem, ahogy Aurora fölém áll, és a széles ajkával súrolja a hátamat, majd a fülem mellé prüszköl, bököd, de csak finoman. - Akkor…akkor én nem akarok sehova sem menni, mert nem kérem. - úgy érzem megragadtam a lényeget hirtelen, ahogy lassan felegyenesedem, és szipogva hullajtok néhány könnycseppet. Szaggatottan veszek néhány levegőt, és Nathanielre pillantok. - Szeretek itt lenni, rehabilitálódom - ezt beszéltük meg Lorenzoval, ha bárki kérdezi rehabilitáción vagyok itt. – Lelki dolgok miatt. - fűzöm hozzá halkan. Senkinek sem kell tudnia, hogy körülbelül most ismerkedtem meg az internettel, és így se használhatom teljesen Lorenzo gépét, mert a végén még eladnám a fél lovardáját, vagy bevásárolnék olyasmiket, amikhez semmi szüksége, megértem. Ilyet nem tennék, sosem játszadoznék a pénzével. Különben is, teljesen elégedett vagyok a tőle elcsent ruhákkal, meg azzal a néhány új holmival, amit kapok tőle. - Itt mindenki szeret, érzem. - és esetlenül mosolygok fel a szőke hajú idegenre. – Jól érzem magamat itt, és ne haragudj, hogy kiakadtam. Nem is szeretnélek ezekkel a dolgokkal untatni. - mert ugye, nem rá tartozik. Sok dolgot kell még megtanulnom, és nem akarom Lorenzo vendégeire sem rá hozni a frászt, mert nem szeretném ,hogy miattam pártoljanak el tőle, a fura srác miatt. Fancsali mosolyba torzul az arcom, és sóhajtok, fáradtan túrok a hajamba, Aurora kicsit nyugodtabban ácsorog a közelembe, majd arrébb is sétál, Bora pedig talán követi, de én itt maradok. A távolban Brandy ugatását hallom, általában Lorenzo érkezését jelzi, vagy csak megkergetett valakit, szokott olyankor is ugatni. - Igen, észre vettem ,hogy néhány ló olykor egész szomorú. Hozzá vannak szokva, hogy rendszeres időközönként meglátogatják őket a gazdáik, van, akiket naponta, van akiket hetente, azokat jobban megviseli a nem találkozás, akik naponta jönnek, mint a ritkábban látogatottakat.- mesélem neki, ennyit ki tudtam figyelni három hónap alatt, mert van, hogy sokat gubbasztok csendben, a vázlat füzetem felett görnyedve. - Ühm. - bólintok, próbálok vele együtt témát terelni, mert szégyellem, amiért egy idegen előtt így kiakadtam. – Shineon ültem már, ő is minősített terápiás ló, de Aurorát jobban szeretném. Viszont, Lorenzo előtt ülve sokkal biztonságosabbnak éreztem mindent. - de elé, biztos, hogy nem fogok beülni, a-a. Senki más elé. Csakis Lorenzo elé ücsörgök be, páros lovaglásra. - Én, Godrick vagyok egyébként, és remélem, hogy nem viszed el a lovad, mert... csak...mert az imént, én... khm. - fejezem be esetlenül a mondatot, de nem akarok közelebb menni hozzá, és kezet fogni, jó nekem ez a távolság, tökéletes.
Némán várom, miként csillapodik a zaklatottsága. Csak az erejében bízom, hogy képes ezen felülemelkedni. Ha most odamegyek hozzá, mindent elrontok vele. Ezzel a távolságtartással és csenddel adom tudtára, hogy aki itt van vele, nem fogja bántani. Aurorára köszönő tekintettel nézek fel. Csodálatos egy négylábú, a lovakat mindig is ezért kedveltem. De őhozzá sem szólok, sem nem közelítek, ő most a fiúval van és ezt tiszteletben tartom. - Vagyis itt akarsz maradni, mert azt kéred – nagyon jó látni, hogy már tudja, mit nem akar. Ismerem az olyan fiúkat, lányokat, akiket úgy neveltek fel, mint őt, hogy olyan, hogy akarom, olyan nem létezik. A nem pedig hiányzik a szótárukból, bizonyos értelemben. Rámosolygok, pár másodperc után