Az embereknek szokatlan a folytonos jókedv és vidámság. Lehet, hogy van rajtam némi pink szemüveg, ugyanakkor senki sem vághatja a fejemhez, hogy nem teszek semmit azért, hogy boldog legyek és hogy eljussak A-ból a B-be.
Még csak nagy trauma sem kellett a felismeréshez, hogy az élet azért van, élvezzük és átéljük. Egyszerűen szeretek vidám lenni, nevetni és önfeledten elmerülni dolgokban.
Gyermeki lélekkel vagy látásmóddal bírnék? Nem egészen. Nem hiszem, hogy vagyok annyira nyitott már, mint ők, megválogatom, kik a barátaim és átgondolom, mit is teszek.
Szeretem a zenét. A dob talált meg elsőnek, azóta dobolok, utána jött gitár, majd az éneklés. Szeretek színészkedni és a festés sem áll távol tőlem. Ha kérnél, válasszak egyet, amit jobban kedvelek, képtelen lennék rá. Nekem ez együtt jelenti azt, amit szeretek csinálni, ami vagyok. Mindegyiken keresztül kommunikálok, kapcsolatban vagyok az emberekkel, megszólítom őket. Azt szeretem talán a legjobban: ha képes vagyok valahogy elérni hozzájuk. S ezt nem félelemmel, agresszióval, vagy utasítással teszem. Hanem örömmel, jókedvvel és tisztelettel.
Számomra minden és mindenki egyenlő, ami nem egyformaságot jelent. Mindenki képes mindenre, csak hinnie kell abban, hogy képes is megtenni.
Szerintem mindenben van közös, ott a mag, a lényeges dolog. Például ott van a capoeira. Gyerekkorom óta űzöm, s vagy három éve szerveztünk egy hivatalos találkozót az egyik kínai hivatásos tai chi klubbal, s meghívtuk őket ide. Hihetetlen élmény volt, ahogy megismertük egymás stílusát és mindenkiben s magában a két harcművészetben ott volt az a kézzel fogható, nyilvánvaló mag, amitől nagyszerűen együtt tudtunk dolgozni. S nem, nem könnyű a tai chi, de annál nagyszerűbb, harcmvűszeti ág.
Hiszek abban, hogy a világot azért látjuk torznak és rossznak, mert a lencse, amin keresztül nézzük, még nem kellően csiszolt és gyönyörű, hogy aztán rájöjjünk, nincs is rá szükség, mert a valóság sokkal gyönyörűbb és egyszerűbb, mint aminek mi akarjuk vagy tudjuk látni. Eljutni idáig azonban nem könnyű.

Tök jó idő volt reggel, így kicibáltam a műhelyből az állványt, és a tartókat is, hogy addig is kint fessek, mert a víz gyönyörű volt, az égbolt szintúgy. Akvarell ceruzát próbáltam ki, ami szerintem kicsit körülményesebb, mint a sima festés, de valahogy most arra kívánta a lelkem, hogy kipróbáljam. Aztán jött az ecset és szépen elmázoltam, ahol úgy láttam, élénkebb színt kapok. Nem számított, hogy közben már a Nap is elvándorolt, s a víz, az ég is megváltoztatta a színét. A fejemben ott volt az a kép, ami megfogott arra, hogy lerajzoljam.
Párszor hallottam mocorgást a műhelyből, majd csend lett, de nem figyeltem oda, a rajz érdekelt. Aztán újabb motoszkálást hallottam a vászon mögül, aztán valahogy közelebb került a vászon, ösztönösen kitartottam a kezem, belenyúlva a frissen mázolt részbe. Aztán egy szürke kis gombolyag jelent meg a kép tetején. Majd egy vékony nyávogás.
- Ohoho, Bajszi, hát már megint untad magad? - Megfogom a kép szélét és lejjebb engedem, hogy vízsszintben maradjon a négylábú nyávogi.
- Minden rendben, de nem ide kéne ugrálnod ám! - Simítom meg a fejét, annyira kétségbeesetten nyávog még mindig, így felkapom a grabancát és a fejemre teszem, ahol a nyávogás egyre halkabb. Néha felnyúlok, megvakargatva, ha éppen úgy találja a kezem, amit dorombolással viszonoz.


- Mr. Jones pozitívan reagált az érintésre – éppen a tanulmány felett görnyedek és igyekszek memorizálni mindent, amikor belép az osztályvezető. Nem, még csak véletlenül sem pillantok fel a jegyzetből. Ketten vagyunk, az orvosi büfében, s éppen a rezidensi éveim kellős közepén tartok.
- Az jó, nem? - Kérdezem, aztán mégis felpillantok, mert úgy még feltűnőbb lesz, hogy nem nézek fel.
Éppen elkapom azt, ahogy kihúzza a széket, ami velem szemben van és leül rá.
- Feltéve, ha nem azt állapították volna meg neki, hogy sosem lesz képes használni sem a bal lábát és a bal kezét.
- Elvégre strokeot kapott, nem? - Visszamélyedek a jegyzetbe. De nem távozik.
- Akármit is csinász Drew – basszus, most fog kidobni és akkor fuccs mindannak, amiért dolgoztam! - folytasd. De én nem tudok róla, érthető?
Egy hatalmas szikla gördül le a mellkasomról.
- Tudom, hogy bemész hozzá, amikor alszik, szólt a főnővér. Pár nappal azután kezdett jól reagálni a vizsgálatokra, hogy néha bementél hozzá.
Megvakarom zavartan a pajeszom. Na igen, nem a legjobb szokásom a surranás, nem is megy. Inkább nem szólok semmit, az osztályvezető pedig kimegy, de azért még a vállamra teszi a kezét. Érzem belőle a köszönetet, nem egy dicsérgetős típus és ez felért legalább hárommal eddig.
Mr. Jones fél év múlva mankóval, de saját maga távozott a kórházból. S ezt csakis magának és az önmagába vetett hitének köszönheti. Hogy hallgatott azokra a trükkökre, amiket némán adtam neki, miközben aludt.

Nagypapi ül mellém, életemben először ülök a dob előtt és végre én is dobolhatok! Hamarosan lesz a nagy ünnepség, és a családunkban hagyomány, hogy a fiúk dobolnak.
A zene imádatom egészen idáig vezethető vissza, onnantól kezdve nem volt megállás. Sok hangszert kipróbáltam, de a dob maradt az alapvető hangszerem, abban vagyok teljesen önmagam, utána a gitár mondható még annak. A középsuli alatt alapítottunk egy bandát, s még most is megvagyunk, még ha nem is a meggazdagodás vagy hírnév a cél, hanem az együtt eltöltött idő és a zenélés. Ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne ismert a nevünk, legalábbis a saját területünkön belül.

Ez az egyveleg végül arra juttatott, hogy öt éve stúdiót nyitottam, egy olyan központtá alakult át, ahol lehet élni a művészeteknek, a művészeti terápiáknak és innen szerveződnek azok a túrák is, ahol nem csak sétával lehet önismeretet szerezni, hanem folytatom nagyapa hagyományát is, s úgy ismertetem meg önmagukkal a résztvevőket, hogy közben megismerik az ayahuasca hatását is.