Joe & Kathy

Let me hear your heart beat

A fehér falak rikítanak, a klór szúrós szaga ébreszt. Kitudja hányadik nap telt el úgy, hogy fogalmam sincs semmiről. A gép felcsippan mellettem, úgy nézem mintha kicsit is értenék hozzá és legalább az értékeket tudnám értelmezni. De én ehhez nem vagyok elég.
– Miss Hodge, örülök, hogy ébren van. Tegnap este megkellet operálnunk. A sebe szétnyílt és hát az a szerencséje, hogy a belső varratok egyben tartották. Tudja veszélyes lőtt sérüléssel mozognia. Profi munka volt az ellátása, kapott még antibiotikumot, hogy a szervezete kapjon egy kis támogatást. Elárulná, hogy ki varrta össze? -Zakatoló fejemmel próbálom felidézni, hogy hol vagyok és ki vagyok. Viszont azt tudom, hogy nem vagyok őrült. Holy segített és nem fogom beköpni. A negédes szavak mögött információ gyűjtés van. Ügyvédként én is szoktam használni. Bókolunk szép szavakkal elnyerjük a bizalmat és végül megkapott információt felhasználjuk. Meg a jó büdös francokat. Feljebb húzom a takarómat és megrázom a fejem.
A férfi, akin az orvosi köpeny úgy áll, mintha direkt rá szabták és arról nem is beszélve, hogy a fonendoszkóp is tekintélyt parancsoló. Volt valami vonzó és még is taszító benne. A szemei olyan zöldek voltak, hogy lemerem fogadni a nővérek oda meg vissza vannak tőle. Na meg a mosolya, amivel rám nézett és közelebb lép. A szívem meglódul és a levegő is bent akad. A monitor ismételten elárul és mosolya szélesebbé válik.
- Mondták, hogy nem akar megszólalni. Viszont meg nézném a homlokán a sebet, már gyógyult. Viszont jobb ha közelebbről megnézem. Meg az oldalán lévőt is szeretném megnézni, hogy állnak a varrataim – úgy beszél, mintha valami őrült lennék.
- Tudja még sose volt olyan páciensem, aki nem akart megszólalni. Leginkább a telefonszámom érdekli őket – kacsintva néz a szemembe egyre közelebb állva érinti meg a homlokomat. Elhúznám a fejem, de olyan erővel tartja, hogy nem tudok moccanni.
- Rendben szépen gyógyul, pedig úgy festet mikor ide került, hogy nem éli túl az éjszakát, viszont két nap telt el – magyarázza, ekkor belém nyíllal. Két napja itt vagyok és akkor Joe két napja nem tudok róla semmit. A takaró lebben és a kórházi hálóing is az oldalamról eltűrődik. Felnyögök, ahogy a keze hozzám ér és grimaszt vágok.
- Hm, oké. Egész szépen haladunk, egy hétig még itt tartom. Ha megszólalna akkor talán előbb. A gépeket mindjárt leveszik magáról és akkor elmehet a mosdóba. Arra ügyeljen, hogy ne érje víz a kötést – eme gyors tanács után úgy libben ki, mintha senki nem lett volna bent. Felsóhajtok. A takaró mélyére bújva rendezem a gondolataimat. Kérlek, Joe ne légy kámfor.
Imámat magamba tartva ismét nyitódik az ajtó és egy sötét ruhás nővér jön be, hogy leszedje a gépeket rólam majd a tű is távozik a kézfejemből. Milyen csodálatos érzés. Viszont nem kelhetek fel egyedül.
- Várjon, segítik - pattan mellém a fiatal lány és óvatosan átkarolva megfogja a kezem és már igyekezünk is a fürdő felé.
- Maradhatok, vagy távozzak? - kissé szemérmes a kérdés, ahhoz képest, hogy itt minden a kérdezésem nélkül történt. Bólintok. A wc felé botorkálva lehuppanok és ekkor a szivacsot bevizezve kicsit felfrissít.
- Tudja nagyon mázlista. Dr. Grayson a legjobb orvosunk. Amúgy Miley vagyok- simítja végig a lábamon a szivacsot, amit ha megpusztultam volna sem érek el. A lány nem foglalkozik a némaságommal, csak teszi a dolgát, végül szinte újjá születve elindulunk a szoba felé. Mikor az ágyhoz érünk csak megállok. Egyik porcikám sem kívánja a fekvést.
- Le kell feküdni, a friss varratok még húzódni fognak és hamar elfárad. Kérem pihenjen. Katherine - felpillantok rá. Tudja a nevem. Kérdőn nézek a szemébe.
- Tudja, híres lett a TV televolt magával és a fickóval, aki megpróbálta megölni. Biztos sok borzalmas dolgon ment át, talán kéne magának egy pszichiáter – úgy hadonászik mellettem, mintha legalább a dalai láma lennék. Annyira meg akartam neki mondani, hogy nem Joe akart megölni, de nem mertem kinyitni a számat, hátha ezzel is ártok. Amíg nem tudom mi van vele, addig nem is fogok megszólalni.