bólintok, s újabb pár másodperc után szólalok csak meg. - Ez érthető. És itt nagyon jó helyed van – felelem komoly mosollyal. S hálás vagyok azért, hogy Lorenzo befogadta és nem enged a közelébe senkit, védelmezi, s olyan nyugodt környezetet biztosít számára, ami keveseknek adatik meg. De leginkább az a gondoskodó, őt előtérbe helyező figyelem az, ami miatt hálás vagyok neki érte. - Nincs okom haragudni – rá semmiképpen sem. A családom díszes ágára annál inkább, bár legtöbben már megfizettek érte, legfőképpen a kezem által. A foltot csak így lehet tisztára mosni a családn nevén. - S nem várom el, hogy elmondd. A rajzaidra annál kíváncsibb vagyok – pillantok a földön heverő készletre. A mosolya kedves és félszeg, de mi más lehetne? - Nagyon összebarátkoztál velük, s jó érzéked van hozzájuk – mosolyodom el újfent. - S jogosan szomorúak, így Borát is megértem, ha megkapom a revansot tőle, hiszen ígéretet tettem neki, amit nem tartottam be. Ilyenkor kicsit többet vagyok vele, s még inkább hagyom, hogy tegye, ami jól esik neki. Nem, mintha alapból nem tenném. - Ó, tehát Bora kiesett. Ha kedvet érzel rá bármikor, hogy Borára felülj, tedd meg nyugodtan. Bora kedvel téged és nagyon türelmes, segítőkész. Bízok benne, mint ahogy ő bízik benned és szeret téged. És természetesen megérti, ha úgy döntesz, kihagyod az ajánlatot. Ugyanúgy szeret téged. Elég, ha azt nézem, miként reagál arra, hogy a közeledbe … lófrál – teszem hozzá, hiszen tudom, milyen az, ha felajánlanak nekik valamit. Meg kell tenni. Márpedig már nem abban a világban él. Szerencsére. Tehát Lorenzóval már ilyen szinten vannak. Ami sokkal jobb, mint gondoltam. Szüksége van támaszra, egy erős karra és bízik benne. Ez jó. Godrick! Ő Godrick, tényleg ő Godrick! Legszívesebben átölelném az unokaöcsémet, s elmondanék neki mindent, ám mégsem teszem. Nem tehetem. De megvan, itt van, és ennél jobb helyen nem is lehet! Ó, Bora körbeimádlak ezért, ha visszamegyünk az istálóba! Maradok ülve, ugyanolyan pózban, még az arcom se ragyog fel, vagy fagy le egy másodpercre sem. Nem lehet. Az ő érdekében. - Örülök, hogy találkozhattunk, Mr Godrick. Nathaniel, Nathaniel Allaman a nevem – bólintok felé. Kíváncsian tekintek rá a folytatásra, majd halkan elnevetem magam. - Aki ennyire szereti Borát, s kiáll magáért és őértük – pillantok a lovak felé. - és a tulajdonos mellett, éppen, hogy itt hagyom Borát. De van egy sokkal nyomósabb okom, hogy maradjon – hagyok egy kis szünetet. - Hanyadik kötetnél tartasz a könyvben a felolvasásnál? - Jelezve ezzel neki, hogy éppen a törődése az, ami miatt itt hagynám Borát. De legfőképpen miatta. Itt van, megvan!
Arra rá jöttem, hogy mit akarok, és nem akarok visszamenni oda, a fájdalomba, persze… néha hiányzik, hogy foglalkozzanak velem. Mert mégis csak szexre képeztek ki. De hosszú időbe tellett megtanulnom, és még most is tanulom, hogy Lorenzo, nem a gazdám, még akkor is ,ha én szeretném ,hogy az legyen, mert szeretném, ha az erős kezei között tartana. Az új életemnek ez az új momentuma, hogy én szeretném, ha az a valaki Lorenzo lenne, aki a karjai közt tartana, de tudom,hogy ez sosem fog megtörténni, mindig… Nos, mindig hoppon maradok. Vagy, sürgős dolga akad az istállóban. Olyankor szoktam meséket nézni a netflixen, meg az hbo-n, rájöttem, hogy gyerek zárat kaptam, ennek is utána olvastam, ugyan mit láthatnék, a meséken kívül, ami azok