Benji & Assia

It doesn't matter if you win by an inch or a mile

A nap már jócskán lemenőben van, a hegyek közül kibukkanó fénye narancssárgás színbe öltözteti a helyet. Ez a sokadik alkalom, hogy errefelé járok, mégis még most is képes lenyűgözni a hely varázsa. Szeretek ide járni, legtöbbször egyedül a fényképezőgépemmel, órákig sétálva a pusztaságban, a hegyeket figyelve, élvezve a csendet és megragadva a szépséget. Most azonban egészen más céllal vagyok itt, bevallom férfiasan, hogy eléggé izgulok miatta. Az általában csendes környéket most hangzsivaj tölti meg, emberek rohangálnak egyik pontról a másikra, kisebb csoportokba tömörülni beszélgetnek vagy éppen a versenybe szánt motorokra vetnek még egy utolsó pillantást a kezdés előtt. Gyorsan lövök néhány képet mielőtt tekintetem megakad Juanon, a főszervezőn. Visszaakasztom a gépet a nyakamba és megindulok az irányába. Juan a harmincas évei elején járó, nyakig tetovált eléggé rossz külsejű fickó meglepetten néz rám.
- Nahát zöldfülű, nem gondoltam volna, hogy ma is eljössz. néhány hónappal ezelőtt csúnyán kicsúszott alólam a járgány, őszintén szólva szinte csodával határos, hogy nem maradtam ott az első kanyarban. Azt már meg sem említem, hogy hosszú napokig kellett dolgozni a kétkerekűn, amíg újra működőképes lett.
- Mondtam, hogy itt leszek. nem fog megállítani egy kis baleset, annál sokkal jobban szeretem azt az adrenalin löketet amit az ilyen verseny tud nyújtani nekem. Nem is a lénye, hogy győzzek, reálisan gondolkodva nincs is rá sok esélyem, sokkal inkább szeretem azt a megmagyarázhatatlanul bizsergető és felfokozott állapotot amibe kerülök miatta.
- Te tudod zöldfül. Ismered a szabályokat igaz? Nem szeretném azzal fárasztani magam, hogy elismétlem neked. Bólintok. Igen, pontosan tisztában vagyok a kockázatokkal, a miértekkel, a veszéllyel, de minden negatív kockázat ellenére sem tudna lebeszélni arról, hogy itt és most motorra pattanjak. Elégedetten rám vigyorog mielőtt egy felettébb csinos hölgy irányába  fordulna, akinek lazán átölelve a vállát összesúgnak valamit, én pedig azzal a lendülettel visszasétálok a Hondámhoz. Végignézve a versenyzőkön, akiknek szinte egytől egyig csúcs-szuper járgányok állnak a rendelkezésükre elfog a gyomorgörcs. Az az érzés, ami mindig hatalmába kerít amikor fontos dolgok és döntések állnak előttem. De mindenféle félelem és egészséges izgalom ellenére már alig várom, hogy felpattanjak a nyeregbe és megtegyem az előttem álló szakaszt. Közelebb tolom a kicsikém a célvonalig miközben Juan az összegyűlt tömeg elé áll és elmondja a szokásos nyitó beszédét, kissé értelmetlenül és sietősen, majd a versenyt indító az előbb még Juannal sutyorgó hölgy végigsétál a sorban álló motorosok között, visszaszámol és meglendítve a kezében tartott vörös kendőt elindítja a futamot. A motrok felbőgnek, mindenki hatalmas lendülettel indítja a versenyt. A Honda felbőg, számomra meg már szinte teljesen megszűnik a külvilág miközben az előttem elterülő útra figyelek. Tudom, hogy nem a tisztesség jellemzi ezeket a versenyeket, így minden apró rezdülésre igyekszem figyelni. Az első kanyarban sikerül lehagynom két ürgét akik látszólag inkább egymással vannak elfoglalva, mint az összes többi résztvevővel. A szél teljes erejével az arcomba csap, napszemüvegem rászorul a fejemre, az előttem haladó Yamaha olyan porfelhőt csinál, hogy alig látok az orromnál tovább. Ráfordítok a gázkarra, mire a motor kiadja magából mindazt ami még benne van és az előttem kanyargó úton, jobbra dőlve megelőzöm a Yamahát. Nincs más előttem csak a horizont, a gyönyörű napnyugta és a porfelhő, amit az előttem haladó versenyzők után marad.
Mindent beleadok, amire én is és a járgány is képesek vagyunk, de mindez kevésnek bizonyul, mert a következő kanyar előtt a magam mögé utasított Yamahas fickó elsüvít mellettem, mellém érve illedelmesen felém mutatja a középső ujját majd a motor felbőg, ő pedig eltűnik.
A vesztesek nyugalmával vágtam neki ennek a versenynek, elsősorban nem azért csinálom, mert nyerni szeretnék – bár a pénzösszeg a végén igencsak jól jönne-, hanem azért csinálom mert szeretem, nincs semmilyen érzés ami ehhez fogható lenne. Nyolc versenyzőből hatodikként sikerül beérnem, mire megpillantom a célvonalat már mindenki az elsőként beért nagydarab kopasz férfit ünnepli. Félrehúzódom, megállítom a járgányt és zsibbadó végtagokkal szállok le a nyeregből. Beletúrok fekete tincseibe miután megszabadítom őket a bukósisak fogságától.
- Legalább nem vágtad magad hasra az első kanyarban kölyök jön felém vigyorogva Juan. Látszik rajta, hogy jól szórakozik rajtam, de nem tudok és nem is akarok megsértődni ezen, én is legalább ennyire jól éreztem magam miközben száguldoztam.
- Mindenképp hatalmas előrelépés, hogy a nyeregben sikerült maradnod veregeti meg a vállamat hahotázva és azzal a lendülettel sarkon fordul, hogy a győztes irányába induljon. Előkotorászom a dzsekim zsebéből a cigimet és rágyújtok, a nikotin úgy áramlik szét a testemben, mint a sivatagban az esővíz. Jóízűen fújom ki a füstöt és a győztes köré gyűlt tömeget bámulom. Ilyenkor rendszerint elmennek valahova berúgni.

