Nagyon jól érzem magamat itt, végül Nathaniel is kedves volt, és elkezdtem barátkozni, Lorenzo ezt mondta, ügyes voltam, és összebarátkoztam vele, persze ez nem olyan, mint Hermoine, meg Harry és Ron barátsága, de mondjuk… mintha Nevill vagy ilyesmi lenne nekem. Szeretem a Harry Pottert, mert a barátságról, és a harcokról szól, hogy a legdurvább baj közepette is számíthatunk a barátainkra, és a családra. Borzasztó reggelem volt, sírva rohantam Lorenzohoz, és öletem át a széles derekát hátulról, persze, összekönnyeztem a ruháját, és szerintem nem csak könny volt az, így elment atlétát váltani, persze miután megnyugtatott. Rá jöttem, hogy nekem is volt családom, valaha, de nem értem rá ilyesmiken gondolkodni, mások vágyát kellet teljesítenem, és túlélnem. Nem gondolhattam arra, hogy mi volt azelőtt? Volt egyáltalán? Szinte vigasztalhatlan voltam, azóta hogy ebbe belegondoltam, nagyjából aznap este megkaptam a ló ápoló készletemet. Furcsa volt, mert egyszerre voltam boldog is, és nyomta ez a probléma is a lelkemet, és úgy aludtam el, hogy látnom kellett a táskát, nehogy valaki elvigye az éjjel, vagy reggelre ne legyen ott, az ágy mellett, ahova raktam. Aztán azzal töltöttem az időmet, hogy kiolvassam a felhasználói leírást, és megkérdezzem Lorenzot, arról, hogy mik az arányok. Elképzeltem, hogy túl sok habot használok, és a végén, habförgeteg fog hömpölyögni a kocka köveken. Hihi! Lehet, hogy nem örülne neki Lorenzo. Aurorát békén hagytam, Borát szépítettem meg, vagyis… most őt tűztem ki célul. Új hobbim is lett, elekzdtem használni a telefonomat, fényképezésre. Nagyon jó képeket csinál. A terv az, hogy megmutassam Nathanielnek, hogy milyen volt Bora szőre, és milyen lett, mert… képesek ám két perc alatt a három órás ápolásomat szét sarazni! Ezért döntöttem úgy, hogy fotózom őket. Aurorával voltam, az ő szőrét tettem rendbe, kaptam egy sépci gumicsizmás gatyót, hózentrógerrel, és Adam Lamberttel együtt énekeltem. Borának látszólag semmi baja nem volt ezzel. Mert megfelelő időközönként kapott almát is tőlem.Meleg van itt a napon, így gyorsan szárad, és mennyi piszkot kivakartam belőle! Majd elmesélem Nathanielnek. Persze… színező krétával beszínezem a sörényét, és így fonom be. Unikornis színekben. - Így ni! Te leszel jelenleg az istálló legcsinibb pacija! A srácok irigykedhetnek, mert ők túl pasisak ehhez… Mondjuk, Lorenzo lovát nem is piszkálnám sörény fonással, ha érted mire gondolok. – vakargatom Bora fülét. Gyorsan lövök pár fényképet Boráról, és bevezetem a kifutóba, csak egy pirinyót ne sarazd össze magad lééégyszi! Kiléptem a gumi gatyából, és kikönyököltem a kifutó peremére és onnan néztem, ahogy peckesen körbe üget Bora, hogy kell videót csinálni? Csak sikerül majd…mindjárt! Remélem sikerült, és látja a gazdija is, hogy mennyire örül Bora, hogy felfrissült. A sárgából hófehér lett. - Szerintem, Hófehérkének kellett volna hívjon. – szinte vakít a napon most. Tapsikolok egy sort, hogy ügyes voltam, jó munkát végeztem.