után, ami velem történt, megzavarhatná a lelki világomat? A könyvekben is olvastam horrort, izgalmasak voltak, néha még álmodtam is velük, így az a része kevésbé. De ez bizonyította azt, hogy a gondolataimat még nem tudták kiírtani. Megnyugszom, hogy nem haragszik rám, nem szeretnék senkinek sem gondot okozni, és bár szerettem volna segíteni Lorenzonak, hamar rá jöttünk, hogy ügyetlen vagyok a fizikai munkához, de szereti a kávét. A kávé készítőt, a gépet is, és a kotyogósát is sikerült megtanulnom használni, és egyfolytában kávé készítős videókat nézegetek. Én nem vagyok oda az ízéért, de ha meglehetne hasonlóan csinálni egy forró csokit, tejszín habbal, és ízesítővel, málna, eper, vagy…óóóh! Mézeskalács íz? Egy kicsit elmerengek ezen, és nagyon jó ötletet találtam ki, de? Ha elmegyek tanulni, arról neki tudnia kell, tudni fog róla, és nem lenne meglepetés neki. Majd, videókat nézek. Összeszedem magamat, és felnyalábolom a rajz füzetemet, leülök vele szemben, biztos távolságra, és kinyitom előtte a rajz füzetemet, jó nagy méret, és a lapok vékony zsír papírral vannak egymástól elválaszta, hogy ne maszatolja össze az egyik oldal a másikat. - Van még egy kisebb is, kisebb vázlatoknak. – de azt még nem veszem elő. A nagy is elég látványos, lovak vannak benne, néhány kép Lorenzorol, vagy ezek keverékéről, egyszerre. Búza szálak, egy épp leszállni készülő madárka a kútnál, és még Brandy is, egy játékra hívós pózban, oldalról, aki nem látszik, az épp az egyik ló, az egyik csikóval próbált játszani, és aranyosak, viccesek voltak együtt. Hallgatom a szavait, és elgondolkodva nézem, nem erőltet semmit, rám bízza, hogy azt tegyek, ami jól esik. Lassan bólintok, és zavartan pislogva nézek vissza a füzetemre. Egész normális alaknak tűnik, azt leszámítva, hogy a szemeitől mennyire megijedtem. Borára pillantok, majd Aurorára. - Be lehet Bora sörényét is fonni? –– hogy miét szeretek a lovak szőrével foglalkozni? Ez az egyetlen egy dolog, ami megnyugtatott, miután ide kerültem, néztem Lorenzot, amint az ő saját lovával foglalkozik, és végül megmutatta, hogy hogyan kell csinálni. Ezt nem rontom el, és megnyugtat, ahogy a ló szuszog, csapkod a farkával, és néha felhorkant, vagy kiengedi a levegőjét, vagy az, ahogy koppant a patájával a földön, Végül, megmutatta teljesen, hogy milyen az, ha jól szeretném csinálni. Így, attól kezdve, valaki , az a valaki pedig mindig én voltam, a kedves, nyugodt pacik szőrét ápolgattam a kefékkel, kaparókkal, és tépkedni kell, nem pedig ollóval vágni, attól lesz szebb a sörénye, és a farkán a szőr. - Tudtad, hogy az indiánok harci díszeket fontak a lovaik sörényébe, és tollakat is? És színes porokkal festették őket, hogy felismerjék a másik törzs tagjait a csatában, is, meg hogy minél ijesztőbbek legyenek? Vagy valami ilyesmi. Meg hogy szellemként tisztelték őket, emiatt a tisztelet miatt is festették őket. – kezdek kicsit sokat beszélni, így somolyogva hallgatok el. - Ó, nem… én csak Godrick vagyok, mármint ez a keresztnevem. Devereaux vagyok egyébként. Ohm… - rándul meg az arcom. – Godrick Devereaux vagyok. – tovább mutogatom neki a rajzaimat, vagyis, hagyom, hogy lapozgassa a füzetet, és mesélek neki ha épp valamelyiknél megáll, a hangomon hallatszik a lelkesedés, bármelyik képről is van szó. Szégyenlősen hallgatok el, és kicsit behúzom a nyakamat, hogy engem megdicsérjenek? Azt