It doesn't matter if you win by an inch or a mile; winning's winning

A nyári nap égető forróságából valamelyest kezdek regenerálódni miután az egész napot a tengerparton töltöttem. Már rutinos vízimentőnek tartom magam, de vannak napok, amikor a forróság engem is megvisel, s a napnyugta elérkezte egyenlő a fellélegzéssel. Hirtelen mindenki megélénkül és hiába, lehet csak néhányunknak, de én valósággal azt érzem, hogy az enyhe szél kezd felénk fújni némi izgalmat, várakozást, valamit, ami hatalmas buli, de egyben magában hordozza a veszélyt és az adrenalint. Készre faragva külsőmet a garázsunkba battyogok tesómhoz.
- Na megvagy? - érek oda Axel mellé, aki ki tudja mennyi ideje törölgeti a yamahat.
- Mehetünk?
- Én is ezt kérdezem - vonok vállat, mire Axel elmosolyodik.
- Még mindig haragszol rám, amiért én fogok versenyezni? - Nem válaszolok, csak megforgatom szemeimet és hagyom, ahogy vigaszként megleljen. Tudja, hogy mennyire akarok én is vezetni, versenyeztem is már kétszer, de kettőnk közül ő akarja rendszerint jobban ezt és szeret azzal érvelni, hogy az indulók majdnem teljes egésze is férfi, nem mutatna jól, ha ő a húgát küldené maga helyett. Nem számít, vagyis elfogadom, hogy ma (is) ő száguld az utakon, én meg elleszek a baráti körünkkel, a mai napon még, merthogy nem fogok mindig csendben maradni. Felveszem a bukósisakomat és bőrszerkó nélkül felülök Axel mögé, hogy a nem messze fekvő Sylmarban megrendezett illegális motorverseny helyszínére guruljunk.
A gyülekező ez városszéli nagy bevásárlóközpont parkolójában van, itt állunk meg mi is, más motorosok társaságában, mintha csak valami találkozó, vagy összejövetel lenne ez. Leszállok a fekete yamaharól és leveszem a bukósisakomat. A nap már lement, az utolsó sugarai látszódnak csak, így a város kezd a lámpák fényében tündökölni. Axel még a motort nézi át utolsó alkalommal, én pedig végignézek a társaságon.
- Assia, baby! - Nicsak, ki jön velem szembe kitárt karokkal!
- Helló Juan! - ölelem meg, majd hagyom, hogy lepacsizzon Axellel is. Nagy barátok, jól ismeri az öcsémet és engem is. Ő az az ember, aki mindenkinek odaköszön, szerintem mindenkit ismer ebből a körből, legyen az újonc vagy sem. Tudja, hogy kell ezt csinálni és van egy elég macsó kiállása, na meg egy nem igazán meglepő szokása: imád csajozni. Szerintem nem csak a benzinszagért, meg a motorhangért szeret illegális versenyeket rendezni, hanem mert majdhogynem több nő fordul meg itt, mint férfi.
- Hajrá haver, picsázd el őket! - szorongatja meg a vállát, elcsevegnek kicsit, aztán mielőtt odábbállna, még letámadom.
- Hé Juah! - dobom át a befőttes gumival gurigává kötözött pénzt neki, mire ő válaszként egy puszit dob felém. Tudja, hogy fer módon játszunk, mindig befizetjük a nevezési díjat és ha Axel vezet, rendszerint ezt én szoktam megtenni. - Milyen ma a mezőny? - kérdem tőle ölbetett kezekkel, miközben elkezdenek felsorakozni a motorokkal. Innentől ketyeg az időnk, mostantól kell vigyázni, hogy gyorsabbak legyünk - pontosabban legyenek -, mint a rendőrök.
-  Hmm, zömével a középmezőny van itt, meg akad egy-két új is. Axelnek jó esélye van nyerni. - Tetszik, amit hallok, de amennyire bosszús vagyok, hogy persze még most sem hagy versenyezni, annyira elfog a szurkolói ösztönöm is. Abból, amit Juan mondott, nagyjából leszűröm, hogy kikkel nem volt még szerencsém találkozni, legközelebb hozzám van is egy srác, aki kellően fiatalnak és még annál is jobban izgatottabbnak néz ki, ám mielőtt nagyon farkasszemet néznénk, Juan kérdésére felkapom a fejem.
- Akarod indítani a mezőnyt?
- Naná! - mosolyodom el és megvárom a beszédét, majd mikor kell, a motorok elé állok. Felemelem kezemet, a motorok bőgnek, a feszültség tapintható szinte, ám mielőtt elindítanám őket, még belenézek öcsém szemébe. Nem tudom miért, de az újnak mondható srác tekintetével is találkozok, viszont nem várok tovább, lerántom a kezemet, minek következtében fülsüketítő morajlás közben már csak a szelüket érzem. Ránézek mosollyal Juanra, ahogy a motorzaj csendesedik.
- Ugye elviszel? - Merthogy nem sok időnk van odaérni a befutó helyszínére hiába mi egyenes úton megyünk oda, míg ők előbb megjárják a hegyet.

