+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Egyedül Anett az, aki miatt inkább féken tartom a csípős megjegyzéseim, amik minduntalan ki akarnak bukni belőlem. Nem hozhat döntést helyettem, és nem szólhat bele az életembe. Nem vagyok egy kibaszott rabszolgája senkinek sem! Ezt vegye tudomásul.
- Anett, ön elfogult vele szemben, nyilván máshogyan látja hogy mint én, és ezt tiszteletben tartom - terelem el a témát, mert nem fog tudni meggyőzni az igazáról. Őt nyilván nem verte meg sosem, és nem vallatta ki ahogy engem. Bár nem érdekel, ennek ellenére félelem nincs bennem. Nem félek, és nem hagyom magam befolyásolni, bár tény és való hogy mutatott némi emberi vonást, mégis felbassza az agyam hogy a megkérdezésem nélkül pakolt ide át mindent. Nem volt joga!
- Vajon miért - horkanok fel, maj a nőre nézek ismét.
- Köszönöm Anett, csodálatos vacsorát készített - dícsérem meg a főztjét újra, és kilépek a kis erkélyre, hogy elszívhassak egy szál cigit hogy ne szóljak be neki és ne akarjak idegrohamot kapni. Mert éppen az kerülget. Megtámaszkodok a korlátnak és kifújom a füstöt hosszan. Aztán ahogy ő is előkerül, csak egy lesújtó pillantást kap tőlem. Ebben minden benne van. A válaszom is.
- Tudhatod a válaszom - teszem hozzá hidegen és kimérten. Nem szorulok rá hogy itt legyek, és nem is akarok! A komfortérzet nincs meg. Nem fogok itt maradni, ezt mindketten tudjuk. Legalábbis nagyon remélem hogy ő is tudja.
- Persze. Ne is zavartasd magad - fordulok vissza a kilátáshoz. Az mondjuk szép, de édes kevés a lakás mellett. El fogok menni.

Egy órával később az úgy nevezett szobámban vagyok és a em túl sok cuccom, két nagy utazó táskába zsúfolom bele, a technikai elemeimmel együtt. Ideges vagyok, és bosszús hogy pakolnom kell, és nem sokkal később el is hagyom a lakást. Egy hostelben húzom meg magam egy két napra, amíg találok egy kiadó lakást, hasonló környéken mint ahol eddig laktam, csak a város másik felében, a lehető legtávolabb ettől a háztól. Be is költözöm a lakásba, ami nem sokkal nagyobb mint az előző volt, és remekül sötétíthető. Nem megyek vissza az elegáns negyedbe, semmiért sem. Ha minden jól ment, akkor az az idióta testőr sem tudja hogy hol vagyok. Legalábbis eltelt három nap és nem keresett senki, amit annak tudok be hogy még nem fedezték fel hogy milyen zugot találtam. Mondjuk, köszönhető a kapcsolataimnak is.

Berendezkedek, és eszembe sem jut Romero és a mániája. Élem az életet de nem megy valami jól. Sikerül teljesen elfelejtenem a dolgokat, és tudok a munkámra fókuszálni, és néha olyan stresszhelyzet áll fent hogy be kell vennem egy két "fájdalomcsillapítót." Nem sokat, éppen csak annyit hogy lenyugtasson és kicsit ellazítson. Nehéz időszak, és két pályázatom is visszapattan amit beküdtem, pedig nem kevés órát fektettem bele hogy megcsináljam, de ezek szerint nem vagyok elég jó hozzá. A legnagyobb is visszajön, amihez igazán reményeket fűztem, és mindezek mellett egyetlen öröm forrásom hogy a zenekarral vagyok és fotózom őket, és kicsit iszogatunk. Érzem a lehangoltságot hogy semminek nincs értelme amit csinálok, és nem egy füves cigit szívtam el a napokban is.

Gyötör a depresszió árnyéka, de nem akarok neki engendi, de mit mondhatnék? Művész vagyok, nem tudok derűs lenni ha minden omlik össze amihez csak hozzányúlok, és a harmadik ilyen után, idegesen rúgom félre a dohányzóasztalt. Felborul a festőállvány, amire Romerot festettem le, félprofilból. Mintha éppen fordulna felém a képből, és sikerült elkapnom a szemének éles villanását.
Lehuppanok a szőnyegre és idegesen markolok bele a hajamba. Nőtt, és semmi kedvem nincs elmenni levágatni, kit érdekel, hadd nőjön! Nem foglalkoztat. Kinyújtom a lábam, aztán mégis visszahúzom és a térdemre hajtom a fejem. Teljesen ki vagyok, úgy érzem. Nem tudok kikapcsolni és végül is.... olyasmihez nyúlok amihez nem kellene. A drogok részei voltak az életemnek, de nem nagyon és mindig ismertem/ismerek egy két dílert aki tud nekem ezt azt szerezni és most is van... valamim. Egy erősebb anyag mint amit szedni szoktam, és a figyelmeztetés hogy könnyen halálos lehet ha az ember nem ismeri a határait. Ez az adag, engem megöl. Egy edzett drogost viszont csak enyhe mámorba taszít. Hát nem érdekel.
- Legyen, bazdmeg! Legyen! - fakadok ki, és a cucc után nyúlok. Egyetlen tű és benne az aranyszínű méreg. Semmi más.
- Gyerünk, vigyél el... - szemezek a folyadékkal és felgyűröm az ingem ujját. Vénát keresek, és beszúrom. Fel szisszenek egy kicsit, nem vagyok gyakorlott ápoló és először csinálok ilyet magamnak. Betolom az anyagot és  kihúzom a tűt. Alig vérzik, ez jó. Ledobom magam mellé és a kanapénak vetem a hátam és a fejem a párna részen pihen. Érzem hogy lazulok. Ez jó érzés. Ellazít.
Könnyű. Puha.
Kinyitom a szemem és a plafon homályosan táncol előttem, de nem bánom én, csak elmosolyodom. A nappali hirtelen egy misztikus labirintus lesz és mindennek más alakja, formája lesz. Megelevenedik előttem és éber álom szerű állapotba sodor, aztán köhögök egyet. Valami.... nem jó.
Fáj? Mi fájna?
Miért?
Szorít, és előregörnyedek, levegő után kapok. Mintha a felsőtestem köré egy abroncs szorulna. Mi ez? Mi lehet?!
Elmúlik. Már nem fáj. Dörömböl, és halkul. A világ csendesedik el, vagy én?  
Fehér? Utálom a fehéret, miért vesz körbe felhő? Megfojt. Repülök?
Kinek az arca ez? Ki ez?

Miért beszélnek a fejem felett? Meghalok? Nem akarok. Akarom. El akarok menni, ki akarok menni innen! Engedjetek ki!

*Zack a Delirium Tremens dobosa jött el Milohoz hogy a fényképek elkérje, mert be kell adniuk őket egy szerkesztőségbe, és nagy meglepetésére nyitva találta az ajtót, így habozás nélkül benyitott.
- Szia! Bocsi hogy berontok de az ajtó nyit..... Milo! Aztakurvaéletbazdmeg! - akad el a szava és idegesen nyúl máris a telefonért és tárcsázza a mentőket, és adja le a fontos információkat az ügyeletnek. Addig letérdel a barátja mellé és próbálja élesztgetni, szívmasszázzsal próbálkozik, mesterséges lélegeztetéssel. Milo még él, a szívverése gyenge de akadozó és Zacket minden alkalommal leveri a víz amikor lassul.
- Milo az istenbasszonmeg! - nyögi ahogy utat enged az orvosi csapanak, és körbeküldi a hírt hogy Milo szarul van. Bár a képek ki vannak készítve, így azokat elviheti magával. *

Zörög, miért zörög minden, és rázkódik? Földrengés van? világvége? Godzilla? Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Ólom súlyú minden, de könnyű így. Nem fáj. Olyan... meseszerűen zen. Ilyen lenne a vége? Vagy ez a kezdete valaminek? Nem tudom.... Repülök. Mindig is akartam repülni és most....

Persze, tudtam ,hogy nem fog maradni, láttam a szemében, miért is hittem volna?! Darren próbált fogadni, hátha ,de ennek nem lett volna értelme, Milo egy szabad madár, akit kár lenne kalitkába zárni, pedig nem abban lenne! Lett volna. Hiába írtak elő pihenést, a tárgyalás után az apartman privát edző termében töltöm az éjszakából hátra levő időmet, a futó padon. Nem szabadna, de kit érdekel?! Hajnalban döntök úgy, hogy álljanak neki keresni, de lófasz információ van róla! A kurva, kibaszott óráját sem hordja, nincs a telefonjához csatlakoztatva! Lemerült volna?! Kitekerem a nyakad! A koncerencia hívásokat a kocsimból intézem, jól hangszigetelt, így még ha dugóban is ülök, nem hallatszik be semmi. De, legalább Milot keresem, Darren szerint megszállottan, mintha nem tudná, hogy mire vagyok képes! Ő sem lazíthat, tudni akarom, hogy mi van Miloval, többször visszamegyek a régi lakásának a közelébe, de nem találom ott, miért találnám, nem jött ide vissza. Pedig arról lehetne valami nyomunk. A belvárosi lakásomtól párszáz méterre elvesztették a nyomát, nesze neked forgalom, villamos, és buszok…
A hét vége felé, csütörtökön egy tárgyaláson, rettegtek az üzleti partnereim, éreztem a rettegésük penetráns szagát, pedig csak besétáltam, és leültem a székembe, nem volt egyébként se túl fényes a prezentációjuk. Így fülüket farkukat behúzva rohantak ki az épületből, és jó pár próbaidős titkárnő bánta, négy nap alatt, tíz? Vissza kellene fognom magamat, Ms Layton szerint, lehetnek olyan nők, akik munkahelyi zaklatással próbálhatnak meg feljelenteni. Jöjjenek, három méternél sosem mentem közelebb hozzájuk, és a folyosók minden sarkán, közepén vannak kamerák, amik hangot is vesznek, szerintem mindenkivel udvarias vagyok, amennyire lehet, nem tehetek róla, hogy a kimért angolságom kikészíti őket.
Egy unalmas tárgyalás közepén ér Darren hívása, Milot kórházba szállították, egy arany lövéssel, gondolkodás nélkül kelek fel.
- Uraim, sürgős megoldandó problémám akadt, küldjék át az anyagot Ms Layton-nak, ő továbbítja majd nekem, és hívom Önöket, amint döntöttem. – kelek fel, biccentek, és kimért, látszólag nyugodt léptekkel indulok a privát lift felé, ahol lent a parkolóban már Darren vár a limuzinnal.
Egy állami kórházba visz, már a szaga se tetszik a helynek, Darren és egy másik testőr jön velem, és van az a pénz, meg támogatás, amiért szó nélkül átengednek, villan is a lesújtó tekintetem, amint látom, hogy  Milo hatod magával fekszik egy kórteremben, átvitetem egy másikba, és máris körül ragyogják, megfelelő ellátást kapva.
Az ágya végében ácsorgok, a hajam, mint egy széna kazal, úgy áll össze vissza, az öltönyöm gyűrött, és még a nyakkendőmet is kioldottam. Mit csinált ez a hülye gyerek!? Nem kergethettem a halálba, mert nem is találtam!
A testét figyelem, most még távolabbinak tűnik, mint amikor én vettem őt kezelésbe, sokkal vékonyabb, sápadtabb, és azok a rohadt nagy karikák a szemei körül, mintha egy szellemet látnék.
Az ekg gép mellett állok, és mintha képes lennék pusztán gondolattal működésre bírni a szerkezetet, hogy térítse magához Milot. Persze, jönnek rendőrök is, hogy kikérdezzék Milot, de azokat elhajtom. Sokba fog ez kerülni, Morris!
Nem alszom, képtelen vagyok rá.
- Milo bazd meg, mit csináltál?! – a térdemre könyökölve támasztom a tenyerembe a fejemet, és fáradtan sóhajtok. – Ennyire szar lenne a gondolat, hogy velem élj?! – suttogom magam elé. Többször próbáltam volna megérinteni a kezét, de nem tettem, félek, hogy még egy könnyed érintésem is eltörné, pedig kemény, tudom ,hogy az, és most miért csúszott meg?!  

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Rosszul vagyok, de nem tudom megfogalmazni miért. Alszom, de mégsem egészen, mert egyes hangok, eljutnak hozzám. Visszhangzik egy szó.
Aranylövés.
Igen, nos ez lett volna a lényeg. Ezek szerint nem voltam eredményes még drogosnak sem, mert nem értem el a végső célt, és még élek. Fásultan veszem tudomásul, és néha fel-fel riadok, de vissza is húz a mélység, és nem igazán tudom felmérni mi történik körülöttem, és így elég nehéz bármit is követni.
Egyszer ébredek meg kicsit huzamosabban, akkor látom az orvost is aki fölém hajol, és kérdez valamit. Válaszolok neki de mond valamit a nővérkének és újra elhomályosul minden. Ezúttal nem repülök.
Süllyedek. Zuhanok.
Nem érzem hol a vége.
Van egy pillanat, ami nagyon szíven döf. Amikor kinyitom a szemem, a nagyi szigorú-kedves arcát látom, és tudom hogy halucinálok. Még nem ment volna ki a szer hatása? A mama Orleansban van, nem lehet itt. Csak álmodok. Ráz a hideg, és ver a víz. Nem tudom eldönteni mit érzek. Túl sok minden. Hánykolódok, mint egy csónak a tengeren, aztán az arcomra simul valami és újra kapok levegőt.