hiszem, hogy ez egész jól esik. Utána várakozón pillantok rá, hiszen miért hagyná itt Borát? Nem! Halkan kuncogom el magamat, és összehúzom a térdeimet, fel a mellkasomhoz, egész kicsire, és az államat a térdeimre teszem. - Harry Pottert olvasok nekik, a harmadik kötetnél tartok, amikor a dementorok kiszívják az örömöt az emberekből, és kis híján meghal emiatt a főszereplő is. Kedves történet, ha a csoki ugyan úgy segítene minden fájdalmon, mint ott a könyvben, mennyivel egyszerűbb lenne minden… - biggyed le kissé az ajkam. – Te ismered a Harry Potter sorozatot? Van Legendás Lények is, és egy csomó más kis kiadás is, meg… filmek! Azután nézek meg egy részt, miután elolvastam a könyvet. – a szemeim ragyognak, hogy még ilyet is szabad tennem! Megnézni a tv-ben egy filmet, ami a könyvemmel kapcsolatos. - Kipróbálnám a kviddicset, de én biztos, hogy a legendás állatok órát szeretném a legjobban, meg a bűbájtant, és szerintem, mindegyiket. –- foglalom össze hirtelen. Összességében, változatos a szókincsem, és szép kerek mondatokban beszélek, de ennek ellenére, én nem veszem észre magamon, hogy gyermeki rajongással tudok beszélni a könyvről is akár. Nyugodtabb vagoyk, mert rá kellett jöjjek, hogy Bora sokkal régebb óta van itt, minthogy én ide kerültem volna. Így tényleg nem értem jöhetett.
Ha tudná, hogy boldogságom elég magasra hágott, s alapvetően sem lenne okom ezekért haragudni rá. A múltjának rovom fel, mely tőle független, s amely mély sebeket ejtett rajta. Elgondolkodhatnék azon, hogy én ugyan mit teszek az emberekkel s itt jön bele a képbe, hogy ők tettek azért, oda jussanak, ahová juttattam őket. De Godrick, ő csak megszületett és mióta baj? A folytatásom hatott, s remélem, tovaszáll ezen félelme. A rajzaira felettébb kíváncsi vagyok, érdekel, mi az, ami fontos neki, s mi az, ami benne van. Noha nem vagyok pszichológus, munkám miatt értenem kell a rejtett bugyrait a léleknek. - Sokat rajzolhatsz – megmozdulok, éppen csak annyira, hogy hasra feküdjek a fűben, ezzel jelezve, egyáltalán nem szándékozom bántani s mintha a szemeim zavarnák, így legalább nem látja annyira majd őket. Nem kérem meg, mutassa meg a rajzait. Csak akkor fogok belenézni, ha önként ajánlja fel. Meg szeretném hagyni neki a teret és a bizalmat, hogy saját maga tegye meg a lépést. Addig várok türelemmel. - Természetesen. Bora nagyon fogja élvezni. Szereti, ha vele vagy. Látom a pillantásából. Kedvel. A sörényét meg nagyon szereti, ha foglalkoznak vele. Lefotózod majd, ha éppen nem vagyok itt? Kíváncsi lennék rá. A húrt nem vágyom feszíteni, amit látok, hogy a lovak a mindene, a rajz mellett. S ezzel is szeretnék neki örömet okozni és Borának is. Ha tudná, mennyire boldog vagyok, ahogy látom, elkezd csacsogni! Csillogó szemekkel nézek fel rá, úgy hallgatom. - Nagyon szerethetik és becsülhetik a lovakat. Gyerekkoromból csak arra emlékszem, hogy a lovakat festékkel úgy festették meg, hogy a törzsük, vagy családjuk, nem is tudom egészen pontosan, színének kézjelét tették a lovakra... - gondolkodom el, mire is emlékszem. - tenyérrel. Ezeket viszont nem tudtam. Fonatokba teszik és úgy bele a tollakat és a díszeket? Szerintem nagyon szép lehetett. Szellemként tisztelik öket? - érdeklődöm kíváncsian. Figyelem a zavarát, s egyben megdobban ismét a szívem. Ő az! Most már biztos, hogy őt keresem, a rokonomat. Az unokaöcsémet. - Godrick Devereaux – bólintok, mintha tudomásul venném a nevét. - Örvendek, Godrick Deveraux a találkozásnak. S ha tudná, mennyire! Most már nem fogom szem elől téveszteni. S nem szeretném azt sem, hogy megrémüljön tőlem. Legfőképpen azért, hogy rokon vagyok. Mert nem, nem azért jöttem, kerestem, hogy bántsam. S most, ahogy látom így, ebben a közegben, nem is akarom elvinni innen, csak ha nem jó neki. A füzetre való átnyújtásra, átadásra szélesebben elmosolyodom. - Szabad? - Tekintek rá azért érdeklődéssel, ne érezze kényszernek. - Köszönöm! - s úgy helyezem el a füzetet, hogy mind a ketten lássuk. Koránt sem az érkezett látványban, mint amit vártam. Ez nem a múlt, egyáltalán nem a traumák. És ez reménnyel tölt el. Hogy van még benne kapaszkodó. Nem vagyok agyturkász, ám a rajzokból és a színekből érkező és mesélő érzelmek némileg tovább nyugtatnak. - Ezek csodálatosak! Élettel teliek! - ámulatomnak hangot is adok, s arcomra is ez van írva. A rajzokba belekérdezek, elámulok, s egyúttal dícsérem is. Csodálatosan rajzol, s a színek szinte vibrálnak. Lelkesedése örömmel tölt el, s jól esik látni, hogy valamiért még tud rajongani, megvan benne a lelkesedés. Nem szokta meg a dicséretet, majd megfogja, hiszen jólelkűsége és tisztasága még most is ott van benne, s elég fényesen ragyog. Sokan, mire ebbe a korba érnek, elveszítik, elnyeli őket mindaz, amiben benne voltak. Őt nem. Elmosolyodom újfent a kuncogására, mikor rájön, miért is szeretném még plusszban, hogy itt maradhasson Bora. - Jó lenne – összefacsarodik a szívem, hogy a kötetből ezt az egyet ennyire kihangsúlyozza. Mert egyáltalán nem jelent jót. Elnevetem magam halkan. - Ismerem, bár a találkozás érdekes volt. Egy barátom fia, mikor először meglátott, láttam rajta, hogy valami nem tetszik neki bennem. Olyan tizenegy lehetett akkor. Aztán pár óra múlva megjegyezte, hogy nem is olyan vagyok, mint Lucius … Malfoy – keresem a nevet és már akkor is tudtam, hogy nincs igaza. Van bennem belőle, legfőképpen a kegyetlenségéből, ám ebben nem mindenki részesedik, csak, aki rászolgált. Másokat felkarolok, segítek. Szóval bizonyos értelemben igaza van. - Nem tudtam, kiről beszél, s megígértette, hogy legközelebb együtt nézzük meg filmen. Igent mondtam rá, legközelebb megnéztük és megértettem, hogy a hajam zavarta össze – nem csak az, de nem fogom megmondani egy tizenéves fiúcskának, hogy hivatalból végzek emberekkel. - Legendás Lények? - Nézek rá érdeklődéssel. - Az egy másik sorozat? - lelkesedésére mosollyal felelek. - S megéri megnézni a filmeket, vagy a filmek jobbak? - Még meg se néztem az összeset, könyvet meg egyet sem olvastam. Bora többet tud nálam a könyvekről, ebben biztos vagyok. Mert szerintem érti, amit olvasnak neki. - Kviddics, kviddics – hol volt az, mi az? Megvan. - Az a sport, amiben labdák után repülnek? - Ennyit a műveltségemről. - Szerintem nagyon jó legendás állatok diák lennél – azok után, ahogy látom, viselkednek és éreznek mellette Aurora és Bora.