Még mindig elgondolkodva pakolom be a csizmát és az összes többi felszerelést. Terapeutaként elég vicces, hogy nekem is van gyenge pontom, s talán éppen ez segíthet abban, hogy jó szakember legyek. Mindenesetre arra az elhatározásra jutottam, hogy magam mögött szeretném tudni a lovaktól való félelmemet. Nem azért féltem, mert ledobott, vagy vad iramba kezdett velem. Azt a tekintetet, hogy fogalma sincs, hol van, annyira fél, akkora félelem van benne, kísért a mai napig. Megugrasztotta valami Feketét, s nekiiramodott. Nem tudtam megállítani, megnyugtatni, pedig nagyon kedveltük egymást. Végül ledobott és elnyargalt, nekem kiment a bokám, s nem foglalkozva vele, amíg bírta a lábam, szaladtam utána kiabálva, hogy álljon már meg. S visszajött. Addig a pillanatig voltam boldog és várakozó, míg vissza nem ért hozzám és meg nem láttam a szemeit. Engedte magát megérinteni lassacskán, s sírva fakadtam akkor, annyira fájt a szemeibe nézni. Képtelen voltam utána visszamenni a lovardába. Azóta eltelt legalább másfél évtized, s úgy döntöttem, nem hagyom így magamban. Akármennyire is felkészültnek éreztem magam, mikor kinyitottam a csomagtartót, hogy átvegyem a csizmát és felmarkoljam a kesztyűt (kobakot nem, azóta gyűlölöm), megtorpantam gondolatban, ácsorogtam pár percig, míg lecsuktam a csomagtartót. Nem szóltam, hogy miért megyek, csak azt, hogy szeretnék lovagolni egy szabad lovon. Amit tudom, hogy nem feltétlenül jó. De nem akartam, hogy legyen velem valaki. Félóra múlva már nyeregben voltam. Nem akartam meghátrálni, bár szerintem a ló, akit Csillagnak hívnak, érezte a feszültségemet és sokszor bólogatott felém és fújtatott. Mégsem éreztem, hogy mérges lenne rám. Meg-megsimogattam a nyakát, néha meg is paskoltam, hátha megnyugszik, de inkább magamat nyugtattam meg vele. A felülés rá, az is ment, bár már régen ültem föl rá és majdnem a másik oldalán kötöttem ki, mert még a gyerekkori emlékem van meg, hogy nagyot kell lendülni. Szerintem még Csillag is kiröhögött. Érezte a bizonytalanságomat a nyeregben is, s szerintem vicces napja van ma, mert hamar nekikezdett vágtatni én meg megdermedtem a nyeregben, a szívem szerintem két méterrel után szaladt. Kapaszkodtam, de nem szóltam, bennem volt az, hogy akkor Feketének is könyörögtem, álljon meg. Hátha most sikerülni fog. Már majdnem boldognak és elégedettnek éreztem magam, mikor valami pendült a tarkómban, majd Pettyes hirtelen megint vágtatni kezdett, majd egy idő után megállt és felágaskodott. Most nem akartam elengedni, megint, de úgy rázta meg magát, hogy ismét oda jutottam, ahová másfél évtizede nagyjából. A sebesség még csúsztatott a földön, éreztem, ahogy az arcomat is felsérti, az alkarommal és a vállammal együtt a föld, a buckákban rejtőzö kavicsok. Egy ideig kapkodok a levegőért a hirtelen felkavarodó kevés porban, aztán hanyatt fordulok és elnevetem magam hangosan. Én megpróbáltam...