*Egy átmeneti összeomlás miatt Milo lélegeztetőgépre került, de fél nappal később le is került ahogy stabilizálódott az állapota. A kiérkező mentők beszáguldottak vele a kórházba és alaposan kimosták a gyomrát, és infúzión keresztül az ereit is átmosták hogy a méreganyag távozzon és lebomoljon. Má másfél napja bent van, és sodródik ébren lét és álom között, és a tárcájában található kapcsolatok alapján felhívták az egyetlen rokont, a nagymamáját, aki mindent eldobva utazott ide. A közeli hostelben szállt meg hogy itt lehessen az unokája mellett.
A látogatási idő a végéhez közeledik, és elment járni egyet, hogy megmozgassa elgémeredett tagjait de mire visszaér Milo nincs egyedül. A terembe lépve, hideg, kimért Romero számára ismerős hanghordozással szólal meg.
- Fiatalember! Maga mit keres itt? Távozzon a szobából! - hívja fel a figyelmet arra, hogy neki itt nincs keresnivalója. Ha odanéz, észreveheti a magas, szikár alakot. Haja már őszbe fordult, arcát ráncok szántják finom vonalakban, de a szeme.... Romerora is nézett így egy szempár nemrég. Gyakorlatilag, csak a vak nem látja hogy hasonlítanak. Mrs. Morris kilép a közlekedőre és a biztonsági szolgálat után szól. Erélyes hangja messze visszhangzik és meg is jelennek az őrök, amik független cégnél dolgoznak, így hát nekik mindegy mennyit fizet Romero az orvosoknak.
- Kérem, Mr. Bohen. Hagyja el a termet - szól az egyik férfi udvariasan, míg a másik a két testőrrel vált szót akik egyetértően bólintanak, és Darren jelenik meg a szobában.
- Kérlek, ne rendezz jelenetet. Igazuk van, most el kell jönnöd - nyomja meg a "most" szót, mert majd kitalál valamit hogy főnöke legálisan is itt lehessen. *

Itt vagyok mellette, egyszer összeomlott az állapota, és lélegeztető gépre is került, addig kitoloncoltak, kintről néztem a jelenetet. Utálom a tehetetlenséget, és azt is, hogy ki maradok belőle, ott akarok lenni, bárhogy! Nem tudom, hogy miért akarok ott lenni, de vele akarok lenni, mellette! Nem eszek, és nem iszok,semmit, hiába kínálgat Darren, nem vagyok éhes. Ahogy kikerül az életveszélyes állapotból, és nincs rajta a lélegeztető gép, újra mellette lehetek. Képtelen vagyok leülni, így az ágy mellett állok, és várok, Milora, hogy felébredjen. Megérintem azt a kézfejét, ami nincs össze szúrkodva, és puhán simítok végig a kézfején, majd azon a markáns arc élén, ami mindig dacosan, moccan, és az álla, ami mindig felhúzódik ilyenkor. Van benne büszkeség. De miért adja fel ilyen könnyen? Hiszen, magamhoz akartam költöztetni! Nem tudok itt segíteni, de úgy igen, ha felhajtom azt, akitől beszerezte a drogot, és még durvábban megleckéztetem, mint Milot akartam az elején.
Fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet, és épp leülnék, csak egy kicsit, hogy pihenjek, a mozdulatban megakadok, majd kiegyenesedek, ahogy elkap az ideg. Én? Ki… innen menjek ki?! Lassan engedem el Milo ujjait, csak finoman érintettem meg őket. Kihúzom magamat, és egy pillanat alatt visszakerül a nyakkendő is a normális állapotába. Lassan igazítom a helyére, a szemeim fagyos jéghideg fehérbe váltanak, mint a lavina, épp csak nem hallani a jégtáblák baljós recsegését.
- Ugyan, maga sem hiszi, Mrs Morris, hogy én lennék az a díler, aki ilyen állapotba juttatta, az unokáját. – és, még kulturált voltam, persze, hogy feltűnnek a vonások, azonnal, a jellegzetes viselkedés, és kimértség, nem vitás, hogy kivel állok szemben, de Milotól sem húztam be a fülem, farkam, és menekültem el, ó nem! Még akkor sem, ha a szemeik is hasonlítanak.
Amikor megjelenik Darren is, láthatja, hogy egy hajszálon múlik, hogy valóban jelenetet rendezzek. Még csak meg se köszönték, hogy áthelyeztettem Milot egy, egyszemélyes szobába, gyakorlatilag, ha nem itt lenne, már nem is élne.
Megeresztek egy féloldalas mosolyt, olyas fajtát, amilyet a kivégzéseim előtt szoktam, a megkínzottjaimnak, Darren tudja csak, hogy ez nem az udvarias fajta mosolyom.
Feltartom a kezeimet, majd le is engedem, miközben az ajtó felé sétálok.
Mrs Morris mellett még megállok egy pillanatra, nem célom a megfélemlítés, csak felmérem, egyetlen pillanatra villan valami a szemem mélyén, és vonaglik meg az arcom, amikor Milo gépei másképp csipognak, de az egyik túlbuzgó biztonsági őr, már hozzám is érne, mire Darren időben áll kettőnk közé, helyes, most legalább végzi a dolgát… Időnk sincs, hogy kikerekedjen itt bármi a biztonsági őr balhéból, mert az a csipogás, már látom hogy a folyosón ide tart a nővér is, félre állok az útból, elengedem, de már elém is lépnek újból, hogy még véletlenül se mehessek be a szobába, ezért, még megfizetnek! De még mennyire!
Csak a bőr cipőm sarkainak kopogása, az ami jelzi, hogy távolodom a kórteremtől, nem vagyok hajlandó Darrenhez sem hozzá szólni, csak amikor kiszállok a kocsiból, szúrom oda neki.
- Ma, Gilead jobb, ha nem jön a közelembe, és te is, húzz a faszba! – csapom be a kocsi ajtaját, és, így ahogy vagyok, öltönyöstől tünök el a foci terem irányába, csak cipőt váltok, a telefonomat is kikapcsolom, mégis mit kézpelnek?! Majd holnap, tiszta fejjel újra elmegyek. Mit képzelt az a nő?! Meg se hallgatott, egyből őröket hivatott!
Az ingem félre dobtam, a nyakkendőmmel együtt, atlétában és öltöny nadrágban rúgok szét két labdát, úgy hogy durrannak is. Szörnyen festek, mint egy eszelős, őrült.  Az utolsó durranás után még egy üvöltés is elhagyja a számat, majd a pálya szélére sétálok, a törölköző tartóhoz, és zihálva roskadok a fal mellé, a nyakamban egy törölközővel.
- Találd meg az összes dílert, akivel kapcsolatba kerülhetett! – szólalok meg, amint felvette Darren a telefont, de az utasítás után ki is kapcsolom. Újra felkelek a földről, és elkezdődik a kanossza járásom,lefoglal, hogy a felezőre felállítom az összes labdát, és innen rúgok, félpályáról kapura. Abban legalább van kihívás.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Halvány képek csúszkálnak a szemeim előtt, de csak fáradtan engedem hadd kínozzon az agyam. ahogy újra, és újra elém vetíti amit látni akarok. Nagyit. Azokat az éles szürke szemeket amiket tőle örököltem, és amik olyan kedves szerető fénnyel tudnak rám nézni. Jajj Nagyi. Borzasztóan sajnálom hogy elbuktam! Nem vagyok... nem vagyok.... Mi nem vagyok?
Nem.
Vagyok.
Elúszik a kép és Romero szemeit pillantom meg. Kegyetlen fényük most inkább dühös. Ja, nyilvánvalóan mert elvesztette a nyomot, és békében hagyott hetekig. Ezt akartam. Én akartam így, de... mégis össze dőlt a kártyavár körülöttem. Könnyű volt engedni hadd dőljön és most könnyű itt lebegni. Mintha lenne itt valaki. Fogja a kezem valaki? Miért érintenek? Mi történik? Ki az?

*Mrs. Morris nem egy könnyen ijedős asszonyság és nem hátrál meg. Legalább olyan konok és makacs mint az unokája, mindössze az idősekre jellemző bölcsesség lengi körül, ami egyfajta tekintélyt parancsol neki. Összefeszül a természete a fiatal férfiéval, hiszen a két dudás meg a csárda esete áll fent. Keskeny ajkaira halvány, szomorkás mosoly csúszik, de épp olyan gyorsan el is tűnik.
- Oh tudom én, ne aggódjon. Azt a senkiházit nem érdekelné Milo állapota, de maga sem jobb nála. Tudom hogy maga sem tett hozzá sok jót az unokám életéhez, szóval kérem! Hagyjon magunkra minket! - lép oda Milo mellé, aki mintha nyugtalanul moccanna és az egyik értéke lezuhan a gépen, mire sípolni kezd. Megint veri a víz.
A nővérke siet át a folyosón, de megrovón néz a nőre és Romerora is.
- Kérem! Odakint vitatkozzanak! A fiatalúr hallja magukat és valószínűleg nem örül neki - azzal mindkettejük orrára csapjaaz ajtót és gyorsan tevékenykedik, és percekkel később már újra nyugodtan és egyenletesen lélegzik a beteg. *

*Darren nyomoz a deelerek után, de Milo annyi emberrel került kapcsolatba hogy lehetetlenség szinte bármit is találni de nem adja fel,még ha tűt is keres a szénakazalba, egyenlőre csak egy hatalmas adag fejfájást talált...*

Lassan ébredek fel, nem tudom mennyi idő múlva, de nagyon fáradt vagyok, és ólom nehéz minden porcikám. Fehér falak, és csipogás. Jah, igen. Persze. Kórház. Kórházban vagyok, ahol az élethez láncolnak csövekkel és tűkkel. Tűk. Ch! Megmozdítom a fejem és felnyögök egy kicsit. Fáj. Nagyon fáj! Csillagokat látok, és egy túlontúl ismerős szempárt.
- Nagymama ...? - lepődök meg ahogy mellém telepszik, és a kezemet szorongatva homlokon csókol, de összesírja a fél arcom. Jajj, nagyi... hogy... mit is mondhatnék neked hogy így kell látnod.
- Mi... mióta vagyok itt? - kérdezem, és ahogy válaszol, egy másik hangot is hallok, az ajtó felől. Oda pillantok. Összeszűkül a szemem.
- És Ő miért van itt ? - kérdezem.

Az asszony szavai csegnek a fülemben, én sem tettem túl sok jót?! Akkor mi volt az a lovas fotózás? Ha! Mi volt, ha nem bocsánatkérés, amiért majdnem megöltem? Mi?!
Mi volt az a részeg összebújás!? Olyat sosem csináltam senkivel! A konyhában állok, és inni próbálok, sikerül is, de kissé megszédülök, így a pultra támaszkodok fél kézzel.
Azt akartam ,hogy költözzön hozzám, hol rossz ez?! Tehetek én róla, hogy retteg az elköteleződéstől az unokája?! Mi baja lett volna pár hétből mi?! Hogy nem drogozhatja halálra magát, amikor úgy dönt, az a könnyebb megoldás?!
A félig üres vizes palack kirepül az ablakon, az üveg csörömpölésre siet be Anett, mire rá is rá villan a tekintetem, megfeszül az állkapcsom, és várom ,hogy nekem essen, de amit tesz, azzal lep meg leginkább. Odajön hozzám, és oldalról ölel át.
- Csssss! Ki találunk valamit, minden rendben lesz! Ő él, nem a te hibád, ez nem! Ő saját magát drogozta be. – halkan dúdolni kezd, egy régi altató dalt, hiába tenyerelek a márvány pulton, lassan leülök a bárszékre, így könnyebben magához tud húzni. Nem sírok, képtelen vagyok rá, de egy kicsit kezd csillapodni a légzésem is, és végül megadón ereszkednek meg a vállaim. Csak egy kis fegyverszünet, Anett, anyám helyett anyám volt mindig is, így  olykor aranyat ér a jelenléte, és azt is tudja, hogy mikor elég. Most, végre kitomboltam magamat, ideje lenne hideg fejjel átgondolni a helyzetemet. Nem engedhetem meg Milonak, hogy kilépjen az életemből, csak úgy.
Hallom, ahogy Anett tesz, vesz a konyhában, és hamarosan rizskását tol elém, először nem akarom megenni, de végül csak lecsusszan, legalább nem kell rágni.
- Meg kéne fürdened, és át öltöznöd, bűzlesz, fiam. – pakolgat még Anett, és biccentek, elindulok a szobám irányába. A szőke hajzuhatagot látok elillanni a földszinti hálószobája irányába, de nem törődők vele.
Odafent, fürdés után, kidőlök, de csak pár órát alszom, tudom, hogy itt van Gil is, de most nem rá van szükségem.
Nem várok Darrenre, szarok rá, az öltöző szobámba megyek, és egy hétköznapibb szerelés mellett döntök, farmer, fekete póló, és dzseki, meg egy hatalmas napszemüveg, a hajnali fény, egyébként is bántja a szememet. Kócos vagyok, a zselével se foglalkoztam.
Az esélytelenek nyugalmával megyek, de mégis reménykedve, hátha alszik az a nő, és nem épp Milo mellett ücsörög.
Persze, azért az egyik nővérke elsüti, hogy milyen jó, hogy az az úriember áthelyeztette ide Milot, és a kórházi költségei is ki vannak fizetve, jó pár évre előre.
Milyen mázlista lehet Milo, ő is szeretne ilyen pasit magának.
Kattan a lift, és kinyílik, mire elindulok a folyosón a kórterem felé, még ébredezik mindenki, kivéve a nővérek, akik már leváltották a társaikat. Darrent, most lehagytam, időbe telik neki ide érni.
- De uraim! A folyosón jogom van tartózkodni, még ha oda nem is mehetek be! – veszem le a napszemüvegem, és a dzsekim belső zsebébe teszem.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Rosszul érzem magam, de már több időt vagyok magamnál, és próbálok képbe kerülni és valahol azért tényleg örülök neki hogy itt van velem, és nem hagyott magamra. Nehezen viselem, és kedvem sem sok van. Fásultan fekszem a csövek és tűk között. Valahol mélyen fáradt vagyok, mint aki sosem pihent igazán és ezen az sem segít hogy altatnak is elég rendesen, és néha érzek meg dolgokat. A nagyi velem van, de sok időnk nincs beszélgetni mert javarészt le vagyok tompulva, és még veszekedni, morogni sincs energiám. Mintha, végtelenül fáradt lennék és nem tudnék ellene küzdeni, egy hatalmas súly nyom lefelé és tart lent, nem tudok kitörni és így csak sodródok. Vizsgálnak, és szúrkálnak, és félrefordított fejjel nézem ahogy vért vesznek tőlem. Megint. Aztán éles szúrást érzek, és álom nehezedik a szememre, és kikapcsol a külvilág.
Megint.