Will nyugodt fölényessége és pozíciója védett meg attól, hogy amint beérkeztünk, a földre teperjenek és eldugjanak egy szobába. És aztán eldobják a kulcsot.
A parancs az viszont parancs, így míg lerendezte a nagy hullámverést és visszatért Kathyhez, addig folytatni tudtam a munkámat, mivel a vallomásom a munkám eredményében volt, amit összeraktam már annyira, hogy védve legyek. Így is kaptam a nyakamba két fegyveres őrt, akik sokkal inkább engem hivatottak védeni, mint másokat tőlem.
Mégis, feszült voltam, míg Will vissza nem érkezett és csak rövid mormogásokkal válaszoltam a kérdésekre, ha hozzám lépett valaki. Kathy biztonságban van, kórházban és ellátják.
Ez a nyugalom némileg alább szállt, mikor Will arca komorrá vált egy villanásra, ahogy a kórház hívta.
Most valahogy nem ment lenyugodni, hogy a munkámra koncentráljak. Érzékeltem, hogy ez így nem fog menni és inkább elszakadtam a géptől egy időre. Jól esett a mozgás, a felfrissülés, az alvást meg egy bogyóval tettem meg, mert különben nem ment volna aludni, s azt is csak akkor tudtam megtenni, mikor Will újra megkeresett és elmondta, hogy Kathy túl van a nehezén. Tudomásul vettem, hogy most nem láthatom, mehetek oda hozzá, már csak azért sem, mert bár már addigra már tisztáztam magam, s a kerék a megfelelő csapásba gördült, másokat is be kellett vonni a munkába, hogy versenyt fussunk az idővel.
Még soha ennyit nem vitáztam Willel, ám ezek sem ordibálások voltak. Érdekek ütköztek, kicsik, nagyok, s csakis szakmaiak. A magánéletünk a saját dolgunk volt, azt négy fal között magunk rendezzük le. Sok mindent megtanultam és tudtam újfent róla. Legfőképpen azt, hogy a hátvédet neki köszönhetjük. Akkora ász ebben nem vagyok, hogy meg tudjam magunkat Kathyvel ennyire védeni, ezt is tudtam, már akkor is. Láttam, ahogy komorodik az arca is, az információktól, s azt is, hogy ezek közül csak kevés olyan, amiről ne tudott volna. Ám most ott a bizonyíték, feketén-fehéren, így az egységeket sorra küldték, ahova szükséges volt.
Én viszont egyre fáradtabb és türelmetlenebb voltam.
Az agyam Kathy felé is járt, mikor éppen nem a gép előtt voltam, vagy a megbeszélő szobában. A kezdeti, elég erős gyűlölet s ellenségeskedés után, miután kiderült, mi is történt, s az is, hogy igaz, a hangulat és a viszony felém, szintén megváltozott.
- Szeretnéd tudni, hogyan vagy? - áll meg mellettem a teaszobában, ahol a kávémat kevergetem már vagy tíz perce, eltakarva a szám.
- Tudom, hogy most nem bölcs ötlet kimenni hozzá - sóhajtok.
- Én sem engedem – és tudom, hogy meg is tenné, akár fizikailag is. Aztán megérzem a kezét a vállán, felnézek.
Ezt a mosolyát mindig is kedveltem. Kedves Will bácsivá vált ilyenkor nekem.
- Megnézem neked – aztán a telefonomra néz és megértem. Bólintok.