Nem kell sokat várnunk a srácokra. Juan kocsijának motorháztetének támaszkodva figyelem ahogy a motorok hangja egyre erős lesz. Bár nem ez a legnagyobb rendezvény így illegális versenyerek berkén belül, azért jócskán összegyűltünk. Ilyenkor mindig van egy kis gyomorgörcsöm, hogy milyen lesz a befutó, egyáltalán mindenki célba ér-e vagy netán elveszett valaki, leszánkózott a hegyről, vagy nekiment egy autósnak és mindketten az életüket vesztették... nehéz ez nézőként, érintettként, noha Axel nem sok aggodalomra ad okot.
A virtuális célvonalat végül... nem Axel szeli át. Egy kicsit csalódott vagyok, ugyanis nem hiszem, hogy volt egy másodperc hátránya sem, talán meg tudta volna fogni, ha lett volna még pár kanyarja, de hát az élet nem így működik. A pénzt elbuktuk, noha erre azért számítottunk valamennyire, egy kicsikét.
- Majd legközelebb - lépek oda a forró yamahahoz, miközben Axel leveszi a sisakját. Látom rajta, hogy fáj a vereség. - De tudod hogy szólt az egyezségünk, nem? - nézek rá felelősségteljesen. Nem feltételen az én dolgom a kiengesztelés, arra már elindult felénk két vagy három lány.
- Jah. De ezt kurvára nem tudtad volna megfogni te se! Mindegy.
- Tudom. - Axel jobban motorozik ez tény, de nekem is vannak előnyeim, bizonyos terepeken. Hátrébb állok, hogy köszöntse a két lányt, ismerősei, nekem nem, de neki annál inkább, úgyhogy arrébb megyek, mert ilyenkor senki sem a nővérével akar foglalkozni. Tekintetemmel Juant keresem meg, aki éppen az új taggal beszélget, így hát kapok az alkalmon, hogy megismerjem a srácot.
- Az biztos. Jó páran törték ki a nyakukat az elmúlt években ezen a szakaszon - fejezem be Juan szavait, majd összemosolygunk, s ő játékmester révén elindul, hogy kikiáltsa a győztest. - De a hatodik hely nem rossz. Benne vagy az első felében, szóval... - vállat vonok. Döntse el ő, hogy ez jó vagy rossz. A fiú arcáról aztán a motorjára pillantok, s le is guggolok mellé egy pillanatra, hogy megnézzek rajta valamit. Nem vagyok szerelő, de ismerem ezt a típust, s furcsálltam rajta a hangját, meg azt, ahogyan elindult vele.
- Megbütykölted kicsit a gyárit? - pillantok fel, majd nem sokkal később felállok.