*Eközben Darren nyomoz, és kiderítette hogy Milo zenésztársai közül egy értesítette a mentőket, és Mrs.Morrist is azonnal felhívták. A deelerhez nem jutott közelebb, de sokat gondolkozott azon hogy miként oldhatná meg hogy Romero bejusson a fiúhoz. Támadt egy ötlete. Elő is húzta a telefonját.
- Romero! Van egy ötletem a kórházzal kapcsolatban.... - kezd bele és felvázolja a tervet a főnökének. Az egyetlen veszély forrás benne a férfi vérmérséklete.*

Mrs. Morris a lehető legtöbb időt tölti az unokájával, és kicsit nyugodtabb hogy már magához tért és még halvány mosolyt is kapott de tudja jelenleg mennyi gyógyszer kering benne így nem igazán kényszeríti beszélgetésre sem. Inkább csak némi ételt töm bele amikor ébren van de Milo rossz étvággyal keveset eszik, és újabb aggodalmas barázdák jelennek meg az idősebb nő arcán. Ez nem változik amikor Romero is megjelenik, és Milo szavaira lesz figyelmes. A szavak ellenére, ránéz. Törött fényű szürke szemeiben... A nő sóhajt és felkel. Az idegen férfi elé áll, és az ő tekintete is sugároz valamit, ami miatt nem tud ráripakodni. Az őrök nem engedik be, de az ajtóban állva két egyforma erő feszül egymásnak.
- Köszönettel tartozom amiatt, hogy exlusive ellátást biztosított az unokámnak. Nem kedvelem magát, és a világ másik felén tudnám magától Milot ha rajtam múlna, de... Neki szüksége van valamire... 10 perc.... - villan a szigorú tekintet és elindul hogy felkeresse a büfér, és szerezzen vacsorát. Ő is fáradt, leginkább az aggodalomtól.


- Mit csinálsz itt? Jöttél gyönyörködni? Remélem élvezed a látványt - kérdezek rekedten, mert keveset beszéltem mostanában, és így még karcosabb a hangom. A modorom nem lett kedvesebb. Fáradt vagyok és nem akarom látni. Előle jöttem el a lakásból, és nem azért hogy aztán az ágyam végében álldogáljon. Megmoccannék de felnyögök, met éles fájdalommal teli zsibbadás nyilal belém, és ez kiül az arcomra is.
- A picsába.... - nyögöm.

Elegem van, abból, hogy falakba ütközöm. Egyszerűen miért nem lehet megérteni, hogy én is ott akarok Milo mellett lenni? Nem megölni akarom, nem kizsigerelni, és egyáltalán nem én vagyok itt a rossz!
Miközben ide tartottam a kocsimmal, azon tanakodtam, hogy miként álljak neki az ügynek, persze, ésszel. Nyilván, és a kocsiban kipattant az ötlet a fejemből, hogy megveszem a biztonsági céget, így a két unszimpatikus fasz, majd a kórház patológiáját őrizhetik mostantól. Tökéletes. Ez eddig a leg briliánsabb a mini bosszúmban, amiért nem engedtek be. Egy gonddal kevesebb.
- Nem hiába én vagyok az üzletember a csapatban Darren, de haladsz, ez legalább jó. – zárom a beszélgetésünket. Úgy is tudja, hogy hol vagyok, nem titkolom előle, hamarosan itt lesz értem.
Egy esélyt adok, az egésznek, az a mostani találkozás lesz a nagyival, utána úgy is meglépem, mert eldöntöttem.
Az ajtóban, mondanám,hogy meglep a látvány, ami fogad, de némán átkozódom csak, a szokásos póker arcom húzom elő, de látszik, hogy fáradt vagyok, Mrs. Morrist nézem, és végül biccentek, mindent egy kalap alá veszek, a magától értetődő mozdulat, hogy mi sem természetesebb, az ellátásért, és… a tíz perc is. Fáradtan túrok a hajamba, és besétálok végre, ül, és beszél, élénkebb, mint legutoljára volt, és a hangja… mennyire rekedt. Nem esek Milonak azonnal.
- Rohadtul nem élvezem, ha ez megnyugtat. Egyáltalán nem örülök, sőt! Zaklatott vagyok. De, legalább élsz. – pillantok rá az ágy végéből fáradtan. – Örülök, hogy rád talált a haverod, ha már én képtelen voltam rád akadni. – szaggatottan szívom be a levegőt, majd inkább az ablakhoz sétálok, már jócskán felkelt a nap.
- Mit csináltál? Mi volt a baj, ami miatt idáig jutottál? – fordulok meg, és leülök a mamája helyére, hogy ne kelljen felemelnie még a fejét sem. Sápadt vagyok, és megviselt. Csörög a telefonom, de kinyomom, és le is halkítom. Milora akarok figyelni.
- Tíz percet kaptam a mamádtól, nem veszekedéssel szeretném tölteni. – mert, ez a döntő pillanat, a válaszaitól függ minden, hogy mit hallok, és az mennyire tetszik nekem.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Nem nagyon követem az idő múlását, és arról se sok fogalmam van mióta vagyok itt, összemosódik minden. Fáraszt hogy nyitva van a szemem és emberek téblábolnak itt. A nagyit keresem, de éppen átadta a székét Romnak.
Tudom.
Ő is fáradt, hiszen mindig mellettem volt mikor kinyitottam a szemem. A saját szürkéimet láttam.
Feljebb próbálok húzódni, de a mozdulat elején elakadok, és inkább feladom a fenébe. Elfeküdtem magam és most minden egyes izmom fáj ami létezik, és nem akarom tudni mennyit fogytam. Lefelé mindig is könnyebben ment mint felfelé.
- Élek? Élek? Így néz ki az élet? - morgom rosszkedvűen ahogy megemelem a kezem ami lassan egy tűpárával vetekedhet.
- Megmondtam. Nem szórakozhatsz az életemmel, és nem kurvára nem dönheted el helyettem hogy hol éljek! Tessék, nézd meg hova jutottam - húzom el a szám. Nem vádolom őt, nem miatta. Minden miatt.
- Te voltál - válaszolok. Egyszerűen, színtelenül. Fáradtan, végtelenül fáradtan.
- A kontroll mániád. Nem találtál meg, de rányomtad a jelenléted mindenre. Tudtad min dolgozom, láttad a képeimet. Mindet visszadobták. A pályázataimat nem fogadták be. Azt remélted, hogy majd visszamegyek? Hogy segíts? - emelem rá a szemeim. Néma vád. Kétség. Fájdalom.
- Minden összedőlt amit szerettem, és amit terveztem, ami kiút lett volna. Egy kurva fenyegető árnyék voltál az életem felett! Mire számítottál?! Örülnöm kéne?! - akadok ki, illetve akadnék, de a dühöm.... alszik. Nem tudok. Idegesít, és ha lenne erőm, csapkodnék, de így.... a tehetetlenség dühében szenvedek.
- Zack a barátom - teszem hozzá. Jelezve, hogy "Te nem."
- Nagymama.... Biztos teljesen ki van merülve miattam.... Ha segíteni akarsz, neki segíts inkább - nem várhatom el tőle hogy mindig itt legyen és annyi nővérke zümmög körül hogy csak na.

*Amit nem lát egyikük sem hogy Mrs.Morris végül visszaért, és csendesen hallgatózik, igaz nem akarva. Magukra akarta hagyni őket de Milo szavai.... Végre beszélni kezdett... Szívét fájdalommal teli öröm járja át hogy bármit is mond, de beszél és úgy fest mint aki él. Kritikus szemekkel nézi a férfi arcát, profilból látja. Fáradtnak, elcsigázottnak mint amilyennek ő is érzi magát.
Törődik Miloval. Felszikrázott valami, az unokájában amit az elmúlt pár napban nyomokban sem látott.
Talán Romeronak van igaza.
Vadkutya.*

Látom rajta, hogy szeretne feljebb ülni, de nem megyek közelebb hozzá, egyelőre. Később segítek neki, ha… igényli.
Figyelmesen hallgatom őt.
- Az életedet, nem én irányítom, egyébként is, csak szerettem volna, hogy oda költözz, könnyebb, praktikusabb. Tény, hogy elég drasztikus módját választottam, de nekem ez tűnt kézenfekvőnek. – vonom meg a vállamat, és morogva dőlök hátra a székben, istentelenül kényelmetlen, és nekem kicsi is. Kinyújtom a lábaimat, és megrázom a fejemet.
- Nem, Milo nem én voltam a gyenge, aki a könnyebb utat választotta. – figyelmeztetem. Mert számomra ez az, a drog volt neki a könnyebb út, ami ellen nem kell hadakozni, amivel nem kell veszekedni, csak, szép csendben, mámorban kinyír.
A következő szavai azok amik meglepnek, és fel is pattanok a székről, úgy hogy koppan mögöttem. Harag, sértettség és meglepettség ül ki az arcomra, teljesen elfeledkeztem magamról, és csak tátogok mint egy hal, Milora motogatok, háromszor próbálok belekezdeni a mondandómba, de szó szerint köpni nyelni nem tudok.
- Hogy segíthetnék neked a pályázataiddal?! Lófaszt se értek a grafikai munkákhoz, egy teremnyi grafikusom van, csak itt L.A-ben, japánban pedig az egész S. E., de az is úgy, hogy ott bérelünk fel bárkit, aki jó. De… bazd meg! -hitetlenül vágom csípőre a kezemet. – Te bazd meg! – és sértődötten pillantok Milora.
- Kurvára azt hiszed, hogy közöm van a versenyeidhez? Oda adod be a képeidet, és azoknak, akiknek akarod! De, óóó bazd meg! – amióta bazdm- egelek, kiütközött az angol akcentusom is, így igazán ékes káromkodás lehet fültanúja bárki, aki hallja.
Hűű! Fújtatva sétálok az ablakhoz, és kell néhány pillanat, míg lenyugszom. Az eszem megáll. Hogy, pályázatokat fúrjak meg? Igen, megtenném, bárki mással, de nem Miloval!
- Ki lehet nézni belőelem, mert megtenném. – jelentem ki szárazon. – De nem veled Milo, miért fúrnék meg bármit is, érdekelt vagyok ilyen berkekben is, de sosem szólok bele a hozzáértők munkájába, még ha személyes érdek is fűz hozzá. Elismerem a tehetséget, és az vagy. De a saját erődből kell eljuss oda, ahova akarsz. Még akkor is, ha csak annyit akarok, hogy mellettem legyél.– nem megyek közelebb hozzá, itt maradok az ablakkeretnek támaszkodva.
- Hálás vagyok Zacknek. – és mázlija van, hogy nem ő a díler, de ezt már nem teszem hozzá.
- Mrs Morrist nem tudom elküldeni a közeledből, mert itt akar lenni melletted. Ha erre gondolsz. – nézek rá gyanakodva, és összefonom a kezeimet a mellkasom előtt. Továbbra is marad az angolság, mert nem nyugodtam le eléggé.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Feladom a harcot, inkább csak heverek tovább, mert ez sem érdekel. Nem annyira kényelmetlen, és már igazából mindegy is hogy csinálok-e valamit, de feljebb küzdöm magam pár centivel. Kicsit kevésbé fekszem már.
- De te akarod. Nem, nem a legjobb módját. Tudtad jól hogy nem érdekel a puccos lakásd, és nem akarok odaköltözni és nélkülem döntöttél! Kihagytál belőle, nem hagytál választást, és ez kurvára nem erről szól - rázom meg a fejem lassan, mert láthatja hogy mit ért el ezzel az igyekezetével. Nem fogok olyan helyen lakni ami idegen nekem, és nem érdekel micsoda jó környéken van. Sose érdekelt. Megvan a magam kis pénze, és lakhatnék elit környéken. A minőségi munkát minden szakmában megfizetik, és én jó vagyok.
- Nem érdekel a vélményed. Nem tudsz rólam semmit, nem tudod miért döntöttem így, és ne merészelj gyávának nevezni - villannak fel a szemeim, és ökölbe szorul a kezem. Ha lenne kicsit több erőm, biztos rávetném magam. Julien után.... ne merjen senki.... Senki! Nem tudhatja. Felköhögök ahogy hirtelen túl sok minden ér, és az egyik izé is csipogni kezd. Zavar és letépem a kezemről, nem érdekel az se hogy kirántom a tűt is vele együtt.
- Ne mondd hogy nem volt közöd egyikhez sem! Miattad nem sikerültek, és dobták vissza az összeset, mert el akartad érni hogy visszamenjek - vágok vissza félgőzzel. Fáradok, és fájni kezd a fejem is. Olyan nem jó.
- Te bazdmeg! Kettőnk közül nem én vagyok a megalomán seggfej akit kurvára nem érdekel, mit mond a másik! Mi mást kellene feltételeznem, ha? Nem ismerlek téged, de miután levadásztál abban a kibaszott sikátorban ne mondd nekem hogy nem lennél rá képes.... - morgok vissza és megrántom az egyik madzagot, mire elhallgat. Végre. Egy kis csend.
- Miért akarod? Miért? - nyögök fel, és meghallom a folyosón a felém trappoló ápolónőt, aki majd szívrohamot kap a látványtól. Persze szemrebbenés nélkül behazudom hogy csak fordulni akartam és megrántottam, és pont leszarom hogy nem hiszi el nekem. Ellenben rondán néz Romero-ra.
- Hagyd békén a bandát! - morgok fel ahogy megint megszúrnak. Soha többé nem megyek olyan tű közelébe ami nem a tetoválóm kezében van! Esküszöm az összes mindenre. Hátra esik a fejem a párnára a vérnyomásom felment.
- Nem erre gondolok. Neki joga van itt lenni. Neked nincs. A nagyi... vadászkutya ösztönei voltak mindig is, és biztos vagyok benne hogy nem kedvel téged - mosolyodom el halványan.
- Tarts tiszteletben. Be se kellett volna jönnöd! Most menj el.... Fáradt vagyok... - teszem hozzá, és kezdenek elnehezedni a szempilláim. Valami koktélt kaptam biztos megint, mert így is elég sokat alszom. Elkezd forogni a szoba, és beszippant az örvény. Félrebillen a fejem.

