Nincs kedvem beszélni róla hogy milyen vagyok, úgysem érdekel hogy más mit gondol, és minek erőlködjek hogy olyannak lássanak amilyen nem vagyok? Na mindegy. Majd akit érdekel, az rájön hogy az emós külsőm ellenére, nem vagyok egy ereimet szabdaló idióta, bár a fájdalom küszöböm extrém magas. Lásd: vannak tetoválásaim. Na meg persze elég nagy a pofám, és nem húzódom meg a sarokban és picsogok hogy jajj de szar az élet, mert nem az és én élni akarom az életem hogy aztán ne legyen az hogy később megbánjam mindazt, amit nem tettem meg. Mert hát lássuk be, elég mozgalmas az életem. Akarom is hogy az legyen. Balhé, verekedés és műsor. Ez kell nekem. Meg Marcel, aki mindig is társ volt a hülyeségben. Persze, megvannak a magam hibái és erényei de ezekről általában senki sem szokott beszélni. Pedig amúgy elég szabadszellemű vagyok, és lázadó. Sosem állok be a sorba. Cserébe viszont mindig kilógok. A tanulás nem erős oldalam, mert sokszor untat a tananyag, de ami érdekel azt szívom magamba mint a szivacs. Ami viszont nem érdekel, akkor a tanár fejre is állhat, akkor sem fog érdekelni, és mivel egy gazdag család unatkozó kis sarja vagyok, nem vethetik a szememre. Mondjuk, nem is vágok fel vele hogy kik a szüleim, de ha valaki megkérdezi nem is fogok hazudni róla, azt hiszem ez is hozott össze Marcellel, aki hasonlóan szabad szelleműen seggfej mint én. Na meg, a legjobb alibim hogy ne másszanak rám a csajok.

- Woods. Woods! - a nevemre eszmélek fel, ahogy lassan visszatérek a valóságba, ott hagyva az álmok édenkertjét. Kissé morcosan pislogok kettőt és Mr. Stanfordot pillantom meg magam előtt, ahogy előttem áll, és kérdőn néz rám. Ezek szerint kérdezett valamit, amire nem emlékszem, mert aludtam.
- Mi is volt a kérdés? - kérdezem bájos mosollyal, de tudom hogy nem ejthetem át, mert ez a faszi utálja ha valaki nem figyel az óráján. Még jó, hogy ennek tudatában szereztem jegyzeteket, mert akadnak ám akik a kedvemben akarnak járni, valami általam érthetetlen furcsa oknál fogva. Összeszedem a gondolataim a megismételt kérdésre és fél perces gondolkodás után meg is válaszolom, többé kevésbé helyesen, mire pár keresetlen jelzőt és némi zsörtölődést gyűjtök be. Aztán valaki meglöki a székem.
- Kibszott mázlista dög - sziszegi az egyik haver aki mögöttem foglalt helyet, mire szolidan beintek neki és csendben nevetünk mindketten. Ő is tudja, hogy kivételesen jó a memóriám és hogy nem hagyom magam csőbe húzni az ilyen esetekben. Megtanultam már hogy nem szabad hagyni, mert akkor mindig megtalálnak az ilyenek. Tovább szundikálok az óra végéig de azért próbálok figyelni is kicsit.
Az óra végén, összeszedem magam és a vállamra akasztom a táskám, és majdnem elsodor a haver ahogy rám ugrik és felnevetek, aztán megtámadjuk a büfét, és bekajálunk elég rendesen. Sokan megnéznek ugyan, mert nem vagyok épp egy unalmas jelenség, és néha még az egyetemi gonoszkodásokba is belemegyek, de elég hangos vagyok és közkedvelt hogy ne kössenek belém. Nem mernek.
A délutáni órák után, nem hazafelé indulok, hanem Marcelhez. Mondjuk, amúgy is egyedül élek, de unatkozom. Anyámékkal már nem bírok együtt lenni és elmenekültem amint lehetett de azért sokszor vagyok ott is. Most viszont bandázni van kedvem a legjobb barátommal, és meggyőzni hogy rendeljen nekem is egy pizzát ha már éppen otthon döglik. Mert épp most írta hogy otthon tepsed, és azon tűnődik mit csináljon. Na, majd odaérek és együtt kitaláljuk hogy mivel üssük el az időt.
Ahogy odagurulok a deszkámon, elgondolkozok hogy járhatnék sportkocsival is ha édekelne az ilyesmi, de igazából kurvára untatnak a kocsik és a foci. Persze, minimálisan képben vagyok, de amúgy szerintem rém unalmas, és más köt le jobban. Anyámék ki vannak borulva azon hogy mindig muszáj valami botrányosat csinálnom, mint például mindenki szeme előtt megcsókolni egy másik fiút, és még csak szégyenkezni se szégyenkezek miatta. Miért tenném? Miért tagadnám le ha érdekel valami, vagy valaki? Nem ér annyit az élet, és különben is hogy van? Egyszer élünk, akkor éljünk igazán!
- Marcel? Jah itt vagyok, engedj be... - hívom fel a kapuban mert képtelen vagyok megtanulni a kapukódját pedig már sokszor megfogadtam hogy felírom valahová.