Hogy ki vagyok? Mi vagyok? Milyen vagyok? Ha csak egy szót akarnék írni: skorpió nő. Ja, hogy az senkit nem érdekel, maximum azokat, akiket érdekel a horoszkóp...
Kiismerhetetlen, makacs, szeszélyes, szenvedélyes, sosem ad fel semmit, bosszúálló, teljesen nyugodt, de ha feldühítik, akkor ne légy a közelében. Egy fontos szabály: sose hízelegj, inkább légy őszinte, kérdezz. Különben szemeimmel gyilkolok. Ki szeretnéd próbálni? Csak tessék!
Lenyűgözően tudok másokkal szót érteni, bárkinél elérem azt a szintet, hogy beszéljen velem, holott nem vagyok egy igazi vallató. Az emberismeretem egészen jó, persze, engem is be lehet csapni. Munkám során igazi kihívásokkal vagyok körülvéve, ami számomra igazán kedvező. Gyerekként is rettentő kíváncsi voltam, mindent akartam tudni, tudom, ez nem minden esetben a megfelelő. Mondhatni már akkor is rám aggatták páran, hogy Nancy Drew tökéletesen irigyelné azt a bizonyos vágyam, amit az apró bűncselekményektől a hatalmasabb, összetett ügyek felé mutattam.
Legtöbben felteszik azt a kérdést: milyen gyerekkor az, amikor már akkortól kezdve, mikor olvasni tanítottak egy kislányt, állandóan szeretett belekotnyeleskedni mindenbe, de nem úgy, mint egy idegesítő pletykaéhes vénlány, hanem úgy, mint egy ember, aki benne akar lenni valamiben, ami nem is rá tartozik, amitől távol kéne tartania magát, de épp ez vonzza ahhoz az ismeretlenhez, a félelmetesen nagy dolgokhoz?! Ezzel tényleg baj van? Amúgy is... mi várható egy olyan családban, ahol van jó pár rendőrtiszt, sőt még az FBI berkein belül is található rokonom. Az, akinek a kedvenc unokatesója vagyok. James Clayton. Ő biztosan tudna mesélni rólam... Talán néha simán beragasztaná a számat, meg odabilincselne valahová, merthogy az újságírói énem kissé munkamániás. Szeretem őt tényleg, szeretem, mikor viccelődik valamin, de az információit pedig még jobban.
Szenvedélyesen rámenős, mégis tisztelettudó és segítőkész. Imádom a munkámat, igaz sokszor igénybe veszi a szabadidőmet is, de azt csak magamnak köszönhetem, mert sosem vagyok képes leállni. Maximum, ha dühít valami, akkor kiadom magamból egy-egy harcművészeti órán, túrán...
Nekem is vannak hibáim, természetesen. Én sem vagyok oly' tökéletes, mint ahogyan azt a legtöbben gondolják. Csak jobb a jó dolgokról mesélni, nemde? Ha megismersz, megtudhatod, közel sem vagyok tökéletes.
 

Az asztalomnál ülök, ásításaimat a kezemmel próbálni eltakarni, de szerintem a szemben dolgozó asztalnál ülő kollégámnak feltűnik, és vigyorog. Én pedig mutatom neki, eszébe se jusson semmilyen viccet űzni a tegnap estémből, ami szintén nagyon remekre sikeredett. Azaz hosszúra, és igazából lesmároltam egy fickót, aki egyébként a tűzoltóságon dolgozik. Baszki, nagyon gáz. Visszagondolva arra, hogy ilyen elveszettül szeretek éjszakázni, és mindegy, miféle nap van, a hétfők is lehetnek ebből kifolyólag pazarak.
- Ez a levél neked jött, Krista, nincs rajta feladó - unott pofával dobja elém az egyik gyakornok, aki általában kiosztja az érkező leveleket.
- Köszi - a kezembe kapom, már bontom is fel az adott levelet, közben egy nyúzott grimaszt ejtettem a távolodó Ginny felé.
Nagyon lassú mozdulatokkal bontom fel a szikével a borítékot, nem mintha annyira érdekelne, hogy sértetlen maradjon, csak megszokás. Kelletlenül mocorgok a székemen, míg rá nem jövök, lecsúszott a hátam mögé a kabátom, és annak cipzárjának alsó része az, ami ennyire kellemetlen érzéssel telített el.
Most már kihúzom a boríték belsejéből azt a levélformát, ami gondosan össze van hajtogatva. Gyorsan szétnyitom, majd először azt hittem, ez valami vicc az egyik kollégámtól, hogy ugrasson. Azonban többször is el kellett olvasnom, mert hirtelen át kellett futtatnom agyamba pár dolgot. Jó pár dolgot.
Ez áll a papíron:
"Ha nem áll le M.H. után való magánnyomozásával, rosszul fog járni!"
Vannak elfeledett, lezáratlan és olyan ügyek, amiket nemes egyszerűsséggel félresöpörtek a rendőrök. Két hete eszembe jutott egy ilyen rendőrségi ügy, amit magam sem tudom, miért, de nagyon érdekelni kezdett. Mindig foglalkoztam vele picikét, de sosem haladtam semerre sem. Azt mondják, mindenkinek van egy olyan esete, amit először nem tud megoldani. Ez nemcsak a rendőrökre, szövetségi nyomozókra igaz. Ránk, újságírókra is. Én így gondolom.
Az M.H. monogram egyenlő Mara Hadley nevével. Egy huszonhárom éves lány, aki idén január elsején egy partiról nem tért haza. Egy pár hír erejéig mutogatták őt a tévében, az újságok is írtak róla, de pár nap után szinte már senki nem kereste. Vagyis a szülei, a barátai igen, a rendőrség viszont leállt, hivatkozva arra, hogy nincs bizonyíték, nincs nyom, semmi.
Rögtön gondolkodni kezdtem, kikkel is beszélhettem az utóbbi hónapokban. Körbejártam Mara állandóan látogatott helyeit ismételten az elmúlt hetekben, beszéltem mindenkivel, akivel csak tudtam. Az édesanyja könnyek között mondta el, úgy érzi a lelke mélyén, még él az ő kicsi lánya, de néha már ez a reménye is szertefoszlik, mikor hall vagy olvas olyan hírt, ahol holttestre leltek. Olyan szörnyűséges... Viszont egy egészen furcsa dolgot is említett. Azt, hogy a lánya sokat találkozott egy férfival, akiről pár szót beszélt, de abból csak egy minimális infót szűrt le, mégpedig azt, hogy valamiféle rendőr lehet, vagy ahhoz hasonló pozíciót betöltő férfi. Tegnap pont ezért voltam a bárban, ahová Mara járt ezzel a férfival. Mai napig jár oda minden héten. A pultos tudta a férfi nevét is, amit leírtam, de nagyon érdekes infóra leltem vele kapcsolatban. Ismerheti James-t, az unokatesómat... Hajjaj.
Nem vagyok félős, ez a fenyegetés nem fog eltántorítani engem. Sőt, még jobban felbuzdít, hogy még inkább belemerüljek. Talán szólnom kellene James-nek, beszélnem vele, mégsem olyan könnyű menet ez a dolog. Megtudom magam védeni, de még nem tudom, hogy tovább folytassam a magánakciómat, vagy álljak James elé ezzel, aki először viccelődik, utána viszont felrobban majd, ha megtudja, hogy én hónapok óta ezzel foglalkozom.