Minho & Nariman

- Nem – megint nyomatékkal mondom a hangomban a válaszom. A főorvos megint rákezdett arra, amit nem akarok hallani. Fogalma sincs, mennyire nem akarok erről a pályáról lelépni. Nem akarok orvos lenni, ahhoz méltatlan vagyok. Csakis azzal tudom jóvátenni (még azzal sem!), amit tettem, hogy ha ápolok. És az évek alatt nagyon a szívemhez nőtt ez a hivatás. Rengeteg munka, néha megalázó helyzetek, de ugyan hol van nekem jogom arra, hogy az ellen felemeljem a hangomat? Megérdemlem, minden egyes szavait.
Minden düh kiégett belőlem évek óta, egyetlen maradt csupán, mellyel önmagam gyűlölöm, mióta megtörtént az az eset.
Mégis, minden reggel nyugodt örömmel jövök be, vagy éppen éjjel, vagy délután, amikorra be vagyok osztva. Azt teszem, amit tennem kell s nem tudok többet tenni, mert érdemtelen vagyok rá.
A főnövér, aki most jelenleg éppen Tim, egy ötvenes éveiben járó afroamerikai, széles, hófehér mosollyal fogad. Rengeteget tanultam tőle, s ahogy felém néz, integetek felé egy hellóval, mire visszaint, ahogy az öltöző felé haladok.
Nincs semmi idilli a munkában, az élet kőkemény igaszságát, a test törékenységét és a lélek gyarlóságát kapom nap, mint nap a képembe. És a mulandóságot.
Melinda szalad felém egy aláíróval. Megint elfelejtett valami határidős dolgot, megvárom, mielőtt az öltözőbe lépnék.
- De jó, hogy elkaptalak! Következő hónapban indul egy tovább képzés szakápolóknak. Ha menni akarsz, márpedig kötelezően ajánlott, akkor itt írd alá, lécci – nyomja a kezembe a tartót és egy tollal megpöcköli a helyet, ahová a nevem máris felévsem és visszaadok neki mindent.
- Szuperr, köcce! - És máris viharzik tovább. Elfelejtette.

Pár perccel később már a tableten nézem át a beteglistát, majd az új beteglistát. Megakad a tekintetem egy neven.
- A kurvaélet – bökök rá a névre és olvasom az adatlapot, elsötétülő arccal. Egyszer agyonvágom azt az embert, aki ezt csinálja vele, esküszöm!
Kis híján lecsapom a tabletet a pultra, de mivel az nem tehet Minho állapotáról, így nem leszek vele kegyetlen. Minho szobájához sietek. Magam akarom tudni, személyesen meggyőzödni róla, hogy jól van, s rendben van minden. Ha ott találom azt a barmot, istenbizony, kidobatom!

De egyedül van, s még nincs magánál. Megállok az ágya mellett, magam megvizslatva szemeimmel, még nem érek hozzá, hogy remélem, rendben van. Szusszantok egyet, majd a kórlapot felvszem és megnézem, mi az, amit már megkapott, s mi szükséges még.
Az infúzió fogyóban, így a megfelelőre le is cserélem, amelyik éppen ürül.
Aztán még állok mellette, s kíváncsian a rajza fölé hajolok. Meg szeretném nézni, mit rajzol, mikor látom megmoccanni. Azonnal kiegyesedek és a mosoly ott van a képemen.
- Szia Minho! Hogy érzed magad?
Aztán elkomorodok.
- Igen – sóhajtok egyet. - Már megint? - Nem szólhatok bele mások életébe, véleményem attól még lehet. És nagyon megkedveltem Minhot.