Benji & Assia

It doesn't matter if you win by an inch or a mile

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mozgat meg bennem semmit a győzelem gondolata, a versenyzőkhöz hasonlóan előttem is az a cél lobog. Mindezek ellenére tudom, hogy az itt jelenlévő emberek mellett én csak kispályás, hobbimotorosnak számítok, arról nem is beszélve, hogy a kétkerekű sem igazán veheti fel a versenyt a többi mocival. Viszont nekem tökéletes, egyelőre bőven megfelel az igényeimnek, aztán, hogyha lesz rá lehetőségem később lecserélem. De azt már semmiképp nem az őseim pénzéből szeretném csinálni, így is kapok bőven a fejemre anyámtól minden alkalommal, amikor meglát rajta. Mintha mániája lenne. Mesélte, hogy egyszer volt egy csúnya autóbalesete és ő azóta folyamatosan retteg, de a múltnak nem kell feltétlenül megismételnie önmagát. Bízom magamban és bízom a járgányban is. Azért, bőven lenne még mit rajta dolgozni, mindig van valami apróság amivel elégedetlen vagyok, de már ebben az állapotában is megbízható.
A vesztesek nyugalmával indulok el a start vonaltól, realista ember lévén tudom, hogy körülbelül valahol a végén fogok célba érni, mégis eléggé izgulok. A legutóbbi alkalommal elég gyászosan sikerült bemutatkoznom és szerencse, hogy nem hagytam ott a fogam a legelső kanyarban. Ahogy kihevertem a kezdeti sokkot tudtam, hogy ezúttal másképp lesz, jobban felkészülök, és nem fog megismétlődni a balszerencsém. Mert abban az esés után nem sokkal, amikor Juan vigyorgó fejét megláttam fölém tornyosulni, biztos voltam, hogy lesz következő alkalom.
A várakozásaimnak megfelelően érek be a képzelt célvonalba. Igaz, hogy a győzelemtől nagyon messze vagyok, de mégis büszkeség tölt el, mert azért végigcsináltam. Nem hátráltam ki, nem ijedtem be, nem dőltem fel, hanem képességeimhez mérten végigmentem a cseppet sem könnyű útszakaszon. Jaun szavaira csak bólogatok. Nem tudom eldönteni, hogy gúnyolódik rajtam vagy valóban őszinték szavai.
Rágyújtok egy cigarettára, úgy kell már a nikotin a szervezetemnek, mint víz a legnagyobb melegben. Egy újabb hobbi, aminek anyám iszonyatosan örülne. Kissé irigykedve figyelem a győztes köré gyűlt tömeget, igazán megérdemli a gratulációkat, de én inkább kimaradok belőle.
Tekintetem egy sokkal érdekesebb dolgon akad meg. Felvont szemöldökkel mérem végig a felém közeledő lányt,lejjebb tolom szememről a napszemüveget, mintha az segíteni abban, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Azonnal felismerem benne a lányt, aki nem is olyan régen elindította a versenyt. Juan egy mázlista állat.
- Azért nem fogok hasra esni a teljesítményemtől, de ja...nem rossz. válaszolok neki, de pillantásom egy másodpercre sem szakítom el róla, csak az időközben számhoz emelt kezem jelzi, hogy nem bénultam le teljesen.
- Aha veregetem meg a kissé kopott bőrülést a motoron. - De igazság szerint még bőven lenne mit dolgozni rajta. Ilyen állapotban nem veheti fel a versenyt a jelenlévőkkel. hanyagul hajítom el a csikket jó messzire tőlünk.
- Például, a barátod motorjával. Nagyon szép darab bökök fejemmel abba az irányba ahonnan érkezett. A magas srác felé, akit rajongva állnak körül a lányok.
- Benjamin vagyok. nyújtom felé a kezem, mert azért mégsem vagyok akkora tapló, hogy be sem mutatkozom neki.
- Gyakran jársz erre? egy hónappal ezelőtt biztosan nem volt itt, ha láttam volna, arra mindenképp emlékeznék. Nem akarom túl sokáig bámulni úgyhogy elpillantok feje fölött a pusztaságba, csak néha fonódik össze a tekintetünk.