*Mrs.Morris jó negyed órával később lép be, jelezve a férfinak hogy bőven mennie kellene már, és az unokájára néz, aki félrebillent fejjel alszik. Zaklatott, nyugtalan álomban.
- Mivel zaklatta fel? - kérdezi tőle, bár igazából nem vár választ rá.*

Meg dörzsölöm az orrnyergem, és megeresztek egy sajnálkozó fejrázást.
- Nem, bár felfognád, hogy nem a pucc parádé hajtott. – rázom meg a fejemet, és csak a szemem villan beletörődőn, teljesen mindegy, hogy mit mondok neki.
Felszívom magamat, és tartom, így karbafont kézzel ácsorgok az ágy végében. Bár továbbra sem tetszenek azok, amiket a fejemhez vág.
Csak egy pillanatra lépek közelebb hozzá, fölé támaszkodom, és oda érintem az arcomat az övéhez, még egy csókot is kierőszakolok, ha tudok, afféle búcsú érzete van az egésznek.
- Ott, kifeszítve a kamrában több bátorság volt benned, mint most. Nem menekültél más szoknyája mögé, azt hangoztatva, hogy nem vagy gyáva. Most pedig, rám fogod minden bajod, ez is egy egyszerű lépés, a gyávák egyszerű lépése. – keskeny fagyos szemekkel pillantok rá, és ahogy harcolni kezd, úgy lépek hátrább. Nézem, hogy mit művel magával.
- Kicsit túl sokat képzelsz magadról, nem? Vagy túl sok idióta összeesküvés elméletes filmet nézhettél a tv-ben. De, tetszik, hogy engem hibáztatsz, ez megkönnyíti a dolgokat. – keskeny mosolyra húzódik az ajkam.
- Képes lennék, de nem veled. – pillantok rá komolyan, és megugrik egy ér a nyakamon, utálom ismételgetni magamat, az imént mondtam neki, hogy képes lennék rá.
- Meg vagy őrülve? Ki mondta, hogy akarok bármit is a bandádtól?! – persze… ki gondolta volna, hogy örülni fog nekem…ugyan ki?
Unottan pillantok vissza a nővérre, engem ugyan nem fog tudni elküldeni innen. Kivárom, amíg lehiggad, de feleslges bármit is mondanom. Én vagyok a legnagyobb ellensége, jelenleg. Ha felépült? Ugyan… ugyan úgy én leszek az. Röhej. Persze, nem indítottam vele szépen, de… ő sem ad esélyt nekem, hogy megismerjen, akkor miről is veszekszünk?
- Ebben az egy dologban nem csal az ösztönöd, Morris, a nagymamád tényleg nem kedvel. – biccentek neki, amikor látom, hogy lecsukódik a szeme, be is takarom, és futólag megérintem az ujjait. Eldöntöttem.
Idegesen dobolok a bicepszemen, és őt nézem, amikor megjelenik a nagymamája, meglepetten kapom fel a fejem, az irányába.
- Azt hiszi, hogy én fúrtam meg a pályázatait. – vonom meg a vállamat, és biccentek Mrs Morrisnak, majd kisétálok az ajtón, becsukva azt magam mögött.
A biztonsági céget, már csak dacból is, megveszem, hívom is a stábomat, hogy intézzék. Meg az asszisztensemet, hogy hozasson ide egy full extrás masszázs széket, Mrs Morris részére. Darren pedig kiválik a falból, itt volt, végig hallgatta az egészet.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

- Ja. Ragadd meg a lényeget... tényleg. Mindegy - sóhajtok fel, mert nem azon volt a hangsúly hogy milyen a lakás, hanem hogy kurvára nem kérdezett meg semmit. Hogy rohadtul nélkülem döntött, a személyes szabadságom semmibe véve. Ahogy közeledik, megcsap az illata. Kellemes, határozott és fűszeres, talán Hugo Boss, nem tudom, de ismerős. Egyszer én is használtam, de aztán másra tértem át.
Fölém támaszkodik. Szinte összeér az orrunk, és egyetlen pillanattra hagyom neki hogy borostás képével megdörzsöljön. Tiltakoznék de végül engedek, és visszacsókolok. Elvégre utoljára lehet nem? Bizonyára nem látom többet.
- Ott a kamrában egy teljesen más helyzet volt! Kurvára nem tudod, nincs jogod ítélkezni! Kurvára nincs! Lehet! Oké? Lehet hogy rád fogom! Nem érdekel. Nem vagyok gyáva, még ha azt is hiszed. Persze, könnyű annak nevezni, és annak hinni. Mert ugyan mi okom lehetne hogy eldobjam az életem mi? - húzom el a szám, de Julien és a hozzá kötődő emlékek felszínre törnek, és fulldoklok az önutálatban és idegesíteni kezd minden. Jó jel, hogy legalább tudok ideges lenni.
- Lehet, hogy meg vagyok. Ki tudja mit tolnak belém minden alkalommal. De egy életre végeztem a tűkkel, legközelebb inkább kiugrom az ablakom - akasztófahumorom van, tudom, és sokakat ki tudok kergetni vele a világból.
- A nagyi szigorú de jobb ember mint amilyen én valaha is lehetnék - ezt így is gondolom és fáradtan hagyom magam belezuhanni a mélységbe.

*Ő pedig tudja hogy nem, és Milo kétségbeesésében rémeket lát, és most minden rossz és mindenki gonosz.*
- Most magát hibáztatja. Ha kitisztul a feje, át fogja gondolni - pillant az alvó fiúra, és a férfi után pillant.*
- Romero, így hívják ugye? - ha pedig igenlő választ kap, akkor még folytatja egy két mondattal.
- Maga hatással van az unokámra. Nem tudom hogyan csinálta de... valamit életre keltett benne. Ha azt akarja hogy felépüljön maradjon, és segítsen neki. Akkor kincset lel, de ha nem, akkor kérem ne jöjjön többé - teszi hozzá, és viszatelepszik a kényelmetlen kis székre hogy tovább virrasszon Milo mellett az Ivanhoe-t olvasgatva. Néha kisimítja a fiú haját az arcából.

*Nem tudom mennyi idő telik el (két nap mondjuk) mire újra felébredek, és kicsit éberebbnek érzem magam mint eddig és feljebb tudom húzni magam a párnán. Valami nem fáj. Úgy érzem magam mint aki hosszú álom után ébredt és nem emlékszem tisztán mindenre csak hogy veszekedtem Romeroval. Elzavartam. Jobb lesz így. Majd.... valahogy ezt is megoldom. A nagyira nézek, aki mellettem a széken szundikál, és felébred a mocorgásomra.... Elég sok mindent mond, mert sok mindent hallott.... Miket mondtam, és miket mondott... Elgondolkodtat. Valahol utálni akarom, mert ezt mondta de egy részem mélyen tudja hogy igaza van és tényleg a könnyebb utat választottam, de.... bassza meg nem volt könnyű döntés, és nem vagyok rá büszke. Julien emlékei.... belehajszoltak ebbe a mókuskerékbe és nem tudok kiszállni.
- Azbazdmeg - nyögök fel, de hát ez van. Sikeresen elüldöztem Romerot. Nem mintha nagyon látni szeretném.
Jön az ápolónővérke hogy elvigyen valami vizsgálatra és bele kell ülnöm egy nyavalyás kerekesszékbe mert jelenleg nem elég erősen a lábaim hogy elvigyenek. Ch! Passzívan hagyom hadd vigyenek, és órákkal később kerülök vissza, de a szoba nem üres. Ismerős alak, de mit keres itt.
- Azt hittem látni sem akarsz.... - sóhajtok fel, de kevesebb az ellenségesség mint korábban volt.