Minho & Nariman

A legjobb ebben a kórházban, hogy minden betegre elég idő van és elég ápoló s orvos. Túlterhelten nem lehet segíteni senkinek sem a gyógyulásban és nem is akarom. Minho pedig túl sokat kerül be és valahogy még mindig megússza a másik. Ez viszont kezd egyre jobban idegelni. Mégsem tehetek semmit. Ez az ő életük. De vajon tényleg szemet kell hunynom, mert …? Miért?
- Olyan, mintha fotóztad volna – nézek rá, ismét döbbenten. Mindig elámulok azon, hogy tökéletes rajzot készít.
- Hogy megy a suli? - Érdeklődök. Ha sokat kimarad, ki is vághatják. Márpedig tudom, hogy neki nagyon fontos a suli.
- Tudod, hogy feljelenthetnéd – sóhajtok. - Tudom-tudom, mindig elmondom – túrok bele a hajamba, aztán túllépek rajta, a rajzot azért megnézem, mert szeretem látni, ahogy Minho kezei alatt csoda születik.
- Persze – állok mellé. - Saját lábon menni fog? - Ez esetben hagyom, hogy átvesse a vállamon a karját és úgy megyünk, az infúziós állványba meg tud támaszkodni a másik oldalon. Nincs messze a külön fürdő, de van, hogy az az öt lépés maga a világ másik végén van, ha olyan a sérülés.
A meztelenség sosem zavart, s mióta ápoló lettem, tisztelem a testet, még akkor is, ha látom, viselője mennyire is nem becsüli meg.
- Mit szeretnél? - Ahhoz mérten segítek, mert miután feláll és megmozdul, tudni fogom, mibe és mennyire szükséges besegíteni. Nem jó, ha a sebe újfent felszakad.
- Megkaptátok már, mi lesz a félévi … hogy is mondják... leadandó mű?
Az egyik ápolónak a fia is jár oda és mindig áradozik a gyerekéről.

Minho & Nariman

Onnantól kezdve nincs jogom ítélkezni más felett, véleményem szerint, amit megtettem a szüleimmel. S nem azért, mert megérteném őket. Hanem, mert egyszerűen nincs jogom. Minhot különösen megkedveltem, mert megértettem, neki teljesen más a világ, máshogy nőtt fel és másba. Volt már ebben részem, noha ott inkább kulturális különbség volt a meghatározó. De amíg azt élveztem, itt néha forrt bennem a düh, hiszen Minho sokkal jobbat s többet érdemel. Idő kellett, mire megértettem: itt sem én választok, nem az én életem s nincs jogom rá, hogy bármilyen ítéletet mondjak benne. Onnantól kezdve könnyebb volt, s csak ritkán éreztem a korábbi érzéseimet ebben.
Tényleg gyönyörűen rajzol. Szinte azt várom, mikor mozdul meg a képen az alak. És hát... egyenruha. Sokat elmond.
- Folytasd csak nyugodtan, nem zavarlak – az infúziót jöttem ellenőrizni, fogjuk rá. Valójában őt akartam látni.
- Mert valóban gyönyörűen rajzolsz – pillantok megint a képre, s igyekszem azt az érzést elnyomni, mit is gondolok arról az... egyénről. Ahh, tényleg le kéne tennem ezeket az érzéseket.
- Ó – más örülne neki, és valahol örülök is, mert végül is nem tiltja el attól, amitől Minho tényleg kivirágzik. És hát... az ő életük és döntésük. Annak viszont örülök, hogy ebben támogatja.
- Segítek, persze – hiszen ezért vagyok itt.
- Rendben. A lefürdetést megteszem neked, még nem jó, ha annyit mozogsz. És akkor lecserélem a kötést is utána.
Figyelek a sérüésekre, s egyben meg is vizsgálom, hol tartanak gyógyulásban. Minduntalan félretolva felébredő dühömet, hiszen az ilyet sosem szerettem. S már csak hivatalból is kéne, hogy a kórház, remélem, megtette a feljelentést.
Mikor elkezdene megint ficánkolni, hogy leápolja magát, megállítom.
- Nem szabadna ennyit mozognod. Lecserélem a kötést és leápollak, rendben? Melyik krémet használod most? - a sérülésekre odafigyelve, azt is megteszem, s utána, közben, lecserélem a kötést is.
- Ezek nagyon jól hangzanak. Tényleg azt rajzolhatod le, amire ihleted van – a rajz nem a világom, korán rájöttem, hogy ahhoz fakezem van és tehetségtelen vagyok benne, és a sok munka, tanulás mellett időm sem volt rá. De ahogy Minho rajzol, az csodálatos!
- Majd jön az ihlet és az ötlet – vannak művész ápoltjaim, meg voltak is, rendszerint visszakérnek, ha bekerülnek kezelésre és csak csodálni tudom alkotásaikat. És az ihlet sem nekem való, nem tudnám kezelni, és szerintem még észre sem venném.
- Majd megnézhetem őket? - érdeklődöm. - Kedvelem a rajzaidat.
Ráhajtom a takarót, miután készen vagyok.
- Hogy érzed magad? - ez tőlem sosem egy felszínes kérdés. Vannak, akik úgy vélik elég annyi, hogy ellátják, kényelembe helyezik a betegeket. Csakhogy lélektől gyógyul minden, ez a tapasztalatom. A törődéssel, az odafigyeléssel és nem csak a testi szükségletekre.