It doesn't matter if you win by an inch or a mile; winning's winning

Nem az a lány vagyok, aki túl félős lenne megközelíteni egy srácot, akit eddig még sosem látott, pont ez kelti fel a figyelmemet iránta. Erre a versenyre ritkán neveznek be idegennek mondható fazonok és Juan az úton elmesélte, hogy nem először van itt, ami mindenképpen becsületes. Ha jönnek is újak, vagy beolvadnak, vagy első alkalom után megfogadják, hogy soha nem akarnak újra eljönni. Az, hogy másodjára van itt, elég ahhoz, hogy megkörnyékezem. Érdekel, ki ő.
Értékelem a gesztus, ahogyan lejjebb tolja a szemüvegét, tulajdonképpen le is vehetné, mert a lámpafényben aligha van rá szüksége, de a finom bók számomra kielégítő. Én is eléggé telhetetlen vagyok, oh, Raara szerint túlságosan is, amit kezdek tőle jogtalannak venni, de valóban tudni kell elfogadni a történteket, különben örökké elégedetlenek lennénk. Nem mintha a nagy okoskodás rám vallana, úgyhogy csak egy gyors mosollyal éreztetem vele, hogy osztom a véleményét.
Nem vagyok túl szégyellős ahhoz, hogy leguggoljak a közelében, a motorhoz, nem a fiú elé. Érdekel rajta egy-két tényező, amit a rajtnál furcsának éreztem rajta és bár túl nagy szakértője nem vagyok az alkatrészeknek, a hondákkal jó barátságot alkotok és ha mást nem, az feltűnik, hogy nem pont úgy néz ki, ahogy a gyári verziót mutogatták. Elégedetten állok fel, ahogy bebizonyosodik a gyanúm és nem akarom, hogy azt higgye, lopni próbálok tőle szerelési tippeket, mondjuk miért is tenném, mikor Axel motorja második lett.
- Ráférne még néhány extra, nem tagadom. - De gondolom nem véletlenül nem akasztott rá többet a versenyig, vagy idő, vagy pénzhiányban lehetett. Ahelyett, hogy turkálni a pénztárcájában, inkább párhuzamot vonok a "barátom" motorjával. Nem tudok nem kuncogni ezen. Sokan dicsérték már, hogy "nagyon szép darab", a férfiak a motorra értik, a nők meg a bátyámra. Tényleg az, a motor kétségtelenül tökéletesen néz ki.
- Igen az, de arra is van mit pakolni, csak nem akar Axel nagyon hozzányúlni - vonom meg a vállamat fájdalmasan, mert én mióta mondom neki, hogy keresse meg az egyik haverját, aki profin bütyköl és turbózzák fel. Hiába drága és erős gyári sportmotor, van mivel díszíteni. Szerintem fél, hogy elrontja a kicsikét, ami a megállapodás értelmében az én kicsikém is, csakhogy ezt a gyakorlat nem mindig igazolja. - Axel amúgy az öcsém - teszem hozzá, ha már itt tartunk, nem mintha annyira szeretném firtatni, hogy ki is pontosan ő, csak jobban szeretem, ha nem indul meg kavarás ilyen félreértések miatt. Volt így is jó sokban részem, meg vagyok áldva velük. Sokan hiszik azt, hogy Axel a pasim első látásra, amit részben értek, mert csak féltestvérek vagyunk, viszont azon már jobban meglepődnek rendszerint, hogy ő az öcsém és nem a bátyám. Nem sok a különbség köztünk, de míg években én nyertem, ő jócskán lehagyott termetre, súlyra, meg magasságra. Fogalmam sincs, hogy tudott ekkora embert szülni anyám.
Nagyon édes egyébként, hogy bemutatkozik, azt sem vettem volna zokon, ha nem, sokak nevét csak jóval a beszélgetéseink után tudom meg másoktól, mivelhogy ez mégis csak egy illegális verseny és senki sem bízik annyira a riválisaiban, hogy nem fogják beköpni.
- Assia - fogok vele kezet. Egyébként tényleg aranyos srác, így távlatokban, na meg pontosan érzem, hogy bámul, ami az én esetemben nem okoz problémát, szeretem, ha néznek a pasik, növeli az önbizalmamat.