Megnyugtat végül, hogy maradnak, és Bora sörényét is befonhatom. - Majd megkérem Lorenzot, hogy hadd küldjem el a képeket neked emailben. -töprengek , és már mosolygok is a leendő tervemen, így a kérdésére is válaszoltam, és most számomra egy érdekes téma következett, a lovak, és az indiánok, de innen is képes voltam kiragadni csupán egyetlen szót. Így csendben ülök egy darabig, elrévedve a papírjaim felett, összemosódik előttem a tenyerem a rajzzal, és valahol messze járok. Gyerek kor… Sötét, mocskos, és fegyelmezéssel teli. Sokáig csendben ülök, mire a kérdése eljut hozzám, de azzal nem törődök. - Milyen volt a gyerek korod? – majdnem azt kérdeztem ,hogy a gyerekek mit csinálnak, gyerekként, de ezzel magamat hoznám kellemetlen helyzetbe, és ezt, nem akarom. Sok szempontból tudom, hogy nem vagyok normális, de nem vagyok teljesen tudatlan. A könyveimből is tudom,hogy az a világ ahol éltem, amibe születtem, vagy nem is tudom, az… nem helyes. Mert elítélik az olyanokat akik ember kereskedelemmel, és szexel kereskednek, de mégis van. Fű alatt, de működik. Hallottam ,hogy Nathanielnek hívják, de valahogy még nem jön a számra a neve, nem tudom, hogy miért. Egyelőre az állatoké megy, azokkal semmi problémám, Lorenzoét szinte azonnal ki tudtam mondani, de másoké…nem tudom. Nem bunkóságból nem akarom a számra venni, pusztán nem vagyok hozzá szokva. Mindenkit valamilyen rangon kellett szólítanom, így… kézenfekvő, hogy inkább nem hívom őket a nevükön. Ezután egy számomra kellemesebb téma következik, és így mosolyogva mesélek a könyvekről, és a filmről. Tényleg Lucius Malfoy hatását kelti, csak…nem tudom. - Igen, azt lehetne előzménynek is nevezni. Még Harryék előtt, Dumbledoreról szól és a barátjáról, meg Gőte Szalamanderről, aki a Legendás állatok gondozása könyvet írta, ezt Rowling is kiadta. – mosolygok. – Érdemes megnézni azt is, de nem tudom eldönteni, hogy milyen sorrendben kéne… talán mindegy is, én amondó vagyok, hogy mindkettőt érdemes megnézni is, és el is olvasni, a könyvet te képzeled el, a saját fantáziád alkotja meg a szereplők kinézetét, de aztán látod a filmben is, hogy hogyan néznek ki, érdekes. Van aki teljesen rendben van, más pedig, lehetett volna jobb is. Rengeteg mindent ki hagynak ugyan akkor a filmekből, ami a könyvben benne van. De csodás ahogy a képzelet szinte megelevenedik a rendezők kezeinek a munkái által! Annyi mindent szeretnék így, olvasni is meg megnézni is. – lelkendezek, és a két tenyeremre támaszkodok a hátam mögött, és mosolyogva pillantok fel az égre. - Rajzolni is ezért szeretek, lehet hogy lónak készül, de aztán… unikornis lesz belőle. – ott van Aurora is, néhány lapon saját alakban, majd unikornis, de még pegazus is, ő volt hozzá az alap modellem, és néztem galambokat is, ahogy a szárnyukat mozgatják. Lorenzo is megfogott nekem egy szelíd példányt, és kihúzta finoman a szárnyát. Szeretem, hogy ennyire igyekszik segíteni nekem. Aztán nevetve engedtem el a kis galambot, és rohantam rajzolni. A skicc füzetem… lehet, hogy mégsem mutatom meg neki azt, abban azért akadnak láncok, sötét szoba, amin beszűrődik a fény, és a fény túloldalán egy hatalmas világ, tele a képzelet világában született kedves lényekkel. Oldalra pillantok rá, töprengve. - Te pedig… sötét varázslatok kivédése tanár lehetnél. – mosolyodom el szerényen. Kicsit kezdek felengedni a közelében, de nem teljesen. Brandy közelebb jön hozzánk, és boldogan vakkant felém, majd befut mellém, és megnyalja az arcomat is, nevetve dőlök hátra, remélem… nem evett ló citromot, és ezt megérezve azért fellélegezve nevetek tovább. - Elég! Elég! Jaaaj! Fúúj! – kacarászok, és kimászok Brandy alól, ahogy játékosan félre ugrál. - Megjött Lorenzo, akkor szokott így ide jönni, ha itt van, akkor ő is elmegy valahova, őrzi a lovakat, vagy egerészik, de ha megérkezik, akkor mindig megkeres, és szól. – vakargatom meg Brandy oldalát, ahogy le ült mellém.