Minho & Nariman

Visszamosolygok rá, jó látni, ha egy ápolt mosolyog. Erőltetés nélkül. Itt jó kezekben van, jó orvosok, jó ápolók és nem azért, mert itt dolgozom. Sokat tanultam a kollegáktól.
Mindenkit meghallgatok. Természetesen vannak keretek, időben és témában, és ebben nagyon jól működni. Beszélgetni viszont kevesekkel állok le beszélgetni. Lehet kivételezésnek mondani, ugyanakkor tudom, hogy én rokkanék bele és úgy meg akkor hogy jövök be másnap a betegekhez?
- Figyelmes – bólintok. Szétválasztom a tetteket, még akkor is, ha lehet kapcsolat közöttük. Ez jó Minhonak és örül is neki, így én is.
- Megértelek – és ez jelenti azt, hogy annyira nem egy elveszett lélek.
Felpillantok rá egy másodpercre, a megjegyzésre, ujjaimmal finoman, gyorsan dolgozok a kötéssel, hogy minél kisebb kellemetlenség érje. A fájdalmat, ha arról van szó, néha nem lehet elkerülni, de akkor is igyekszem a lehető legkisebb és legrövidebb ideig okozni.
- Reméljük – vetek még rá egy pillantást, elmerengve egy másodpercre, és tovább siklik a bőrén a tekintetem. A hegek nem úgy tűnnek el az ő esetében, hogy láthatatlanra gyógyult. A tetoválások viszont szépek. És megint csak nyelek egyet magamban.
Most egyelőre ennyi elég volt neki mozgásnak és már egészen megerősödött. Majd egyre jobban fogja magát érezni, igaz, előbb még lesz egy kicsivel lejjebb. Gyengéden bemasszírozom a bőrébe, majd betakarom.
- Körbevesznek? - Nézek rá érdeklődve. - Rajzoltál már le innen valakit? - Értem a dokikra, aztán látom a szemmozdulatot. - Ó, a szobát? Az nem kihívás? - rajzoltam iskolában, de a távolság érzékeltetése rajzban sosem ment, mindig elrontottam a vonalakat és az arányokat.
- Mutasd, kíváncsi vagyok rájuk – csillan fel a szemem. Kedvelem a rajzait, gyönyörűek. - Igen. Mind nagyon szép. Gondolkodtál már, hogy kiállíttatod valahol? Szerintem érdemes lenne.
Értetlen érdeklődéssel nézek rá.
- Egyrészt, nincs mit, ez a dolgom, másrészt szí... vesen – ahogy látom, mi bontakozik ki a rajzon, ahogy nyújtja felém, meglepődök. Meglepett pillantásokat vetek rá, majd elveszem, s azért válok némává, mert szerintem, ahogy ő ábrázolt, sosem fogom megérdemelni. Aki tud ilyen önzően kegyetlen lenni és fájdalmat okozni a saját szüleinek, az nem. Összeszorul a szívem és szomorú mosoly jelenik meg arcomon. Mert a rajz, függetlenül attól, hogy engem ábrázol, gyönyörűszép.
- Ez.... nagyon gyönyörű. Emlékezetből rajzoltad? - pillantok rá, majd visszanyújtom neki a lapot. Égeti a kezem a köpeny tudata, hogy ott rajtam van.
Pár másodpercig értelmezem a válaszát, aztán megérzem, hogy erre kérdezzek bővebben.
- Miben vagy bizonytalan? - fordulok felé, s egyben teret adva neki, ugyanakkor érzékeltetve, hogy figyelek.