- Mikor aktuális és kedvünk is van eljönni, itt vagyunk a versenyeken, de nem törjük össze magunkat, ha kihagyunk párat - válaszolok neki őszintén, miközben nadrágzsebeimbe dugom kezeimet. - Egyébként van, hogy én... - folytatnám, viszont van egy hang, amire végletekig ki van élezve a fülem és nagyon halkan meghallom a távolból, ez pedig a szirénák.
- Zsaruk! - mondom ki hangosan, mondjuk bizonyára nem csak én veszem észre, de lehet én mondom ki leghamarabb, mire az egész helyen kitör a pánik és mindenki menekül a járgányához, hogy mihamarabb elhagyja a területet. Én Axelre nézek, aki szintúgy a motorra huppan, látom, hogy ő is keres engem, ám mire megtalál, egy lány már felugrik mögé. Hirtelen történik minden, túl gyorsan is, mire rápillant a lányra és szemmel kérdője vonja, én Benjire pillantok egy másodperc erejéig. Nincs idő kérdeznem, úgyhogy bízva az idegenben intek Axelnek, hogy menjen, én megleszek és kijutok máshogy. Egy másodpercig még kételyekkel telve néz rám, de ahogy egyre több motoros hagyja el a területet és egyre hangosabbá válnak a szirénák, fogytán az idő, hogy vitába szálljon velem és ami azt illeti, nekünk sincs már vesztegetni valónk. Ismét Benjire nézek.
- Ugye... - nem fejezem be a nyilvánvalót, mivel addigra már mindketten motoron vagyunk és hát látszik rajta, hogy nem akkora egy paraszt, hogy itt hagyjon. Mi is kihajtunk innen még néhány motoros és autós társaságában.
- Várj, ne a város felé!! - kiáltom a hangzavar ellenére is olyan szorosan a füléhez hajolva, ahogy csak bírok, miközben átölelem a mellkasát, kapaszkodás céljából. Mivel Sylmarban vagyunk, mindenki feltételezi, hogy a belváros felé megannyi lehetőség van, hogy lerázzák a zsarukat, de én nem teljesen így gondolom. - Van egy tervem - teszem még hozzá, de amúgy nem egy igazi terv, csak ez az első, ami eszembe jutott és hatékony lehet.
- Itt egyenesen, hasítsunk végig Santa Claritan, ahogy csak tudunk - kiabálom a fülébe, hogy valamennyire túlkiabáljam a motorzaj és a szirénák egyvelegét. Ha túléljük a főutat anélkül, hogy elkapnának, Santa Claritától már hegyi úton leszünk.
Behúzom a fejem, hogy javítsak az légellenálláson, hátra kicsivel gyorsabbak tudunk lenni így. Az első másodpercekben meglehetősen félek, hogy most tényleg le leszünk csukva, mivel jönnek utánunk - és a velünk együtt haladó autósok után - a zsaruk. A hirtelen jött sebességet is szoknom kell, pláne, hogy itt vagyok egy szál rövidített felsőben, védőruha nélkül, ha eltanyálnánk, rajtam bőr tuti nem maradna.
Aztán persze megszokom a tempót, ami nem új számomra, a zsaruk miatt azonban továbbra is gombócok vannak a torkomban, hiába mintha láttam volna hátrapillantva, hogy elhajtanak az autó és a másik motoros után, akik lekanyarodtak Santa Clarita mellékutcáján. Hajamat tépi a menetszél, ha nem égne bennem az adrenalin, biztosan borzasztóan fáznék így a beesteledő menetszélben, de ez most abszolút nem foglalkoztat.
A Santa Clara folyót elhagyva engedek csak ki, akkorra már kezdem felfogni, hogy tényleg sikerült őket lerázni. Innentől már nem sok keresztút van, ahol elénk kanyarodhatnának. Kiegyenesedek, jobban engedek a kapaszkodásból, nem kérem, hogy lassítson, ezt rá bízom.
- Itt jobbra - mondom a Starbuckot elhagyva. - A Castaic-tó partja mentén végig kempingek lesznek. - Fogalmam sincs, hogy mit csinálok, csak egy ötlet. Ott kellően elvegyülhetünk annyira, hogy ha eddig netán eszükben volt követni minket, egy nyáron zsúfoltságik megtelt kempinget átkutatni biztos nem egy olyan feladat, amit bármelyik járőr magáénak akar tudni az éjszakába kanyarodva.