Kis idő múlva a recepciónál jelenik meg, bemutatnkoznia sem kell, beengedik a kórterembe.
- Ms. Hodge – nyugodt, mint mindig.
- Joe sajnos még mindig nem tudott eljönni személyesen. Remélem, már jobban van, s jó gondját viselik. Ha bármiben hiányt szenved, csak szóljon – előveszi a mobilt.
- Bár Joe nem tud itt lenni, még nem jelenti azt, hogy ne tudnának beszélni. Ha akarja, bekapcsolhatja a kamerát is – azzal a ránéz a kijelzőre.
- Átadom a telefont – azzal átnyújtja felé a készüléket.

Pár perc múlva, hogy távozott a teakonyhából, a kihűlt kávét a lefolyóba öntöttem, a bögrét pedig a gépbe tettem. Az egyik zárt szobát keresve, becsukom magam mögött, kezemben a laptoppal. A mobilt is az asztalra teszem, s megkeresem a kapcsolatot a három készülék között és levédés után figyelni kezdek. A szívem a torkomban dobog, ám nem azért, hogy mit fogok látni. Hanem hogy Kathy.
- Rendben – a hívás elején beüzemelek újabb programokat, de sokkal inkább Kathy foglalkoztat. Bekapcsolom a kamerát is. Igaz, a nyúzott arcomon nincs mit néznie.
- Kathy? Hogy vagy?
Will Kathyre néz, aztán kimegy a folyosóra, ám a fülesét addigra már bekapcsolta. Korántsem, hogy lehallgasson bennünket.

Joe & Kathy

Let me hear your heart beat

Meg kell tanulnom azt, hogy mikor kell csendben maradnom és mikor nyithatom ki a számat. Most viszont, hogy egyedül maradtam nem tudom mit tegyek. Eddig itt volt Joe és elmondta, hogy mit tegyek. De elhagyott és nem vagyok képes mérlegelni. Talán az a sok nyugtató, ami bennem van, vagy az egyedüllét. Félek és ez nem csendesül bennem, pedig kórházban vagyok a legjobb kezekben. Még is olyan, mintha minden mozdulatomat valaki figyelné. Mióta ébren vagyok nincs egy szabad pillanatom. Miley nővér valahogy mindig felbukkan mikor a pohár után nyúlnék vagy csak felülnék az ágyban mert már fájdalmat okoz a fekvés. Biztos vagyok benne, hogy valahol figyel és ugrásra készen várja, hogy megmoccanjak. Félelmetes érzés, hogy a szabadság, amire annyira vágyakoztam most még sem annyira szabad érzést nyújt.
Minden percben csak aludnék, viszont a gyógyszerek, amiket be kell vennem kezdenek gyanússá válni. Mi van, ha épp folyamatosan szedálnak. Lehetséges, hogy attól félnek, hogy megszökök? Nem, ennyire paranoiás nem lehetek.
Egy újabb próbálkozás arra, hogy egyedül igyak, de ismételten megjelenik a csacsogós nővér, aki azonnal friss vizet hoz és magyaráz, hogy nagyon jól teszem, hogy iszok és csak így tovább, de kevesebb mozgás kell, feküdjek nyugton. Na persze, hogy a fenébe feküdjek nyugton mikor kiderült, hogy két napja csak alszom és fogalmam sincs mi van Joeval?!
Meglepetésemre ismét nyílik az ajtó. Attól félek, hogy a doki jött vissza vagy épp tényleg beváltják a fenyegetőzést és küldenek egy dilidokit, de csak Mr. Patrick lép be. A nővér olyan fejet vágott, mintha szellemet látna és némaságba burkolózva a földet pásztázva kislisszan az ajtón.
- Mr. Patrick. Kérem hívjon Kathynek. Ms. Hodge csak a bíróságon vagyok -köhintek. Mennyire furcsa megszólalni. A szám nem szokott hozzá, hiába a sok víz, kaparás a torkomba nem akar múlni és a poharat immáron egyedül felvéve kortyolok bele.
Bólintva konstatálom, hogy egyedül érkezett. Ettől újra darabokba éreztem magam. Valahogy úgy éreztem rossz hírt fog mondani. A szám megremeg.
- Csak a ruháim és a fésűmet hiányolom. De nem kell bajlódni velem, majd szólok az egyik ismerősömnek és kisegít – olyan furcsa a saját hangomat hallani, hogy végig fut rajtam valami borzongás és beletúrok a kócos hajamba. Még szerencse, hogy megmosakodtam és nem olyan nyúzottan lát Joe bácsikája.
- Komolyan? – Valami megkönnyebbülés szalad végig a hátamon és elmosolyodom mikor a telefon a kezembe kerül. Ha tud hívni, akkor nincs börtönbe, de valamiért még mindig nem jött pedig megígérte. Nagyot sóhajtok, meglátom őt.
- Joe! Ne aggódj jól vagyok – ujjammal a kijelzőn nyúzott arcát simogatom. Bárcsak itt lenne, viszont ezt nem kérhetem. Már biztosan megtette volna, ha lenne alkalma.
- Vissza fogsz jönni? – Nagyot nyelek és nem tudok most mást tenni, mint reménykedni, hogy a válasz igen lesz.
- Jól vagy? Bántottak? -Talán ezzel kellett volna kezdenem, viszont az első kérdést nem tehetem fel, akkor biztos vagyok benne, hogy bele halok. Borzalmas érzés, hogy sok idő után az első férfi, akit tudnék szeretni nem tehetem. Elvagyunk átkozva.