Meg dörzsölöm az orrnyergem, és megeresztek egy sajnálkozó fejrázást.
Jelenleg ott, nem bírtam tovább maradni. Bár, megfontoltam Mrs Morris szavait is, és kétségek közt örlődtem. Gilre volt szükségem, és mégis milyen jó, hogy magam mellé vettem. Mert vannak jó tanácsai is, és jó vele töltenem az időmet is. Nem igazán vágytam domináns együttlétre, viszont, ennek ellenére nagyon ügyes a srác! Segített kicsit elterelni a gondolataimat, de amikor épp egyedül voltam, olyankor mindig rajta kattogtam. Az asszony utolsó mondatán.
- Milo Kibaszott Kincs Morris… - morogom az orrom alatt, persze egyszer kidőlök túl savasodott a szervezetem, mert megint megállás nélkül edzettem. Darren magnézium lökete, és a gyors vitaminok segítettek.
Aludtam is, Gil birizgálta a hajamat, még a végén befesti! Már csak ezért is felriadtam, de aztán megnyugodva bújtam vissza a párnára. Nem szólt bele a problémámba, egyszerűen itt volt velem, talán azért merészkedett elő, mert érezte, hogy kevésbé vagyok viharos.
Végül nem tudom, hogy milyen indíttatásból, talán meguntam Anett gyászos hangulatát, úgy nézett rám, mint egy halottra. Meguntam. Lefürödtem, és kényelmes, fekete melegítő együttesben indultam le a garázsba, a kapucnit a fejemre húztam, és a napszemüvegemet is felvettem. Vadonat új edző cipő volt a lábamon, ez is kényelmes, légpárnás.
Megnyugodva konstatálom, hogy az őrök már nem őrzik a közeledtemre úgy a kórtermet, és nem is az a két fasz van itt, ők lent kell, hogy legyenek a patológián.
Mrs Morrisnak küldtem egy üzenetet, hogy cuccoljon át, egy sokkal kényelmesebb hotelbe, ahonnan kocsival hozzák viszik, és a hostel poloskáitól se kell félnie legalább.
Igen, a hotel is a tulajdonomban van, de fontos ez?! Van elég emberem, aki rá ér fuvarozni is az idős asszonyt. Bár, nem tudom, hogy most a büfébe osont le inkább, vagy élvezi a hotel hatalmas fürdőkádját.
Milo ablaka a kertre néz, ahová a betegeket viszik le sétálni, levegőzni.
- Lehiggadtál? – maradok az ablak keretnek támaszkodva fél oldallal, és hátra döntöm a kapucnit a fejemről, idebent nincs rajtam a napszemüveg.
- Fiatalember, segítene beemelni a beteget az ágyba? – mire meglepetten ráncolom a szemöldökömet, de biccentek, és könnyedén átemelem Milot az ágyába. A többit a nővérre bízom. Míg itt voltam, ágyneműt is húztak, frissebb az illata mindennek.
Útközben, egy csokor vadirágot hoztam Mrs Morrisnak, aki a virágokat ide tette le, az egyik kis asztalra.
Ez is egy kicsit élettel telíbb illatot hozott magával.
- Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy nincs időm randizgatni. Még mindig praktikusabbnak tartom a pár hónapos együtt élést, mint az üres randira járogatást. Amit könnyű szerrel lemondhat a másik, egy jaj, hirtelen megfáztam, vagy beteg lett a fényképező gépem, és köhög…orvoshoz kell vinnem… kifogásokkal teszem azt. – célzok az összeköltözésre. – De te se hallgattál meg rendesen, ahogy én sem téged. – vonom meg a vállamat, és leülök a frissen érkezett kanapéra, tőle távol. A kincs… nem fogok ettől még kesztyűs kézzel beszélgetni vele.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Nehezemre esik minden, mert bár éberebbnek érzem magam ez azt is jelenti hogy jobban fáj minden. A tagjaim, és a hátam ahogy elfeküdtem. A karom zsibog a méreg nyomán, és a gyomrom is háborog. Sosem volt olyan igazi vas gyomrom, és az ideg néha kiette és most hogy kimosták, még inkább érzékeny és hajlamos arra hogy görcsbe ránduljon. Nem igazán érdekel a fájdalom, megszoktam. A fájdalomküszöböm elég magas, és nem vagyok rá büszke hogy ezt hogy fedeztem fel, de elég sok minden üt be így a gondolataimba. Van időm gondolkodni, és a nagyi sem zavar benne csak néha kérdezek tőle valamit, és évtizedes bölcsességével válaszol a fotelből. Kényelmesnek látszó fotelje van, és gyanítom kinek a műve de jobban is néz ki benne. Nem olyan elgyötört, és így tudom hogy pihent is egy kicsit, de most nincs sehol.
Csak Romero áll az ablakkeretnek dőlve, és onnan néz. Nem érdekel. Egy kinyúlt póló és melegítő alsó van rajtam. Ide, pont jó mindkettő de lassan ezek is lötyögnek rajtam, aminek rohadt mód örülök. Utálom azt is hogy kerekesszékben visznek hoznak, de be kell látnom hogy még hamar elfáradok, és a mosdóig kimenni is nagy teljesítmény.
- Fogjuk rá. Gondolkodtam - válaszolok neki ahogy elsimítom a hajam a szemeim elől. Kezd kicsit megnőni, el kell mennem majd lenyírni. Mintha ez lenne most a legnagyobb problémám.
- Nem kell.... Hé! Mondom.... - tiltakozok egy sort, de addigra már fel is emel. Érezhetően könnyebb a testem mint a legutóbb amikor vitt. Sértett önérzettel hallgatok amíg ágyba tesz és a nővérke elrendezi a zsinórjaimat. Fájdalomcsillapítót és vitaminokat kapok, hogy legyen étvágyam. Ami nincs továbbra sem.
- Nem, mert nem volt mit végighallgatni. A praktikus együttélést, nélkülem döntötted és, el hihetetlenül felbasztad az agyam - ezzel egyet értek. Vágtam hozzá dolgokat, őt okoltam mindenért, pedig ő csak a végső lökést adta meg azzal hogy rám kényszerítette magát.
- Romero. Sok mindent mondtam és talán nem volt minden igaz, de nem vetted a fáradtságot hogy megkérdezz, és üres randik ide vagy oda nem ártana tudnunk egymásról pár dolgot - teszem hozzá ahogy felülök, és megtámasztom a hátam. Sziszegek egy sort, fáj....
- Vannak dolgok, amik érzékenyen érintenek. Megvan az okuk. Alapvetően inkább az az ember vagyok, akivel először találkoztál. Elhiszed ezt? - mert ha nem, már mehet is. Fel kell épülnöm. Valahogy... ki kell jutnom  a saját fejemből, és nem fog segíteni ha lebecsmérel, vagy lenéz. Akkor inkább sétáljon ki az ajtón.

Lassan úgy néz ki, mint valami csontváz. De nem teszem szóvá neki, igazából, még örülök is neki, hogy él. Inkább ennek örülök. Nem sok kedvem van veszekedni, így miután letettem az ágyába, a sarok kanapén foglalok helyet, ezt is én hozattam, nem nekem, egyszerűen csak üresnek tűnt a szoba egy ilyen holmi nélkül, és különben sem fertőző beteg, hogy ne lehetne bent tartózkodni, meg amúgy is, ide még Mrs Morris is le tudna feküdni, ha akarna, mert hosszába is kényelmes lehet, nem csak a széles ülő felülete jó.
Szürkéim fáradtan pillantanak rá, ahogy megjegyzi, felbasztam, mert nélküle döntöttem, és? Ő meg értse meg, hogy nem kis pályás döntéseket kell meghoznom, és kontroll alatt kell tartanom az életemet, különben, széthullok. El sem tudnám képzelni, hogy nem felügyelek mindent magam körül, ami nem kapcsolódik hozzám.Milo pedig… végtére is nem kapcsolódik hozzám. Fáradtan szusszanok, forgolódom a kanapén, és nekidöntöm a derekamat a karfának, a fejemet a falnak, a kapucnit is magamra húztam, és zsebre dugtam a kezeimet, a sarok fekete réme lettem, innen nézek rá, most inkább nem szólalok meg. Tárgyalok, elemzek, meghallgatok, figyelek.
- De megfontoltad-e volna valaha is a kérdésem? Csak azt a fazont látod bennem, akivel azon az estén, a sikátorban találkoztál. Nem gondolod, hogy ezért akartam az összeköltözést? Igen, domináns vagyok, szeretem a mazochistákat, és szadista is vagyok, nem kicsit. De nem csak az vagyok. – vonom meg a vállamat. Tessék, ennyire még megnyílhatok, az nem veszélyes. Az órámat basztatom a csuklómon, csak a szíját birizgálom, és hidegen pillantok Milora.
- Szerinted, mi a faszt keresek itt akkor, Vadkutya? – morranok rá, és előhalászom az airpodsomat a zsebemből, először az egyik fülembe dugom bele, egy ér ugrál a nyakamon, lehetne jobb dolgom is, igen. Millió ügyet kell elintéznem, és szerencse, hogy Akira nem csesztet, mert az embereim végzik a munkájukat, és mindig találnak valamit. Julien…tudjuk, hogy türelem kell hozzá, de ha megvan, akkor soha többet nem engedjük ki a kezeink közül. Sosem bocsájtom meg, ahogy előttem alázták meg a haveromat, és hogy az-az egy valaki túlélte, szerencsére nem emlékszik a nevemre, sem az arcomra ezek szerint, különben rég a céltáblája lehetnék.
Elfáradtam, a vállaim is megereszkednek, ahogy itt ülök, és kezdem kinyújtani a lábamat is. Darren ír, hogy itt van, a csuklómon rezeg az üzenete, meg dörzsölőm a szemeimet, és újra Milora pillantok.
- Költözz hozzám. – nézek rá újra. – Nem a kontroll mániám miatt. – az airpods dobozával babrálok, megtámasztom a fejemet a tenyeremben, kikönyököltem a kanapé támlájának, és így tartom, az ablak irányába pillantok ,de csak a rolón beszüremlő fényt látom.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Körülnézek a szobában, aminek már nem is igazán van kórterem jellege és a letelepedő férfira nézek. Most is olyan uralkodó kedvű, mint volt, és a szemeit könnyű rajzolni, mert élettel teliek, és mégis hidegek. Pokoli jég ahogy mondani szoktam.
Ahogy ágyba tesznek, felhúzom a takarót derékig és leszeren lötyög rajtam a póló ami jobb napjaimon épp csak egy picit nagyobb mint én hogy mégse szorosan tapadjon. Most sátori méretű, mint az ő pulcsija, amiben annó hazavitt. Megtartottam, bár magam sem tudom miért. Mindenesetre az ágyam mellett álló jegyzetfüzetemért nyúlok ki és gyorsan leskiccelem ahogy ott ül/fekszik. Majd később kidolgozom, és lapozok egyet. Sidit rajzoltam éppen ahogy a kanapén fekszik, kiirálynői tartásban.
- Kösz hogy berendezted a szobát, a nagyi örült neki - teszem hozzá, mert ennyit legalább mondhatok, és kicsit hallgatok. Ő is hallgat, és mással foglalkozik. Nem zavarom, nem akarok mást mondani most. A ceruzám siklik a papíron és satírozok is egy kicsit, aztán a kérdésére nézek ismét arra. Nem festhetek valami jól, de nem érdekel. Most semmi nem hoz lázba igazán, kiégtem a múltkori dührohamban amikor fulldokoltam a gyűlölettől és önutálattól. Hogy kit gyűlöltem?
Magamat.
A világot.
Mindenkit.
Félreteszem Sidit, és őt kezdem skiccelni ahogy túlméretezett díszpárnát játszik és lecsúszik a lap az ágyról. Nem veszem észre.
- Valószínűleg nem. Nem azt mondom hogy a kedvencem lettél azon az estén, de a szex része jó volt... Nem biztos hogy elutasítottalak volna, de ezt már nem tudjuk meg. Jah, én mazochista vagyok valamennyire de domináns. Sosem tudtam az a fajta szub lenni akit látni akartál bennem. Volt... amikor megpróbáltam, de nem ment és nem is lényeges - zárom le a témát, mielőtt ráugorhatna a témára. Nem fogok neki Julienről beszélni. Nem, és nem.
- Texasban láttam valamennyit belőled, de úgy téged nem érdekel az én oldalam, így nem igazán voltam motivált... - vonom meg a vállam, ahogy leteszem a ceruzám.
- Miért? Ha nem amiatt, akkor miért? Egy jó okot mondj ami nem az hogy szemmel tarthass - sóhajtok fel, mert még.... az is lehet. Nem tudom. Megvakarom a tarkómat, és azon tűnődöm mennyire jó lenne ha itt lenne a macskám.
- Most leginkább csak haza akarok menni a nagyihoz, és Sidihez.... - bukik ki belőlem, de ezt nem feltétlen akartam megosztani vele. Még dolgozik bennem valami gyógyszer úgy tűnik és hamarabb elfáradok.

*A kezelőorvos jelenik meg az ajtóban, aki Romero egy ismerősének ismerőse így a férfi kérdésére ráugrott Milo orvostörténeti múltjára.*
- Szabad egy szóra, Romero? - hívja ki onnan, hogy a nem messze lévő iroda szerű tárgyalóba navigálja és egy vékony dossziét tesz le elé az asztalra. Túl sok kórtani előélete nincs, de egyszer került már be komolyabb sérülésekkel két évvel korábban, a Julien incidens után. A doki megmutatja Romnak azokat az érdekességeket amiket felfedezett az apró fehér hegeket sem hallgatva el, illetve arra is rámutatva hogy Milo nyilván nem véletlen visel a nyaka mindkét felén tetoválást. A másolatokat odaadja neki ha akarja hogy részletesen elolvashassa, de aztán megy a dolgára.*

- Sidi.... A francba is.. - kezdem el keresni a képet ami az előbb még a kezemben volt, de most nem találom sehol. Majdnem kiesek az ágyból, és valaki elkap. Felnézve az ismerős szürke szemeket látom. Megrándulok ahogy lecsúszok a matracról.
- Aú - fáj mindenem, de azt hiszem ez minden mondandóm. Mindig jól viseltem a fájdalmat, egészen magas a küszöböm.
- Vissza.... vissza segítessz? - kérdezem végül, amikor már nem kering a szemem előtt az egész csillagrendszer annak minden nyavalyás csillaga és bolygója.