Benji & Assia

It doesn't matter if you win by an inch or a mile

Szerintem iszonyatosan szexi, amikor egy nő ért a motorokhoz és szemmel láthatóan ő nem csak szereti őket, hanem van némi fogalma arról is, hogy hogyan működik. Elismerően mérem végig őt tekintetemmel. Biztos vagyok abban, hogy ezzel a megjelenéssel bőven magára vonja a férfiak figyelmét, az enyémet most viszont duplán is a magáénak tudhatja.
- Idővel majd megkap mindent tőlem a kicsike. veregetem meg a nyerget. Idő és pénz kell ahhoz bőven, hogy olyan állapotba kerüljön a mocival, amivel esélyem is van egy ilyen versenyen például, az alkatrészek bizony nem olcsók, nekem pedig a jelenlegi nulla keresetem mellett el fog tartani egy darabig, amíg minden darab a helyére kerül és tökéletes állapotba kerül.
Van bennem egy kis irigység miközben az Axel nevezetű srác motorját pásztázom a tekintetemmel, tipikusan az a típusú moci, amiről én csak álmodni merek, legalábbis egyelőre mindenképp, hogy mit hoz a jövő azt még nyilván nem tudhatom, egyelőre az is boldoggá tenne, ha a mostanit képes lennék felturbózni kicsit.
Meg sem próbálom leplezni a meglepettségemet. Ha tippelnem kellett volna, tuti, hogy azt mondom, hogy az Axel nevezetű hapsi a pasija, kíváncsian fürkészem az arcvonásiakat, de nem sok hasonlóságot vélek felfedezni kettejük között.
- Az öcséd? ismétlem szavait, mintha legalábbis fogyatékos lennék és zavaromban megvakarom a halántékomat. - Nem hasonlítotok egymásra. jegyzem meg mellékesen, mintha az bármit is számítana. Mi is eléggé különbözőek vagyunk Belle-el mint külsőre mint pedig személyiségileg, úgyhogy önmagában ez a tény nem mérvadó. A néhány másodperces zavar után, minden figyelmem ismét neki szentelem, Assia, ízlelgetem magamban a nevét, miközben tekintetem nem veszem le róla és talán a kezét is tovább szorítom, mint ami még illendő.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű nők fordulnak meg erre, akkor hamarabb is eljövök. Akár gyalog is. Nem ez életem legjobb bókja, tudnék jobbat is, de most ennyire futotta. Próbálom magabiztos mosollyal leplezni, hogy mennyire idióta vagyok, de minden bizonnyal ezzel csak azt érem el, hogy az arcomon is megjelenik, hogy: Benjamin Miles egy balfék.
- Mi? felvont szemöldökkel nézek rá, nem tudom, hogy most hirtelen miről is van szó, de aztán, de másodpercek tört része alatt megvilágosodom. A távolból hallani lehet a szirénák hangját. Eluralkodik rajtam a pánik, engem nem kaphatnak el itt, mert ha a múltkori eset után ismét a fogdában kötök ki, engem a szüleim élve ásnak el a kertbe.
- Pattanj fel! utasítom őt, bár teljesen fölöslegesen, mert mire kimondanám a szavakat már ott csücsül mögöttem és mindkét karjával átöleli a derekam. Berúgom a motort. Nem indul. Lassan már mindenki eltűnt. A kurva életbe, hát nem hiszem el, hogy ez a szar most akar cserben hagyni engem. A szirénák hangja egyre közeledik, én pedig úgy érzem magam, hogy menten elvisz a szívroham, ha ez a motor nem indul el. Ismét berúgom a motort, ezúttal sokkal erőteljesebben, mint az imént és amint az hangosan felbőg rácsavarok a gázra. Felsóhajtok amikor végre sikerül magunk mögött hagyni a helyszínt, nyugodt még nem lehetek, de legalább van esélyünk meglépni.
Mindkettőnknek az a fontos, hogy a lehető legmesszebb kerüljünk a minket üldöző egyenruhásoktól így fülembe kiabált szavaira csak bólintok és az instrukciók alapján, a lehető legmaximálisabb sebességgel szeljük az utat. A visszapillantó tükörből figyelem, hogy mennyire vannak hozzánk közel a zsaruk, az teljesen biztos, hogy addig nem fogják abbahagyni az üldözést amíg valakit le nem csuknak, és csak remélni tudom, hogy nem mi leszünk azok. Mivel nem ismerem ezt az útvonalat teljes mértékben az ő irányítására na meg a megérzéseimre bízom magam és közben azt remélem, hogy a kicsikém nem most fogja úgy gondolni, hogy feladja a küzdelmet. A szél a hajamba kap, arra nem volt idő, hogy feltegyem a sisakot és így nincs semmi ami védelmet nyújthatna a szembe széltől, de ez a legkisebb gondom, ami most foglalkoztat. Enyhén lelassítok, hogy az előttünk haladó autót megkerüljem, olyan közel süvítünk el mellette, hogy a kerekek mellé egy vastagabb faág nem fért volna el.
Ismételten csak bólintok és az irányítását követve letérek jobbra. A tükörben látom, hogy nyoma sincs már mögöttünk a rendőröknek, úgyhogy lazítok a gázpedálon és lelassítok. Megkönnyebbültem ezt nem tagadom. Rövid időn belül megpillantom a tavat és a köré kialakított kemping helyiséget. Az első parkolni megfelelő köves pihenőre félrehúzok. Assia felé nyújtom a kezem, hogy meg tudjon kapaszkodni, ha szeretne leszállni mögülem, majd én is követem a példáját.
- Biztosan átfáztál. gyors mozdulatokkal bújok ki a dzsekimből. - Tessék, vedd ezt el fel! nyújtom felé a bőr anyagot. Kell valami, hogy kicsit átmelegedjen a teste, feltéve ha elfogadja és remélem megteszi, mert ebből csúnya megfázás is lehet. Vagy rosszabb.
- Jó ötlet volt erre jönni. Megmentetted a seggünk mosolygok rá elismerően.
Annyira gyönyörű ahogyan a kabátom ölelésében áll, a nap sugarai vöröses fényben világítják meg a haját. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak állok és figyelem, majd zavaromban elfordítom róla a tekintetem.
- Honnan ismered ezt a helyet? töröm meg a pillanatnyi csendet amit, majd az oldaltáskából előveszem a féltve őrzött gépem.
- Zavarna, ha csinálnék néhány képet mielőtt vissza indulunk a városba? legszívesebben őt fotóznám le, ahogy az esti szellő a hajába túr, kipirosodott arcát, a tekintetében csillogó tó tükrét.