- Rendben, felírom majd a címet – bólintok. Valószínű, hogy megvan … Lorenzonak is, hiszen az adatoknál felírtam, megadtam. Mégis, valahol jó érzés lesz, hogy neki is odaadhatom. Csendben marad. Nem zavarom. Ha kérdésekkel bombázom, mondtam-e valami rosszat, azzal csak rontok a helyzeten. S ha valaki képes türelmesen várni, az éppen én vagyok. Nem zavartatom magam, látszatra, lefoglalom magam. Belül azonban feszülten figyelek, hiszen fontos nekem, hogyan érzi magát. - Milyen? - a kérdés meglep és nem lep meg. Az a kérdésem, neki milyen volt? De nem fogom feltenni, okkal. - A gyerekkorom tele volt mindazzal, ami egy fiúval megtörténik: éjszakai ablakon kilógás, kutyával kergetőzés... néha utolértem – teszem hozzá jelentőségteljesen. - Amúgy pedig faltam a könyveket és vagy kétszer felrobbantottam a fészert. Hagyom haladni a beszélgetést, amerre ő szeretné, s ha érzékelem, hogy nem a legkellemesebb helyzet kerül szóba, akkor én haladok tovább. A gyerekkor ilyen téma, így hagyom elhalni ezt a részt, új vizekre evezve. Persze, ha akar róla beszélni, akkor hagyom. Megváltozik a hangulata, s jó érzés látni, ahogy belelkesedik. - Ó. Azt nem olvastam, s nem hallottam róla. Azt hiszem. Hú, eléggé le vagyok maradva róla. Film is van róla? - Ennyit arról, mennyire nincs időm a saját szabadidőmre. Aztán csak figyelem, az államra támasztott kezekkel, ahogy lelkendezik. Engem is visszarepít a tinikorom ártatlanságába, mosolygni is kezdek. Már csak a lábkalimpálás hiányzik, de azt nem fogom megtenni. Teljesen el tudott ragadtatni, ez pedig keveseknek jön össze. Talán az is benne van, hogy végre megvan, rátaláltam. Most már csak figyelni fogok rá és segíteni, hogy feldolgozza mindazt, bármi is történt, míg kerestem és nem lehetett az életem része. - Meg fogom nézni őket. Nem tudom... érdekes, mikor jobb a könyv, vagy a film. Valahogy a kettő együttesében hiszek. Nem tudom. Ott van például a Kis Buddha. Azt először könyvben olvastam s nagyon hiányoltam belőle részeket a filmben. Ugyanakkor vannak nagyon csodálatos részei a filmnek, amit meg a könyv nem adott vissza. Figyelmesen hallgatom és boldogan nézem, ahogy picit kezd felengedni. Még csak véletlenül sem szólnék bele a rajongásába. - Ez az igazi kreativitás. Szerintem – bólintok mosollyal. - Nekem csak a pálcikaemberek mennek – na és persze a másokba luk ütése. Abban viszont mester vagyok. - Sötét varázslatok kivédése? - muszáj vagyok elmosolyodni. Ha tudná, hogy .. nagyon ráérzett. Figyelem, ahogy a kutya közeledik, aztán végül teljesen odabújik hozzá a négylábú. Ha tudná, mennyire örülök, hogy látom így felengedve, boldogan és örömmel teli! Amiket szereztem a nyomozás közben... sejtem, miken ment keresztül. De az, hogy látom így, reményt ad arra, hogy képes lesz felépülni. Képes lesz összerakni magát. Figyelem, ahogy ketten kommunikálnak egymással. Hálás vagyok Brandynek is, hogy ennyire szereti a fiút. Meg sem kísérlem elszeretgetni, hívni. A kutyák amúgy is érzik, a lovakkal együtt, hogy körülöttem azért más a levegő. Bár meglep a mai napig, hogy az állatok szeretnek. - Kedves tőle. Lorenzo pedig kereshet – hiszen Brandy is azért keresheti, hogy hozzá vezesse. Kedvelem ezeket a rejtett kapcsolatokat, hiszen ez jelzi, a fiú már idetartozik. És ez boldoggá tesz.