Nem tetszik, hogy ennyire lefogyott, de nem azért jöttem, hogy kritizáljam.
- A holmikat elküldethetem neki, úgy is ő használta csak a masszázs széket, és a kanapét is, ha akarja. – vonom meg a vállamat. Igen, gondoltam a nagyanyjára, miután megjegyezte, hogy fáradt lehet az idős asszony is. Anett, nem ilyen öreg, fiatalabb sokkal, sokkal inkább anyám korabeli, az aki a vérszerinti sosem viselkedett úgy, mint ahogyan Anett, anyám helyett anyámként.
- Tudom, hogy domináns mazochista vagy.- jegyzem meg, csak a mihez tartás végett.
Talán ezért is akarom, hogy velem, mellettem legyen, mert nem hódol be úgy az akaratomnak, vágyaimnak, ahogy mások, és nem fél tőlem. Mások? Látom sokukban a rettegést, vagy a félelemmel vegyes tiszteletet, de az övében? A kihívást, már-már provokál.
- Érdekes, hogy te határozod meg, hogy engem mi érdekelhet és mi nem, legközelebb a kocsi vásárlásnál, vagy egy cég, de lehet hogy egy egyszerű cipő vásárlásnál is kikérem a véleményed, hogy szerinted, mit gondolhatok a felől… - csípősen pillantok rá a fáradt szemeim alól, indítsak zenét, vagy ne? Eléggé fáradt, és álmos vagyok, egyszerűen csak csendet szeretnék, kivételesen.
Nem válaszolok a kérdésére azonnal, csak miután sóhajtva dől hátra, követem a tekintetemmel a mozdulatát, haza vágyna, a macskája társaságába.
~ Mert, te nem a húgom vagy. ~
Nekem ez teljesen tökéletes érv, de hangosan nem mondom ki. Akik ismerik a húgom, fele annyira nem ismerik olyan jól, mint én. Más, amit kifelé mutat, és más az, amit én kapok tőle. Nyújtózkodok a lábaimmal, és elhelyezkedem, mire bekopog az orvos ismerősöm, olajozottan kelek fel, mint aki az imént épp nem pihenni próbált. Miloról van szó elvégre.
Kiveszem a fülemből a fél füldugót, és elteszem a helyére, odaát, az irodában, csendben hallgatom a beszámolót, és nézem a képeket. Minden hideg véremre szükségem van, hogy ne pattanjak fel, és rendezzek jelenetet, hogy mégis kiszedjem belőle, hogy ki tehette ezt vele. A jelentéseket nézem, olvasom. bántalmazásra utaló jelek. Szinte eszméleténél is alig volt, de arról, hogy mi történ vele, nem akart beszélni.
Én pedig? Jöttem, kis híján kinyírtam, egy hajszál választott el ettől, Darren érkezik, az orvos magamra hagyott az iratokkal, mert sietnie kellett tovább.
Kibaszottul bele tenyereltem, és én löktem bele az öngyilkosságba, én indítottam el a lavinát, ami idáig gördült. Mielőtt még Darren megérintené a vállamat, együttérzőn, felkelek, és a kezébe lököm a kapucnis pulóveremet, és vissza megyek Milohoz a szobába. Az iratokat egyértelmű, hogy a testőröm begyűjti, nem hagy ott semmit.
- Hmm – morranok fel, ahogy szinte fejest ugrik Milo a képért, ami beesett az ágy alá, fogom, majd visszasegítem az ágyba, de előtte még az állánál fogva döntöm hátra egy kicsit a fejét, puhán csókolom meg, ahogy leülök mellé az ágy szélére, az állát, és az ajkát simítom meg. Intenzív a nézésem, itt és most helyben kefélnék vele, ha nem lenne nagyon ramaty állapotban. Akarom őt, hogy érezze, hogy tudja, hogy más vagyok, mint az a vadállat. Ami az enyém, azt sosem bántanám úgy, ahogy vele bántak el.
Nehezemre esik nem végig simítani a nyakán, de nem fogom megtenni, csak felhívnám a figyelmet arra, hogy tudhatok róla, vagy kutatóak lennének a tapintásaim, nagyon.
- Azt hiszem, többet is tettem, mint vissza segítettelek. – a hangom néhány oktávval mélyebb, de simogat a pillantásom, ahogy rá nézek.
Elengedem, és felkelek a , lenyúlok az ágy alatt pihenő képért, a macska. Az a macska, akivel találkoztam már párszor. Némán állok a kép felett.
Néhány képe nálam maradt, miután olyan sietősen elviharzott. Gyorsan pötyögök egy üzenetet Anettnek, hogy a belvárosi lakásomban található képeket juttassa el a húgomhoz, majd Milora pillantok.
- Nagyon fontos neked ez a macska. Bár szinte nem is macska, majdhogynem farkas. – forgatom egy kissé a lapot, és aztán vissza nyújtom neki.
- Tehetséges vagy. – dicsérem, majd leülök mellé. – A művészek olyasmire képesek, amire én sosem leszek, nekem másban rejlik a tehetségem, de sosem fúrnálak meg, így. – pillantok rá fáradtan. Ha hagyja, megérintem az arcát, és hátra simítok párt tincset a homlokából.
- Azért akarom, mert te más vagy mint a húgom. Nagyon más. – nem tudom, hogy mennyit sejthet abból, hogy mi van köztem és a húgom közt, de nem igazán beszéd téma ez részemről. Látom, hogy fáradt, így ideje távoznom, nem tudom, hogy mennyi idő míg Mrs Morris vissza tér, de kezdem unni, hogy folyton kiküld innen. Így, kész vagyok indulni.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Fáradtan dőlök hátra a kényelmesnek nevezhető kórházi ágyon, csak a csövek meg madzagok idegesítenek amik rólam és belőlem lógnak de valahogy csak túl élek, már nem tépkedem le. Az egy ritka dühroham volt és nem is vagyok rá büszke hogy ennyire kiakadtam, de nem tehetek róla hogy ezt hozta ki belőlem. Utáan elég sokáig aludtam, amire meg az orvossal vesztem össze hogy miért tömött tele nyugtatókkal, de... végül is azt hiszem kellett hogy kikapcsolja az agyam egy kicsit, és helyén tudjak kezelni dolgokat, bár ettől még nem örülök neki hogy így lett.
- Lehet hogy örülne neki. Szereti a kényelmes dolgokat és szerencsére a nagyi elég haladó szellemiségű - mosolyodom el halványan ahogy eszembe jut hogy a mamának hamar lett okostelefonja és laptopja hogy könnyű legyen a kapcsolatot tartani. Értékelem benne hogy ennyire nyitott és modern.
- Nem tudok más lenni - teszem hozzá, de nem nézek rá. Nem akarom hogy lássa a szemem, ami elsötétül az emlékekre amik kísérteni fognak miindig. Most sem tudok megszabadulni a képektől, és az érzésektől és reflexszerűen megvakarom a nyakam oldalt ahogy a tollazat minta van.
- Miért nem érted úgy a dolgokat ahogy mondanom? Azt mondtam, úgy tűnt, nem érdekel hogy velem mi van, vagy ki vagyok valójában. Te persze kiforgatod a szavaim és hogy én döntöm el hogy téged mi érdekel. De jah, legközelebb légyszíves kérd is ki, mert ezek a fehér nike cipők nem állnak jól - szúrok vissza epésen. Persze, tudom hogy sportol, mert ha nem tenné nem lenne ilyen teste és alakja, de ettől még nem ok rá hogy ízéstelen is legyen. Bár nem érdekel. Nem, nem foglalkozok vele.
Kicsit elcsendesedek ahogy rajzolom, és a kezelőorvosom is megjelenik hogy leszólítsa Romerot. Összeszűkült szemekkel nézek utánuk és mindennél jobban szeretném tudni hogy miről beszélnek a kis irodában. Gondolom rólam, de túl sok mindent az orvos sem tudhat, nem vagyok egy beteges alkat és nem kerültem sokat a kórházba.

*A jelentések tartalmazzák az orvosi diagnosztikát ami nem hazudik. Mellékelve vannak képek is, mert a dokinak értesítenie kellett a rendőrséget súlyos testi sértés miatt de Milo nem tett feljelentést így nem lett ügy belőle. De a képek magukért beszélnek.
A doki még annyit tesz hozzá hogy nem ártana egy jó pszichológust keresni, mert öngyilkossági kísérlet esetén általában kell egy kezelő orvos aki jóvá hagyja hogy a beteg elhagyhassa a kórházat és lehet hogy amúgy sem ártana... *

Megpróbálom felszedni a képet, mert végre megtaláltam, de nem bírom, és majdnem leesek és Rom segít visszamászni az ágyba hogy ne terüljek ki mint egy béka. Passzívan hagyom, ahogy kissé hátradönti a fejem és megfeszül a nyakam, de megcsókol. Nem számítottam rá és meg is lepett, de nem zárkózom el. Visszadőlök a párnámra inkább és kissé dacosan nézek rá, de tudom hogy most nem csinálhatok semmi ilyesmit, pedig.... A nézése feltolja bennem is a vágyat. Túl gyenge vagyok.
- Utálok ilyen tehetetlennek lenni - morgolódom ahogy eltávolodik kissé, és visszakapom a képet a macskámról. Végigsimítok a képen, mintha tényleg itt lenne, és érezném a bundáját, nem csak a megrajzolt szőrszálait látnám. Sidi gyönyörű macska, nagyon különleges nekem.
- Többet is - mosolyodok el halványan ahogy feljebb tolom a kispárnát a nyakam mögött hogy jobb legyen. A képről felnézek rá.
- Sidi az első igazi barátom. Amikor Orleansben laktam kaptam a nagyitól érettségi ajándékként. Akkora volt mint a tenyerem. Aztán hamar kiderült hogy hasonló a személyiségünk és... el sem váltunk igazán amíg ide nem költöztem - teszem hozzá ahogy a macskát nézem. De jó is lenne ha itt lenne megint, és itt aludna velem. Sokáig nem bírtam aludni és ő nagyon sokat segített és mikor idejöttem nem is aludtam jól.
- Nem farkas, de nem is sima macska. Nagyon határozott jelleme van és nem kedel mindenkit, nem olyan hízelkedős bújós. Csak ha megkedvel, akkor viszont képes a mellkasodon is aludni - teszem hozzá, mert nem egyszer volt olyan hogy nem kaptam levegőt és rájöttem hogy az orromba és a számba lóg a szőre. Nem volt túl jó erre ébredni.
- Annak látsz? - kérdezem ahogy felnézek rá, mert mellém telepszik. Most másabb mint amikor nekem esett. Nem tudom miért másabb de furcsa.
- Romero. Mit mondott neked az orvos? Azóta valahogy.... máshogy nézel rám - szegezem neki a kérdést, de a válaszára kis mosolyra görbül az ajkam.
- Hm, ez jó érv.... - szólalok meg kis hallgatás után de elfáradok. Lassan lecsukódik a szemem, ölemben a rajzfüzetemmel.

Nem tudom mire ébredek fel, de felriadok és a nagyit látom ott a kanapén kényelmesen szundikálni. Elmosolyodok a látványra. Nem marad sok időm nézelődni mert megint mozgás támad és Romero jelenik meg az ajtóban.
- Rom? - pislogok álmosan.
- Mennyi idő telt el.... - kérdezem álomittasan.