A szabad téri karámok mellett sétáltam el, miután levideóztam, és fényképeztem Borát, meghallottam a ló ellenkező hangját, így megálltam megnézni, hogy mi történik, egyáltalán nem tetszett, sosem csinált ilyet még Nathaniel, de még csak Lorenzo se, egyetlen lóval sem. Mintha a lónak nem tetszene az, aki rajta ül, bizonytalan lenne a lovas? Még sosem láttam itt. Inkább a ló viselkedése az, ami megfog, így nézem tovább őket, hogy mit művelnek, később, este , úgy is elmondom Lorenzonak, hogy mit láttam. Amikor végül leesik az idegen, rá markolok a karám peremére, de nem moccanok. Nem tudom, hogy mi a helyes ilyenkor. De tudom, hogy fájhat a másiknak. Na, ezért nem ülök fel egyedül lóra! Megvan a baj. Tágra nyílt pupillákkal meredek a semmibe. Nem szólhattam, ha fáj, nem kaptam segítséget sosem. Nem is kaptam, csak újabb nevelést, megregulázást. Számtalan kép cikázik át előttem a verések utáni rimánkodásaim, később azok is elhaltak, és némán feküdtem, ott ahol hagytak, a hideg kövön. A fülemre tapasztom a kezeimet, és lépek kettőt lassan hátrább, majd még egyet, és a fejemet rázom. Nem! Én sosem nevettem?! Sosem! Nem volt szabad! Pislogok, nem kapok levegőt! A saját kapkodó levegő vételeimtől nem hallok semmit. Csillag nagy port kavarva fékez le előttem, és ez sem nyugtat meg hirtelen, a földre esek, hátra tántorodva. El akarok menni! Tele ment porral a szám, és az orrom is, így köhögve, négykézláb mászva próbálok szabadulni, kezek nyúlnak felém, ütnek, ostorral, kézzel, vas lánccal. Köhögve négykézláb kúszok vissza az istálló felé. Aurora nyerít fel, és kezdi kirúgni a boksza oldalát, ha így folytatja menni is fog neki, akaratos ló, ha akar, kijön. Biztos, hogy meghallotta, hogy rosszul vagyok. - Neeehm! – nyöszörgöm. Újabb nyerítés, felismerem ezt a hangot. – Aurora! – kiáltok fel, és botladozva indulok meg abba az irányba, amerre a kanca van. De félúton találkozom vele, felismerem a sok árnyék között, és a fülemben ott cseng az iménti nevetés is, biztos rajtam nevet, a gyengeségemen, hogy nem tudom a szabályokat betartani, mert… idő előtt ért az öröm. - Aur…ora… - motyogom a hatalmas fejébe.
A földre érkezés sokkal jobb, mint reméltem. Bár megjelent előttem az, ami átestem anno, most már tudom, hogy akármi is történjen, legalább a lónak nem lesz baja. A kevés por elül, kapok levegőt, és hanyatt fekszem, most már nevetve. Csillag elhúzott, de hát mi mást csinálna? Próbálok mélyebben lélegezni, figyelve, tudok rendesen lélegezni? Aztán végignézem, gondolatban, tört-e el másom. Mivel meg tudtam fordulni, a gerincem talán egyben van. Végigsimítok az arcomon, az annyira nincs rendben, de csak horzsolás, hamar begyógyul. A vállam jobban bekapta, de nem tört el semmi, csak a pólóm lett lukasan szaggatott. Csillag végül visszajön és a fejem fölött elkezd szuszogni és mintha noszogatna. Felnyúlok a kezemmel, megérintem. - Minden rendben van, kishaver, minden rendben. Megfogom, közelebb húzom pofiját és megpuszilom. Jól szúr, de nem érdekel. Megsimogatom az álla alatt, megnyugszik. - Próbáljuk meg újra, oké? Hagyjunk egymásnak jó emléket... Lassan feltápászkodom, s felkúszok rá, de érzem, hogy valami azért nem jó. Előre dőlök és behunyom a szemem, ráhelyezem a tenyerem a nyakára. Érzem, hogy ideges, de nem miattam. - Vigyél oda, ahová szeretnél... - suttogom neki, s így megyünk, nincs kedvem felegyenesedni, pedig nyom a nyereg, rendesen. De annyira jó érezni az izmait, ahogy jár. Érzem az istállóban is a feszültséget, mert végül ott kötünk ki, de végre nem ágaskodik, s bár ideges, sikerül nyugalmat simítanom bele. Pedig fordítva vártam el, de hát istenem. Most így jött össze. Lemászom a nyeregből, már fedél alatt. Hallok zajokat és még mindig feszültség van körbe meg körbe. - Hahó... van itt valaki? - Kérdezem normális, de kíváncsi és értetlen hangon. - Segítesz megtalálni? - Állok Csillag mellé, simogatva, s kis gondolkodás után elindul egy hely felé. Kíváncsian megyek mellette. Az egyik ló mellett két pár emberlábat is látok, Csillag megbököd. De mitől lett ilyen nyugodt? Azt hiszem leraktam ott kint azt, ami miatt tartottam a lovaglástól. És a lovaktól. Nagyon remélem. Megvárom, míg a két láb gazdája észrevesz.
Kezdőlap