Will megvárja, míg kettesben lesznek, s csak az után szólal meg. Senkinek semmi köze ahhoz, ami itt fog történni.
- Miss Kathy... - Will megrögzött úriember, s talán ezért lettem kicsit jobban úriember a nőkkel, mint a korosztályom, s talán éppen a másik fele miatt néha csak a szemöldökét rángatja, ahogy beszélek a lányokkal néha.
- Senkinek ne szóljon még, kérem. Még pár napig erre szükség van és Önnek pihennie kell. Hozok én, amit szeretne, vagy hozatok. És aggódhatnak is magáért. Értesíthetek valakit, akit szeretne? - címet, telefonszámot egészen biztosan nem fog kérni.
A komolyanra bólint és a szemén látni azért a mosolyt, még ha visszafogott is.


Nem nagyon foglalkozom azzal, hogyan nézek ki. Az aggodalom Kathy iránt és a munka, ami itt még fokozottabb tempóba váltott, nem igazán adta a fejembe azt a gondolatot, miként is nézhetek ki. A fülest bedugom a bal fülembe, ahol Willel tartom a kapcsolatot és a csapat többi tagjával, akiket beavattunk.
Megkönnyebbülök, hogy látom. Egy megkönnyebbült sóhaj el is hagy egy rövid időre.
- Ezt jó hallani – arcomra is kiül a megkönnyebbülés. - És jó látni is – halvány mosoly jelenik meg az arcomon, sokkal inkább a tekintetemben van ott a mosoly.
Mondanám, hogy az orvosok mondták, milyen állapotban van, ám úgy véltem, lehet, nem mondták el neki és feleslegesen nem akarom aggasztani, hogy milyen állapotban volt. Amiért eléggé bűntudat mardos, hiszen én rángattam bele.
- Ha minden jól alakul, igen – bólintok, közben szemem sarkából már látom is, ahogy a másik monitoron nyomozni kezd a program. Fülest kaptunk.
- Szeretnék ott lenni most melletted, de még... - voltaképpen le vagyok tartóztatva, de ezzel most nem akarom idegesíteni. - várni szükséges.
Csak mikor nem lehetett mellettem, ébredtem rá, mennyire más, ha vele vagyok. Ha mellettem van.
- Nem, nem bántottak– mosolyodom el jobban, meg is ingatom a fejem. - Will temperamentumos személyiség – az arcomra van írva a szeretetem felé. Elvégre ő nevelt fel.
A monitorhoz közeli kezem az asztalon nyugszik, így minden gond nélkül tudom továbbítani a közben belőtt címeket. Nem csak egy fülel, s hallom, amint megerősítenek, s Will kiadja az utasításokat.
- Jól vagyok. Kicsit húzós még mindig a tempó, s ha minden jól alakul, akkor hamar találkozunk – nem mondhatok pontos intervallumot, kiváló olló lenne másoknak.
- Ha bármire szükséged lenne, Will beszerezteti, s ha bármi gondod van, kérlek szólj – nézek rá a monitoron keresztül. Annyira nyúzott az arca és kimerült. Szeretnék ott lenni mellette.
Most azonban csak annyi tudok tenni, hogy védelmi burokba helyeztük. Kiváló célpont, s hiába van a legjobb helyen, saját bőrömön és mások halálán tapasztaltam, hogy az nem mindig jelent biztonságot is. Csak abban bízok, amit én teszek. És amit Will.