Kezdem úgy érezni, hogy ezt a jellem dolgot kicsit túl spilázzuk. És? Én nem megtörni akarom őt. Csak azt akarom, hogy velem legyen, mellettem. Miért olyan nehéz ezt megérteni? A plafont bámulom, miközben hozzám beszél, és épp ő is vissza pirít rám, a végén meglepetten emelem fel a lábamat, ez, fekete fehér, air max, körbe forgatom a lábam, végül kibukik belőlem egy halk nevetés, fáradt vagyok én is. Kezd elemében lenni, legalább elkezdett piszkálni, nem a bunkó módon, hanem az ő stílusában.
A nevetgélés után, eltakarom egy kissé a számat, mert érzem, hogy ott ragadt az a mosoly, és ez nem jellemző rám, inkább ne lássa senki, és szerencsére, nem kell sokáig takargatnom, mert az orvos is érkezik, és van okom arra, hogy komoly legyek újra.
Amikor vissza jövök az orvos után, a csókom, érzem, hogy őt is felvillanyozná, de most türtőztetem magamat. Akarom őt, de a tetejébe még túl gyenge is. Nem lenne jó vége. Pedig ha abban az izléstelen kórházi köntösben lenne…hm! Kell egy olyan köntös… Egy pillanatra fellobban a szikra a szemeimben, ahogy beindul a fantáziám, aztán jó terelés az is, hogy a rajzot fel kell vegyem, így elég ez az idő, hogy kitisztuljon kicsit a fejem, és minden másom, hogy ne ezen járjon az eszem.
- Biztos rosszul viselte ő is, hogy elköltöztél, a suli miatt, nem? – mondott valami ilyesmit az alatt a pár nap alatt, hogy ő nem lakott mindig New Yorkban, és az Art iskola, miért hagyhatta abba…?
De ezek olyan kérdések, amikre csak ő adhat kielégítő válaszokat. Nem ronthatok ajtóstól a házba.
- Rémes, képtelen lennék elképzelni,hogy Vihar a mellkasomon aludjon. – töprengek. Mert a lovam meg, pont hogy engem kedvel, persze volt az a méret, amikor az ölemben ülve, fekve aludt el, miután megetttem. De, akkor még javában csikó méretű volt, erre kis nosztalgikus mosoly jelenik meg az arcomon.
- Igen, annak, de ezt mondtam ott is, hogy a tehetséged, nem paparazzi fotókra kéne pazarolnod, sokkal több van benned. Nem pedig lesi fotókra, amik akkor is valahogy művészien sikerednek… Láttam a korábbi képeid, amiket előttem készítettél.
Szemrebbenés nélkül simítok át a homlokán, nekem tetszik a hosszabb haja, és ahogy pislog, úgy veszem el az öléből a füzetet, és teszem oldalra, a kis szekrényre. Legalább elfáradt, átlapozom a mostani vázlatait, hihetetlen, hogy még rólam is skiccelt fel valamit.
Mennem kéne, de a fertőtlenítő szag ellenére vonz, hogy mellette aludjak el, így, kész szerencse, hogy azon az oldalán ücsörgök, ami nincs tele csövezve, meg szurkálva, lefekszem mellé, a cipőimet csak lerúgom magam mellé, a földre, és átölelem. A fejem a vállövébe fúrom, és átölelem a lábammal az övét. Darren takar be minket a kapucnis pulóveremmel. A telefonomat lehalkítja, és telefonál annak a maroknyi embernek, hogy most nem vagyok elérhető.
Végre, napok óta először alszom igazán nyugodtan. Az biztos, hogy ha az orvosok sem szólnak bele, akkor másnap reggelig alszom mellette, de akkor hamar felkelek, és elmegyek a mosdóba, ott egy zacskó friss ruhát találok magamnak, törölközővel egyetemben. Rövid gondolkodás után döntök úgy, hogy futok egy kört, legalább lesz oka Darrennek is kinyújtóztatnia az izmait. A hűvösben nyújtás közben intézek el néhány telefont, többek közt hívom fel Milo mamáját is, hogy szeretném ide hozatni Milonak a macskáját, és szeretnék vele egy személyes beszélgetést is.
Így mindenféleképpen kell a kulcs a lakáshoz, vagy az, hogy a nagyi lemenjen a magán gépemmel New Orleansba, azzal gyorsabban ideér, mint egy turista járattal, vagy ha beengedi az egyik emberemet a macskáért, úgy könnyebb lehet a menet, talán.
A kertbe beszéltem meg a találkozót az idős asszonnyal, így ott várom. Hozattam neki egy kávét, én a reggeli shakemet iszogatom, egy palack víz társaságában, a kapucni pedig a leizzadt fejemet védi.
- Milorol szeretnék beszélni. – pillantok komolyan az idős asszonyra.
- Addig nem jöhet ki innen, amíg nem kezelik a gyógyszer függőségét, és nem jár hozzá egy pszichiáter, vagy pszichológus. Öngyilkos akart lenni, ezt komolyan veszik, annak függvényében, pláne, ahogy három éve bekerült ide. – bár intettem az asszonynak, hogy üljön le, én magam nem tudok, megeshet az is, hogy végig állva fogunk beszélgetni.
- Tudom, hogy művészeti iskolába járt, persze ezek olyan információk, amiket nem ő mondott el maga, mind. Mióta nem beszélt a fiúval? – válaszokat akarok, tudni akarok mindent, hogy mi minden függhet össze Milo magányával. Ha azóta a nagyanyjával se beszélt, mert szégyelli, ami vele történt akkor, nem mellesleg durva dolgok történtek vele, az már egy apró szikra a sötétségben. Bár, le kell üljek átnézni néhány aktát. Milo…nyaka, az…a minta ismerős valahonnan.
Az akta itt van a kezemben, de nem tudom, hogy átnyújtsam-e az asszonynak. Darren a két aktát egy nagyobba tette, hogy minden egy helyen legyen, ezzel kapcsolatban is elkezdett nyomozgatni, de a nyomok kihűltek, tekintve, hogy három évvel ezelőtt történtek.
Komolyan aggódom Miloért, és segíteni akarok rajta, ha kéri az aktákat az asszony, odaadom neki, de képtelen vagyok leülni, futnom kell, vagy edzenem, mert nem ülhetek tétlenül. Az a beteg állat még most is kint van, és nem hiába volt az, hogy élvezte egy bizonyos pontig a kínzást, és reagált rá a teste!
- A rohadt kurva életbe! – teljes angolsággal morgok fel, mire ijedten rebben fel néhány veréb a közeli bokorból.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Elfáradok azért elég hamar és ezt is utálom, hogy ilyen gyenge a testem. Sosem voltam testépítő alkat, de azért egész jól bírtam a pörgést és az akaraterő eddig mindenen átsegített de most úgy tűnik a gyógyszerek amiket kapok elnyomják bennem és sokat alszom, de az összes tököm kivan azzal is.
Felhúzom a szemöldököm ahogy elneveti magát és a cipőjét nézegeti de kivételesen nem találtam el, és nem Nike. Bár mindegy, igazából csak benyögtem az első márkát ami eszembe jutott, nekem eszembe se jutna ilyesmit felvenni. Távol áll a stílusomtól minden sportosság.
A csókja beindítana de nem vagyok rá képes, és felidegesít ez is hogy.... a nyomorult testem nem képes követni a parancsaimat. Le vagyok teljesen csavarva minimál működésre de azért kimenni már kimehetek. Igaz hogy székben de cigizni le visznek. Nem fogom letenni, senki ne kérje tőlem. Mondjuk, jóval kevesebbet szívok az igaz, de.... igénylem.
- Lehet. Én is, de nem hozhattam magammal, mert a lakásba ahova költöztem nem vihettem állatot, a nagyi meg imádja Sidit és így... ott maradt vele. Két napig nem aludtam szinte semmit, aztán... nehezen de megszoktam hogy egyedül vagyok - vonom meg kicsit a vállam, de mélyen belém hasít a macskám hiánya. Bundás barát, de sok helyzetben volt mellettem amikor senki más sem, és a négy fal között ő volt a társaságom.
- Vihar egy ló. A macskák gyakran csinálnak ilyesmit amúgy és imádom a bundás kis szörnyeteget - mosolyodom el az emléken. Sok éjszakán át küzdöttem vele hogy kié a párna, kié a takaró széle, aztán volt amikor úgy aludtunk mintha plüss lenne és átkaroltam. A nagyi le is fotózta.
- Szeretem a paparazzi stílust, de szoktam mást is csinálni. Zenekari fotózásokat, goth vagy rock modelleket és kollekciókat... A paparazzi jó mellékes, és kihívás hogy úgy fotózzak hogy az alany ne vegye észre. Mint téged, Texasban. Te se tudtad mikor kattant a gép - vonom meg a vállam ismét. Nem véletlenül vagyok benne olyan jó és csinálom sikeresen egy éve lassan ha nem több. Romero szerencsétlen véletlen volt hogy rá esett a választás és utána elkapott. Majdnem beledöglöttem az utána következő napba, de hol érdekel engem már.
Aztán lassan elnyom az álom, és a füzetem is csúszik el, utána kapok de csak Rom veszi el, így nem aggódok. Láthatja hogy miket rajzoltam. Őt a kanapé sarkába, kapucniba és villámló szemekkel. A perspektívát az ágyamból. A kórházi folyosót. A nővért, a nagyit a fotelben szundikálni. Olyan ingereket amik körbevettek. Lassan süllyedek el, és még érzem hogy besüpped az ágyam és hirtelen valami meleg simul mellém, amihez jó nekidőlni és viszonylag nyugodtan alszom el.

Mrs.Morris kissé meglepetten fogadja a hívást, de tudja hogy úgyis beszélniük kell egymással, főleg hogy mindketten részei az unokája életének. A kórház kertjébe beszélték meg a találkozót, és érkezik is nem sokkal a férfi után. Nem túl lassan de nem is túl sietősen, a lendülete nem mindig viszi már előre úgy ahogy szeretné, de kiállásával még mindig éveket tagadhat le.
- Ezt valahogy sejtettem hogy nem randevúzni akar velem - mosolyodik el, és csak a vak nem venné észre hogy rokonok a fiúval. Letelepszik az egyik kerti padra, kényelmesebb neki most így.
- Tudom. Beszéltem az orvossal amikor felhívtak hogy aranylövéssel hozták be és az én telefonszámom van megadva ha baj lenne. Nem tudom mi kergette ide Milot, de láttam a három évvel korábbi kórképét és.... gondolom maga is. Súlyos oka lehet - biztosat nem tud, és csak találgatna de azt nem mondja ki hangosan, mert lehet hogy nem igaz és messze áll tőle hogy hamis kételyeket keltsen bárkiben is.
- Tud esetleg olyan szakembert aki nem ilyen öltönyös kockás szabálymániás lélekturkász? Milo sosem állna ilyennel szóba - sóhajt fel az idős nő, ahogy elgondolkozik. Milo elég vad jellem volt mindig is. Most kissé megtört a sziklákon de fel fog állni. Tudja, biztosan tudja.
- Azóta hogy felszállt a repülőre ami idehozta őt a művészeti iskolába. Az első hetekben még tartottuk a kapcsolatot telefonon, de aztán egyre ritkultak a dolgok és ritkán beszéltünk. Az utóbbi... két évben szerintem nem is hallotam a hangját, és nem tudtam róla hogy ennyire nagy a baj. Tudja, világéletében művész volt, amolyan különc és voltak beilleszkedési gondjai mert sokkal komolyann és érettebb mint a korosztálya de... - sóhajt fel szomorúan, hiszen hidegzuhanyként érte hogy az unokája azért kerülte ide mert ön kezével akart véget veni az életének és nem mondjuk egy baleset miatt.
Az aktát elvéve átlapozza figyelmesen, szürke szeme mint a súlyom szeme, nem kerüli el semmi.
- Ez egész pontosan összefoglalja azt is, hogy én mit érzek. Aki ezt tette Miloval... nem állna meg előttem - zord pillantással néz fel a képek felett. Vasakaratú. Végül is, Morris.
- Ha valaki visszajön velem Orleansba, el tudom hozni Sidit. Van már két gyereke, őket is, vagy kérjem meg a szomszédasszonyt hogy vigyázzon rájuk továbbra is? - kérdezi mielőtt felállnak, és vissza felé indulnak az épület felé.

Figyelmesen hallgatom, miközben beszél újra , arról a macskáról. Érik az elhatározás bennem, de tudom, hogy megfogom bánni. Nem hiába nem volt olyan állatom, ami igényli az ember szoros közelségét, és nem öklömnyi méretű a végterméke… nincs időm megsétáltatni, sem pedig szagolni, ha a lakásba ürített, mert szoba kedvenc. Nem. Nem. Nem.
De jelenleg, arra kell gondoljak, hogy ő jobban legyen, sokkal jobban, és feltehetőleg a macska jót fog neki tenni, a pszicho doki is ezt mondta, ha van körülötte valami szőrös, akihez ragaszkodik, mihamarabb legyen vele, mellette, mert könnyebben nyílik meg, vagy könnyebben dolgozza fel azt, ami vele történhetett.
Kell az a macska. Bár nekem egyáltalán nincs szükségem rá.
- Amikor csikó volt, vele aludtam az istállóban, pár óránként felkeltett enni. – vonom meg a vállamat.
Halványan elmosolyodom, ahogy Texasra emlékszem vissza, azért volt ott jó is.
- Hercegnő hiányol. – a kis póni, megkapom az írásos jelentést minden lovamról, akiket meghagytam, hogy jelentsenek róluk, és ebbe Hercegnő is bele tartozik. Bár, jó volna kimennem hozzá. Gileadnak szerintem tetszene a kis póni. – Senkit nem ismer a lovak közül, csak mi voltunk ott neki. – újabb vállvonás, de az alvás végre jól esik, az pláne, hogy mellette aludhatok el, a kórház szaga sem zavar, mert valahol mind alatt érzem az ő sajátját is. Miloét. A pulóverem rajta hagyom, amikor felkelek, még ez is meglegítse.

