A három és fél óra hosszás betegem megmenekült. Kiszedtük a szilánkokat és már csak be kell varrni a sebet ami a balesetben okozott törmelék okozott. Nem tagadom, valami felsőbb hatalomé az érdem hogy túlélte, de azért mi is elég sokat melóztunk vele, és megkockáztattam hogy bevágok az idegbe hogy érzéstelenítsek. Ha mélyre vágok, megbénul de bíztam a kezemben és a végén... fáradt de elégedett mosollyal veszem le a kesztyűt.
- Varrják össze és mehet az intenzívre megfigyelésre. Azonnal értesítsenek ha valami változás lép fel - hagyom meg az utasítást és végre az orvosi szoba felé indulok hogy letegyem a műszakom. A váltásom másfél órája itt van de nem hagyhattam abba a műtétet és mehettem haza hogy bocs, de lejárt az időm. Most viszont van időm egy gyors zuhanyra és minimális felfrissülés után már a farmerem veszem fel, és a kék blúzt. Bár ennyi erővel mehetnék a műtős cuccomba is haza, nincs akinek felkeltsem a figyelmét és valahol kezdek beletörődni hogy egyedül öregszem meg az angyalcápáimmal.
Átfésülöm a hajam, és már indulok is el a kis válltáskámmal hogy pihenjek egy kicsit mielőtt visszajönnék ide egy újabb műszakra. Örök körforgás ez, munka, és egy kis alvás, aztán megint munka... Lehet lassan nekem is szabira kellene mennem egy két napra.
A lakásom előtt már a kulcsokat keresem de feltűnik hogy nyitva van. Be van csukva az ajtó de nincs zárva ahogy lennie kellene, így előhúzom a paprika sprayt és lassan benyitok. Nem tudom mire készüljek, de az előtér üres és így beljebb merészkedek, de egy cipő lóg ki a fürdőmből, és nem úgy tűnik hogy ki akarna jönni. Közelebb lépek és leeresztem a sprayt hiszen egy ájult férfi az. De vajon miért itt van és mikor ájult el?!
Ledobom a táskát és beszaladok hozzá.
- Te?! - lepődöm meg ahogy mellé térdelek de nem úgy fest mint aki tudja hogy mi folyik körülötte és érzem hogy nedves lesz a kezem ahogy hozzáérek. Vérzik és elég sápadt. De hogy a fenébe találta meg a lakásom?! Na jó. Előbb életmentés, utána kérdések. Levetkőztetem és felmérem mennyire van lerobbanva, majd az alapvető sebeket ellátom, ahol vérzik és kicsit örülök neki hogy nem mocorog. Ázsiai, de kellemes metszésű arca van, csak ne lenne ennyire színtelen. A fürdőbe van minden elsősegély dolog és így szerencsére nem kell messzire mennem és fél óra múlva minden seb bevarrva és leragasztva már csak valahogy be kéne applikálnom a nappaliba. Újabb negyed órás huzavona, de felküzdöm a kanapéra és a sebei sem szakadtak fel. Egy pont nekem. Fáradtam huppanok le a sarkaimra és terítem a hideg vizes borogatást a homlokára hogy megelőzzem a lázat. Miért jött ide és honnan tudja hol lakom? Talán korábban követett? Nem szegtem meg semmit, nem beszéltem senkinek róla hogy mi a másodállásom. Mit akarhat tőlem, ő akinek még a nevét sem tudom? Kérdések százai tolonganak a fejemben de mindezzel meg kell várnom amíg felébred. A konyhámba megyek és bögrés levest készítek magamnak és a fotelbe telepszem hogy szemmel tartsam a kéretlen betegem, de beszundikálok. Arra riadok fel hogy nyöszörög.
- Ne, ne ne mozogj! Lassan, óvatosan! - nyomom vissza ahogy fel akarna kelni. Azt nem kéne. Fel szakad a sebe a végén.

Nem tudom hogy került ide, de az is biztos volt hogy nem hagyhatom a fürdőszobám padlóján fetrengeni és megvárni amíg elvérzik. Így jobb híján itthoni módszerekkel láttam el, és nem is volt sok érzéstelenítés a varrásban de elvileg nem volt magánál igazán. Persze lehet hogy utólag fog reklamálni, de akkor még bele is bökök a tűmmel.
A kanapén fekve valahogy aranyosnak tűnik, és férfiasnak. Ellentmondásos kicsit, de békés az arca és nem tudom elhinni hogy mikbe keveredhetetett hogy folyton nálam köt ki a kezeim alatt. Nem mondom hogy nem fordult meg a fejemben hogy mit dolgozhat de tudom hogy jobb nekem ha nem tudom. Még a végén úgy járnék mint a filmekben és elrabolnának hogy gyógyítsam őket. Bár nem is lenne olyan rossz ha jobban belegondolok ebbe a sok túlórába és feszültségbe. A maffia saját orvosa. Hm, hangzatos lenne, de leginkább csak nevetek magamban az ilyen buta elképzeléseken, ez nem egy lovagregény és én sem vagyok már rég kislány hogy higgyek ilyenekben. Az élet ehhez túl brutális olykor.
A mocorgására ébredek fel és máris leteszem kis bögrés levesem ahogy visszanyomom a kanapéra a menekülőt és nem foglalkozok az elzsibbadt lábammal ami kis híján kimegy alólam.
- Nem mész sehová. Mozdulni se tudsz éppen - ellentmondást nem tűrő a hangom, hiszen orvos vagyok, és parancsolnom kell az ápolóknak és a részlegemnek is. Ehhez pedig kell egyfajta határozottság is. Figyelmeesen nézem őt, de nem érzem lázasnak, ezek szerint sikerült még megelőzni. Elveszem a kezem a homlokától és megigazítom a plédet.
- Kérsz bögrés levest? Utána elmesélheted mégis mi a fenéért jöttél ide. A rendelőm nem erre van és mindig vannak ügyeletben a bunkerben is - csóválom meg a fejem és hozok neki egy bögrét ha kér. Aztán visszatelepszem a fotelbe és szürkés szemeimmel figyelem őt. Kellemes látvány a szemnek, és nem tagadom, alaposan megnéztem az izmos testét is, mielőtt betakartam, de az vesse az első követ...