Joe & Kathy

Let me hear your heart beat

Nehéz az embernek a sorsa, aki eddig üldözött volt, most pedig elzárva tartják mindentől távol. Bár panaszom nem lehet, mert úgy vigyáznak rám, mint a hímes tojásra. Viszont, hiányzik a rendes kommunikáció, a barátok. De nem tehetek semmit. Sajnos még a börtönömbe kell maradnom.
Felsóhajtok William kérésére és bólintok.
- Alkalmam sem lenne szólni. Semmim nincs. - mutatok végig a kopár szobán, amiben csak az orvosi felszerelések vannak. Mindent eldobtak, ami nálam volt, így csak a kórházi köpeny maradt, amit kaptam és jó magam ebbe a csodálatosan vakítóan fehér szobában.
De szerencsére, hamar letudjuk a kínos beszélgetést és végre, még ha csak egy apró képernyőn, de látom Joet. Elmosolyodom, ahogy hallom a hangját.
- Gondolom, borzalmasan festek. Még egy fésűm sincs. – kapok kócos lóboncomhoz, hogy nyomatékosítsam, hogy jó lenne a valóságot látná, és nem próbálna semmi -féle félre vezetéssel, tudom jól, hogy borzalmasan festek.
- Tudom, viszont azt is, ha itt lennél csak fizikálisan, a fejed még az ügynökség körül lenne. Amikor együtt voltunk sem volt az igazi. – nagyot nyelek és próbálom jó kedélyűnek mutatni magam. Nem akarom, hogy lássa mennyire szenvedek lelkileg, hogy némán ülök egész nap a szobába és csak a csacsogós nővért hallgatom, aki mindenről beszámol. Mármint tényleg mindenről. Azt hiszem több pletykát fogok megtudni a kórház minden dolgozójáról, mint bárki más ebben az épületben. Bár jobban érezném magam otthon tudom, hogy Joe titkol valamit és ezért nem mehetek sehova.
- Tudod attól féltem, hogy olyan lesz, mint a filmekben. Hogy megjelensz becipelnek valami sötét szobába és szanaszét püfölnek. Borzalmas volt és csak erre bírtam gondolni. – vallom be. Ha már nem láthatom legalább tudja, hogy aggódom miatta. Beteges vagy sem, de azt hiszem a fogvatartómba zúgtam bele.
- Hamar. – ismétlem meg a szavait. Valahogy nem hiszek benne, de nincs mit tenni, gondolom azért tényleg igyekszik. Látszik rajta, nyúzott arca minden elárul.
- Joe, ha segítség kell, kérlek szólj. Csak egy golyót kaptam, a számat tudom használni. – egy félmosoly jelenik meg a számon és hirtelen felnevetek, az oldalamhoz kapva fájdalmasan felszisszenek.
- Nem szívesen venném, hogy a nagybátyád előbb turkálna a fehérneműs fiókomba, mint te. – próbálom elviccelni a dolgokat. Persze nem lesz jobb a helyzet, viszont tudnia kell, hogy bármit megtennék érte.
- Azt hittem, hogy miután ott hagytál, többé nem foglak látni. – suttogom. Borzalmas volt az elválás, azóta is csak az ürességet érzem magamon. A számba harapva a szoba másik sarkába pillantok, hogy a könnyeket kipislogjam és ne vegye észre, hogy mennyire nagy fájdalom volt, hogy elhagyott. Jobban fájt, mint a lyuk az oldalamon.
- Még meg se köszöntem, hogy megmentetted az életemet. Tehát jó lenne, ha munkád végezetével ide tolnád a hátsódat. – megigazítom a hajam és a szemeit figyelem. Annyira szeretném megsimogatni a fáradt arcát, de csak a hideg telefonkijelző maradt.