- Van egy szakember barátom, aki elég haladó szellemű. Megpróbálhatom őt. – pillantok az asszonyra, újra és újra, ha látom, megdöbbenek a hasonlóságon. Én is inkább a nagyanyámra ütöttem, meg a nagyapámra egy kicsit, de a szüleimre szinte nem is hasonlítok, az a húgom reszortja.
- Aki ezt tette vele, nem csak ,hogy nem állna meg a lábain… - háttal állok az asszonynak, és zordan pillantok a bokrokra, ha tudnék tüzet gyújtani, szemmel, már égnének.
- Megkapja az egyik testőröm, és a gép akkor indul, amikor jónak látja, csak szóljon Boydnak. A macskák… biztos örülne a kölyköknek Milo is, meg, gondolom Sidi is, hogy nem egyedül jön, maga dönt. Csak azt mondja meg, hogy mire van szüksége egy állatnak, mert azt könnyebben elintézem, hogy terápiás lelki támogató legyen, Sidi, mint azt, hogy mi kell neki. A lovardában, maguk vadásszák az egeret, patkányt... vonom meg a vállamat, és a beszélgetés végével amennyiben vége, elindulok vissza a kórterembe, a fürdőt célzom meg, rám fér a futás utáni fürdés, nehezemre esik egyhelyben ácsorogni. Utána akarok menni az ügynek, megakarom tudni, hogy ki tette ezt Miloval, és ki akarom csinálni.
Megkaptam a saját tusfürdő készletemet, és új garnitúra melegítő ruhát, cipővel együtt, fekete nadrág, fekete kapucnis pulóver, és egy fekete póló. Cipőből is kapok egy váltást, ez is nike air max, de ez teljesen fekete. Anett, ha tudná, hogy pont ezzel cikizett tegnap Milo! Pont ezen jár az eszem, amikor kilépek a fürdőből, gőz száll ki onnan, velem együtt, Mrs. Morris a kanapén szunyókál, vagy úgy tűnik. Nem tudom.
Halvány mosollyal az ajkamon pillantok fel Milora.
- Költözz hozzám! – persze, mert nem hagyok fel ezzel az egésszel, képtelen vagyok. – Miért? – közelebb megyek hozzá, és oda súgom neki, hogy csak ő hallja.
- Mert, feltüzel, hogy ellenállsz. Kemény leszek tőle, te is beindulsz. Tudom. – cukkolom hát, láttam, hogy tegnap mennyire zavarta, hogy bár kívánta volna a szituációt, vagy azt, ami a pillantásommal járt volna, de a teste nem akart úgy engedelmeskedni.
Leülök mellé az ágyra, és összefonom a kezeimet a mellkasom előtt.
- Anett szeretné tudni, hogy mit ennél szívesen, mert akkor olyan ételeket csomagol be. Nem hiszi, hogy a kórházi koszt túl laktató lenne. Megfenyegetett, hogy ha nem kérdezem meg, nem kaphatok tiramisu tortát többet. – méltatlankodom, majd komolyan pillantok rá.
- Ki viszlek a mosdóba, aztán cigi szünet? – pillantok rá kérdőn. Miután pár dolgot felsorolt Mrs Morris a macskákról, Darrent rá uszítottam a dologra, és intézi, mászó oszlopot, vagy azt az akármit, kajás -vizes tálat, és a jó ég tudja mit, nem akarom, hogy Milo itt legyen akkor ,amikor az új tereptárgyak is itt leszenek.
Bár azok akkor kerülnek be, amikor majd a macska is megérkezett, addig a folyosón állomásoztatják a fal mellett, ahol senkinek nem lesz útban. Ha kéri, oda kölcsönzöm neki a tegnapi kapucnis pulcsimat, és a nadrágot sem bánom. Bár, eléggé lógna rajta minden.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Sidi említsére még inkább elkezd hiányozni hogy itt legyen, mert vele legalább tényleg nem kell úgy beszélgetni és érti minden mozdulatom, ahogyan én is az övét. A legjobb barátom az a macska, és legalább olyan határozott mint én magam, és tudom hogy az első fél órában szemrehányóan nyávogna rám, de aztán... Beleborzongok.
- Igen? Olyan kicsi volt amikor hozzád került, vagy már valamelyik lovad kicsinye lett? - kérdezem, mert én is sokat ültem Sidivel ébren és nagyon hozzám nőtt az a szőrmók feje, ami a fajtájára olyan jellemző. Nem fajtatiszta de szerintem a maine coone vonásai dominálnak.
- Biztos jól érzi magát a lovaid között, de.... majd.... majd meglátogatom ha jobban leszek - mert először innen kellene kikerülnöm, de egyenlőre nem vagyok elég erős a saját lábamon megállni sem, és székben furikázom.
- Hercegnőnek ígyis sokkal jobb helye van nálad mint annál a retardált gyökérnél - morgolódok, mert én magam is megrúgdostam volna azt a férget de Romero jobban elbánt vele, és kicsit sem sajnáltam, és nem rebbent a szemem sem.
Viszonylag gyorsan alszom el, és nem zavar hogy mellém fészkelődött, legalább nem vagyok teljesen egyedül.

*Mrs. Morris nem tudja teljesen elengedni a dolgot hogy Romero sem tett eddig sok mindent Milo jobbulása érdekében. Mármint a kórházas incidens előtt, de azóta vele van és látja hogy erőfeszítéseket tesz és így kicsit kevésbé szigorú a férfivel. Belátta hogy Milonak kell a másik jelenléte és a szurkálódésok amiken keresztül látszik hogy ha a teste még nincs is szemmel láthatóan jobban, a kedve kicsit már helyrebillenni látszik és nem csak fekszik fásultan.
- Kérdezze meg hogy foglalkozna-e az unokámmal - már már kérlelő a hangja, de csak a maga módján.
- Fiatalember, nekem nem kenyerem az erőszak, de ha megtalálja egyszer az illetőt, rúgjon bele kettőt az én nevemben is! - jelenti ki, hiszen kevés mindene maradt meg az életben. Az unokája mindent megér neki, és bármeddig elmenne érte ha szükséges lenne.
- Akkor nem sokára indulok is. Három cicával jövök vissza akkor. Önnek adjam le a részleteket vagy Boydnak? - kérdezi, és elsorolja milyen játékot szeretnek, kaját, almot és kényelmi funkciókat. A macskák csöppet sincsenek elkényeztetve.
- Ők is vadászank ha kell, bár Sidi már öregedik de régen ő is összefogdosott mindenfélét, manapság jobban örül az alultasakosnak - mosolyodik el halványan, és ahogy visszaérnek, egy kicsit beszélget Miloval és elszundít amíg a testőrre vár, és aztán útra is kel vele a macskákért. *

- Hm? Már megint? Mondtam már hogy jó....- pillantok fel a telefonom felől, ahol is éppen az üzeneteimre válaszolok, mert akad egy pár és kicsit tanácstalanul merengek felette. Zack...
Ahogy közelebb jön és suttog feláll a szőr a tarkómon, de tény és való hogy nekem is lenne valamim ami kemény lenne. Ellenállok, mert nem tudok behódolni, és nem is akarok soha többé. Akartam volna, de.... nem tudom. Nem ment. A szavaira ahogy mellém telepszik, felnevetek, mert azt már megtudtam hogy Anett elég akaratos asszonyság, de csupaszív. Foglalkozik, és törődik Rommal, ez látszott már akkor este is amikor ott voltam.
- Nem tudom eléggé mindenevő vagyok és sok mindent szeretek - válaszolok és bele megyek a dologba. Ki támogatom magam a fürdőbe, enyhe segítséggel és elvégzem amit el kell, és lezuhanyzom gyorsan. Felveszek egy melegítő alsót és egy pólót, meg az ő nagy pulcsiját hogy ne fagyjak meg kint, de aztán beleülök a kerekes székbe. Utálom, de nem tudok lemenni a lépcsőkön és visszajönni.
- Mehetünk.... - sóhajtok fel, ahogy a tolókocsi hátuljára szerelem fel az infúziót hogy ne hagyjam el. Nem szeretem. Zsebre teszem a telefonom és a cigim. Kell egy kis levegő és már hajlandó vagyok kitenni a lábam a szobámból. Vagy kórteremből.

Megvakarom a tarkóm, és merengve pillantok az arcára.
- Ezüst, az anyja nem élte túl az ellést. – kedveltem azt a kancát is, és mivel Vihart a saját kezemmel neveltem, így még szorosabb lett kettőnk közt a kötelék.
Biccentek a látogatását illetően, remélem tényleg eljön, nála sosem lehet tudni. Ez a baj.
Az alvás ezután üdítő, és jó is volt.

- Ez nem is volt kérdéses, ő tanácsolta hogy ha van állata, akkor azt minél hamarabb hozzuk el neki, hogy egy kicsit nyugodtabb legyen, és pozitív változás indulhasson el benne. – ismétlem a doki szavait, és egyúttal nyugtatom is az idős asszonyt, valamelyest, és biccentek, nem csak egyet fog kapni az illető, de biztos, hogy holtan fogja végezni.
Észre veszem, hogy a mosolyuk hasonlít, valamelyest, bár Milo ritkábban osztogatja. Ezek után, a macskák elszállítását Darrenre és Boydra bízom.
- Nem, nem mondtad, hogy jó… - cukkolom, ahogy mellette ülök az ágyon, és szinte madarat lehetne velem fogatni. Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, pedig, esküszöm igyekszem. De végig, míg magával foglalatoskodik a fürdőben is, ott van rajtam, és akkor is, amikor a kocsiba segítem, majd letolom a kertbe. Leülök az egyik padra, és Darren átnyújtja a reggelis táskát. Én a joghurtos zabpelyhem veszem magamhoz, Milonak meg teljesen friss rántotta, szalonnával, van még ott egy adag, nekem is, ha úgy döntenék, hogy a zabpehely nem lett volna elég.
- Milo. – pillantok rá az átlátszó üveg poharam felett.- Lakik velem egy fiú. Gilead. – figyelmeztetőn pillantok rá. – Gilead egy luxus pet, nemrég halt meg a bácsikája, aki miatt lényegében luxus petté vált, aki túlságosan szerette egy rokonhoz képest. – de egy szavam se lehet, mert ha szétteszi az irodában a lábát a húgom, én is röppenek, hogy felszúrjam…
- Ő is kíváncsi rád. Mielőtt még azt hinnéd ,hogy egy nem tudom, hogy mi vagyok… - megrázom a fejemet és némán nyammogok a reggelimen. – Aki velem lakik, azt nem kínzom. Őt sem, jól érzi magát nálam. Van saját instája… - előveszem a telefonomat és megmutatom neki Gil profilját, amit bekövettem. Az én fiókom certifikált, és három kép van feltöltve, rengetegen követnek, viszont én összesen ha három embert követek rajta, ezek közt van a szőke hajú fiú is.
- Tehetséges, de ő inkább ebben. Sosem fosztanám meg ettől, egy tonna szépség ápoló szer van már így is a fürdőjében, megőrülök, és mindet tudja, hogy mi-mire jó! Ő a birtokomon lakik, a lovarda közelében, ott is lesz egy szobád. – mesélem neki. Próbálom felkészíteni a dolgokra. – Tetszenek neki a szemeid, és imádná kifesteni, hogy is mondta? Füstös feketére. – pillantok rá, és megpróbálom elképzelni őt így.
A körülményekhez, és magamhoz képest talán túl sokat is beszéltem. Igen, terelem a témát, az orvos témát, azt, hogy hol vagyunk jelenleg.
- Milo… nem jöhetsz ki addig, amíg nem beszéltél egy pszichológussal. – teszem félre az üres poharamat, és újra rá pillantok.

+25; durva beszéd, erőszakos tartalom

Ránézek ahogy vakarózik, de úgy tűnik ő sincs teljesen képben a dolgokkal hogy mi történik. Nem hibáztatom érte, de valahol igen. Undok módon. Fáradt vagyok.
- Hm, akkor már nálad született. Kár, pedig biztos szép ló volt. Vihar is szép - jegyzem meg, mert nem értek hozzájuk, de a látvány.... természetfotózni is szoktam, és jó alany volt amikor Texasban fotóztam. Nagyon fotogén.

Ahogy az ágyon fészkelődök egy kicsit, tovább nyomatja a témát, pedig már egyszer válaszoltam erre a kérdésre, és nem tudom miért nem emlékszik rá.
- De, mondtam hogy ez egy jó érv amellett hogy veled lakjak. Persze, nem végleg! Csak amíg rendbe jövök - muszáj kikötnöm hogy ne legyen csak neki igaza. Végül kitoloncol a kertbe és hunyorgok a nap láttán és árnyékosabb helyet keresek, mert nem szeretem a tűző napot. Nagyon vámpír tudok lenni ilyen téren és nem megfájdul a fejem egy idő után. Rágyújtok egy cigire és kényelmesen elfüstölöm, amíg elő pakol, de nem tudom kajás vagyok-e vagy sem. Inkább hallgatom és ahogy beszél, megállok a mozdulatban és megrándul a szemem sarka. Pet.... Luxus pet. Felhorgad bennem a harag és már éppen ki is mondanám, amikor folytatja, és rájövök hogy őt talán.... talán nem kényszerítették.
- Gilead? Mint valami tünde neve lenne... - morgom, és vonakodva pillantok oda a telefonjára, de aztán ott felejtem a szemem. Ejha. Igazán szép fiú, és megvan a maga bája, és semmi nem utal arra hogy ne érezné jól magát.
- Nekem ez.... a pet dolog.... kiveri a biztosítékot. Már csak azért amit eredetileg jelent, és látni hogy ő nem olyan, és nem bántod de mégis.... - borzolom meg a hajam, és lesimigatom az égnek álló szőrszálaim. El is ment az étvágyam.
- Szimpatikusnak tűnik - teszem hozzá, mindenesetre de nem tudok mit kezdeni a kezem remegésével, és inkább rágyújtok még egy szál cigire. Nem, nem omlok össze. Nem engedhetem meg magamnak, de a vérnyomásom biztos magasabb a kelleténél. Elfordulok inkább egy kicsit és visszaadom a kajás dolgokat mielőtt leejteném őket az ölemből.
- Szoktam sminkelni de általában csak szemceruzát használok - vonom meg a vállam, ahogy kifújom a füstöt a másik irányba mint amerre ő is van. Ideges lettem. A téma... felébresztette az emlékeimet és görcsbe rántotta a gyomrom.
- Tudom. Már akkor is a.... mindegy. Mondta az orvos, majd elbeszélgetek valakivel - vonom meg a vállam, és elhallgatok. Három éve is ezt javasolták hogy beszéljek szakemberrel, bár akkor nem öngyilkosság volt hanem más de... a lelkiállapotom azt hiszem azóta se állt helyre. Körbekerekezem a kis padot hogy lekössem magam, és végül visszagurulok.
- Nem Gil ellen szól, és nem is.... azért ami csak.... kiborít a téma - próbálom megfogalmazni mi a bajom vele. Julien. Az emlékek.
Túl sok emlék.
Fáj a fejem.