Sose gondoltam magam érdekes személynek. Legalábbis számomra semmi sem volt érdekes ami körülöttem megtörtént. Túlságosan unalmasnak találtam mindent amivé válnom kellett idővel. Talán édesanyám halála tett ilyenné, apám túl buzgó védelme, és gyémántjaként való kezelése az összes többi vagyona között. Megtanulod, hogy ahogy a családod szét hullik egy ember halála miatt, elveszíted a lényed amire már nem figyelnek. Legalábbis az apád biztos nem. Tárgy leszel akinek, minden szavára ugranak, azonnal. Mindent megkapsz csak csettinteni kell érte. Persze mindennek meg van a maga előnye, ahogy ennek is. Ahogy 8 éves korodba elveszted az érzelmi kötődést, és csak marad a pénz,felső tízezer,luxus,kívánságok. Mindig makulátlan vagy, nevezhetnéd magadat hercegnőnek is lovag nélkül. Te vagy a gyémánt mint a korona legszebb égszere. Számodra ez válik természetessé, mégis mikor tükörbe nézek...Fogalmam sincs mi az igazság. Persze a sok jó között jönnek a tervek, hiszen valamit csinálnod kell a látszat kedvéért. Persze ezt sem te döntöd el, vagy én. A tulajdonos kitalálja te pedig hibátlan mosoly keretein belül elfogadod. Tökéletességre törekedsz minden feléd állított kívánságnál. Hibátlan vagy, és ezt az egyre több irigység, gyűlölet súgalja veled ami elégedettséggel tölt el mert úgy van ahogy gondolod, nem igaz? Hát nem...Megtanulsz mindenre mosolyogni, követed a kéréseket de igazából...már csak sikoltani szeretnél, a bársony barna tincseket tépni, és valami ismeretlenbe menekülni. De közben mindenki azt hiszi, boldog, buta, apuci kicsi lánya. Bár már nem érdekel mit gondolnak. Ez a hamis valaki akit apám hozott létre és akart magának, az mindig a felszínen jár. Én aki valóban létezem, fuldoklok a saját lényembe.

"Beth. Édes drága kicsi lányom! Mindenem, és egyetlen hóvirág a havas réten ami a nap fényére felébred. Mindig légy az akivel ezt a kevés időmet még tölthettem. Szeretni foglak amíg a világ örök és melletted leszek bármilyen bajba is kerülsz majd. Apának szüksége lesz rád."

Jóval később olvastam el ezt a levelet. Gyűlöltem minden sorát amikor először a kezembe került és szerettem volna eltépni, majd tűzre dobni. Nem tettem meg. Jóval később újra elolvastam, akkor sírtam felette és a szívemhez tépve zokogtam a francia ágyam hideg párnái között. Hangtalan sírás rázta a vállamat és szerettem volna kiabálni. Nem tettem. Most ismét elolvastam de most enyhe mosollyal az arcomon. Nem sokára fel fogok lépni, és egy csomó ember vár oda kint akik, rajonganak értem. Szeretik Bethany O'Brient és szeretnék hallani azt a hangot. Szeretnék látni, ahogy elfoglalja a színpadot és elégedetten haza menni, hogy nem hiába szeretik őt annyira.Hiszen ezért fizettek, tombolni akarnak valamire ami egy életre az övüké lehet. Apa ismét nem jött el, csak a gorillák sorakoznak itt napszemüvegben mikor este nyolc van és a színpadi fények nem is éri arcukat. De hát, valamivel ki kell mutatni a macsóságot nem igaz? Fújok egyet, lehunyom a szemeim majd ismét kinyitva elolvasom a papír fecnit, többször egymás után. Őszintén? Szeretnék máshol lenni, kocsit vezetve hajtani valami országúton és csak hagyni, hogy valami tömeg zene szóljon a rádióban én pedig csak megyek előre mintha semmi nem kötne sehova sem, csak...enyém lehetne a világ. Elmosolyodom a gondolaton mikor meghallom a statiszta szavait.-Miss...5 perc és kezdünk.-felé pillantok majd leteszem a fecnit az asztalra majd felkelve nézek végig a tükrön. Ez nem az a lány akit anya látni akarna. Szemezek saját magammal a tükörben majd kilökve magam mögül a széket indulok ki miközben kint megy ezerrel a forgolódás mindenki részéről a háttérben, míg én a függöny elé érek. A visszaszámolás elkezdődik majd a fény az arcomra ér nekem pedig azonnal megjelenik az a mosoly. Olyan mint másoknál a reflex...A zene úgy indul el mintha muszáj lenne, a mozdulataim olyan automatikusak de ők mégis imádják a babát akit akarnak. A mikrofon a kezembe kerülés üdvözlöm őket mire hangos a rivalgás én pedig...elveszek.

Hideg az este,a ruha semmi meleget nem ad rajtam én pedig csak ülök a fűben nézem a mesterséges halastót és annak tükrét. A fű hideg, vizes a talpamat csiklandozzák a fűszálak, a hajam pedig a nyakamat, hátamat simogatja. Egyre vadabbul és halk dörgések hallatszódnak az égen. Vihar közeleg. Szeretem az esőt.Megnyugtat elmossa a koszt, és tisztaságot hoz. A hideg csipked, a bőrömnek olyan mintha apró tűkkel szurkálnának de nem vagyok hajlandó megmozdulni. Hallani akarom a mennydörgéseket, ahogy elered majd az eső és a hideg cseppek a testemhez érnek. Érezni akarom. Valamit érezni akarok...Bármit. Haragot, undort, gyűlöletet,szeretetet,boldogságot, nyomort...akármit. Az ürességnél bármi jobb. A tó sima tükre zavarogni kezd ahogy az eső közeledik. Nem félek...csak kétségek futkoznak ide oda a testemben, hogy örökre ebben a börtönben fogok élni, és soha nem szabadulhatok. Ez a gondolat egyre hangosabb a fejembe mikor villámot pillantok meg a víz tükrében. Felnézek az égre és egy hangosabb dörrenés utána vihar azonnal rá kezd. Úgy csap le rám az eső mintha csak meghallotta volna imáimat. Lehunyom a szemeim és szinte pár perc alatt bőrig ázva kezdek nevetni majd, fekszem el a földön. Mindenhol érzem a vizet és ez öröm. Érzek. Még érezni akarok ameddig csak lehet. Nevetek és arra gondolok, hogy most nem fuldoklok. Az vagyok aki mindig is lenni akartam.