It doesn't matter if you win by an inch or a mile; winning's winning

Nem vagyok vak, én is látom, hogy Axel az a pasi, akinek nem csak tekintélye van, de háremtábora is lenne, ha gyűjtené a nőket halomszámra, csakhogy én tudom, hogy Axel nem vágyik arra, hogy hosszútávon több nő környékezze meg. Mindazonáltal az a kicsike csajszi-tesó sem vagyok már, aki egy jó szót sem képes anélkül mondani az öccsére, hogy sérülne az önérzete, én szeretem a tesómat, Axelt - és a többieket is -, tudom, hogy akár mi még össze is passzolhatnám, semmi nagy szám nem lenne abban, ha nem lennénk testvérek és járnánk. Nem is kezdem el húzni a számat, mindössze csak bólintok egyet megerősítésképpen.
- Feltételezem, nem is szkennelted be az arcunkat, hogy hasonlósági analízist végezz rajtunk - utalok arra, hogy még nem is találkozott velük, közelről pedig eddig csak engem láthatott és mindössze ezt a pár percet. Ha egymás mellé állnánk, lehet kiütnének anya vonásai mindkettőnkön, ami végül is összeköt minket. - Egyébként féltestvérek vagyunk. - Na meg különböző neműek is, talán ez utóbbi sem elhanyagolható szempont. Bár igazából mindegy is, ha csupán mostohatestvérek lennénk, akkor is egyfajta testvérem és nem másznék rá, még akkor sem, ha ez némely mostohatesóknál egészen divatos is. Nem tudom nem elnevetni magam a leplezetlen bókjára, de azért próbálom visszafogni magam, hiszen ahogy a szemüveges akcióját, úgy ezt is igazán értékelem, még ha kissé sablonos is. Még nem igazán tudom eldönteni, hogy mit kellene gondolnom róla, vannak menő, macsó pillanatai, de közben fel-felvillan, hogy ő amúgy elég aranyosnak és vicces srácnak tűnik. Igazából nem is akarom én ezt eldönteni előre.
Meglepődve aligha, inkább ijedten tapasztalom, hogy megérkeztek a zsaruk. Számítani kellett rá, ahogy számítottunk is, ennek köszönhetően mindenki elég gyorsan rá tud ugrani a motorjára, vagy éppen az autójába. Én mégis egy kicsit nehéz helyzetbe kényszerülök, ugyanis Axel mögött hamar betelik a motor férőhelyeinek száma, s bár tudom, hogy a tesóm kész leszállítania a lány, hogy helyet kapjak mögötte, inkább kezelésbe veszem a helyzetet és megoldom magamnak a bajt. Benjamin szerencsére partner ebben, úgyhogy nem sokkal később már mindketten a motorján vagyunk. Két dolog miatt üt ki rajtam a pánik, egyrészt, a sisakomat Juan autójában hagytam és anélkül még én is azt mondom, hogy borzasztóan veszélyes, másrészt pedig... most komolyan nem akar beindulni ez a járgány? Szerencsére de.
Van egy jó ötletem, hogy merre menjünk, amit igyekszem még éppen jókor, elég hangosan tudatni vele, azonban nehezen tudom - és nem is áll szándékomban - titkolni, hogy meglehetőség félek ilyen sebességgel menni védőfelszerelés nélkül, ám nem tudom mást tenni csak bírni Benjamin vezetőképességében és erősen kapaszkodni, a többi már puszta szerencse, hogy utolérnek-e a zsaruk, vagy sikerül leráznunk őket. Közel kerülök a szívrohamhoz, mikor olyan közel hasítunk el egy autó mellett, hogy szinte éreztem a térdemnél annak visszapillantó tükrét, de nincs igazán időm bármit is felfogni, csakis utólag tudom realizálni a történteket. Egy biztos, Benjamin is egy őrült. Mint én, vagy Axel, de teljesen más ha, mikor az ember vezet, vagy amikor csak utasként kapaszkodik.
Hatalmas megnyugvás az a pillanat, amikor lassít a tempón a már jócskán vidéki részen. Szívem még mindig idegesen pumpálja a vért szerte a testembe, szaporán pillantok hátrafelé, amíg meg nem állunk egy parkolóban. Remélem nem sikerült leolvasniuk a rendszámot.
- Kösz - sóhajtom még az adrenalintól kissé ziláltan, mikor nyújtja a kezét, hogy segítsen leszállni. Nem mintha egyedül ne menne, de ha már nő vagyok, miért ne élvezzem ki az ezzel járó haszont? Amíg nem mondja, nem igazán gondolok arra, hogy mennyire fáztam, szerencsére nincs kifejezetten hideg, de azért már a nap lement és a menetszél nem éppen kellemes volt, így hát elveszem tőle a bőrdzsekit és magamra terítem, mert nem vagyok szégyellős és tudom, hogy most pár percnyi melegedés sok mindent meg tud előzni és jobb, mintha játszanám az erős nőt.
Kicsit szétnézek a terepen, már voltam a környéken, de itt még pont nem. Hallgatom is kicsit a környező zajokat, de szerencsére nem hallok több szirénát, ami nem a fejemben visszhangozna. A tó még csak a távolban látszik, addig is visszanézek Benjire, aki érezhetően hirtelen kapja el a fejét. Magamban kuncogok kicsit, ez irtó aranyos volt, meg kell hagyni, aztán a kapu felé fordulok.
- Időnként eljöttünk ide barátokkal lazítani, szórakozni- fordulok vissza részlegesen felé, még épp elkapom, ahogy előveszi az egész komoly fényképezőgépet. Kérdésére csak elmosolyodom, nem azon, hogy fotózni szeretne a sötétben, arra biztos képes a fényképezőgépje, sokkal inkább azon, hogy már indulna is.
- Miért, tán várnak otthon? - kúszik felfelé huncut szemöldököm. - Lőhetsz képeket, de csak ha be is megyünk a kempingbe. Még veszélyesek az utak, én a helyedben egy darabig nem indulnék vissza. - Persze, ki lennék én, hogy parancsoljak neki, saját maga dönt, hogy menne vagy maradna, de én ugyan még egyszer nem hasítok végig azon az úton, amin jöttünk egy jó ideig, az biztos. Bökök a motorja felé, hogy inkább gurítsa a bejárathoz, addig én odamegyek a fülkéhez és elintézem az adminisztrációs munkát, ami valljuk be, mivel egy éjszakáról van szó, ezért nem nagy dolog.
- Tiéd a terep - huppanok vissza a motorra, hogy aztán nagyon lassan beguruljunk a kemping területére, reményeim szerint egyenesen a tóhoz. - Nincsenek sokan most. Szerintem közvetlenül a parton is lesz hely. - Hogy mit csinálok? Fogalmam sincs, csak élek. Nem mintha lenne jobb választásunk, mint itt éjszakázni, úgyhogy ez egy kicsit matt helyzet, de én abszolút bulinak fogom fel. Ilyen végtére is még nem csináltam, sosem kempingeztem egy idegennel, pláne fedél nélkül, de mivel nem mondtak mára esőt, ezért ez sima ügy. Ahogy a tóhoz érünk, gyorsan lepattanok a motorról, hogy Benji le tudja parkoltatni.
- Miért érzem azt, hogy nem gyökeres Los Angeles-i vagy? - kérdezem tőle, miközben leveszem a cipőmet és lábfejemet a tó vizébe engedem. Új srác a versenyzésnél, egyedül jött és nem haverokkal, meg nem is úgy tűnik, mintha ismerné ezt az északi részt.