Elégedetten ücsörgök a széken, kortyolgatva a feketét, hátha még jobban felébredek és a kávé illata most kifejezetten jól esik. Amanda látványában minden egyes alkalommal elveszek, még most is, mindig is, most előbb csak az  ölelő karjait érzékelem, finom illatát, mely mindig körbelengi, s az is észveszejtő.
- Jó reggelt! - megsimítom alkarját, üdvözlésként, majd a kezét fogva, arra kapja a reggeli csókot.
- Hogy aludtál? - csak nézem az asztalra könyökölve, ahogy készíti a kávét. Nem tudtam, mikorra ébred fel, máskülönben előszeretettel készítem el a számára.
Ott felejtem a tekintetem a lábain, s ahogy leül. Hiába telt el annyi év, még mindig vadítóan szexi, érzéki. Még mielőtt bárki randát mondana rám, az eszébe és a talpraesettségébe szerettem bele. A többi utána jött, s mindegyikért rajongok a mai napig.
A munkával kapcsolatos megjegyzésére kap tőlem egy jelentőségteljes nézést.
- Mivel ennyire lelkesen kéred most is, így beraktam az összes laptopot és mérőműszert. Közben legalább vehetünk mintát a levegőből, ahol vagyunk. Mit szólsz, hát nem egy zseniális ötlet?
Kell ám a visszacukolás, még ha életemben nem kaptam olyan fejmosást tőle, mint mikor magamhoz tértem a kórházban.
- Minden rendben, még tankoltam is vele – azért le fogom csekkolni még indulás előtt a tartályokat. Nem azért, mert nem bíznék az emberekben. Szeretek biztosra menni.
- Megvettem az új holmikat. Láttam, hogy a mászócipőd eléggé elnyűtt, így azt is vettem neked másikat – mutatok a táskára, mely azért elég méretes. A többi része már a kocsiban van.  

- Mit kérsz reggelire? - állok fel, s a hűtő felé tartok. Rántottára vágyok, sok mindennel belevágottan, s ha már kotyvasztok valamit, kettőnknek is menni fog. Közben elhaladok mellette, s finoman megsimítom a vállát.

Ha itthon vagyunk, csak úgy vagyok képes békésen aludni, ha a karjaim között érezhetem, ahogy hozzám bújik. A nehézségek és a sok, egymástól távol eltöltött idő ellenére, vagy talán éppen azért, az érzéseim csak stabilabbá váltak felé, mélyebbé. Kifejezetten szeretem érezni, ahogy bőre hozzám ér és a haja kellemesen cirógat, illatával együtt. A mosolyát hallom a hangjában, ahogy a fülembe búg, önkéntelenül elmosolyodom.
Mosolyt alig visszatartva, várakozom, miként is reagál. Elveszek a szemeiben, s mikor felém hajol, átfonom a vállát kezemmel, mert abból a csókból többet kérek, mint amennyit szándékozik adni.
- Még van némi kósza szó róla a fejemben – követelek még repetát a csókjából, s ha megkapom, elégedetten pillantok rá utána. - Most már az is eltűnt. Hatásos.
A dícséreteket szeretem, legfőképpen, ha Mandától kapom, vagy Elsietől. Fontos számomra, hogy örüljenek annak, amit teszek. Ami nem kötelező, hiszen lehet, éppen nem örülnek neki.
- Rám bízod, mi kerüljön bele, vagy megkívántál valamit?
Érintése jól esik, mint ahogy minden csent érintés is.
A megszokott ízek viszont mindenképpen belekerülnek, amit tudom, szeret érezni benne.
- Szerinted mikor fogja kiégetni anyám agyát Elsie? - anyám makacs és olyan britt nyakas, hogy … Elsie viszont talál rajta fogást és nagyon örömmel nézem, hogy anyám rajong Elsiért, s elég nagy dilemma számára, hogy Elsie bizony még nála is eszesebb.
A sistergő illat hamar érződik, s bár ott van a gondolataimban, hogy együnk a serpenyőből, azzal nem kevéssé égetném össze magam, s nem ezzel szeretném nyitni a pihenésünket, így két tányérra szedem az adagot és úgy teszem magunk elé.

- Ugyan, az csak még inkább arra késztet, hogy még megtegyem – kuncogok fel, még egyet lopva tőle, mármint csókban. - Majd jön a kamaszkor, akkor meg disznók leszünk, meg malacok, mert … olyan undi – idézem fel az egyik kollega lányának megjegyzését, amit az apja közvetített, és nem győzött nevetni. Elsie még ehhez kisebb korú, így más formában, mégis ugyanúgy megkapjuk.
- Ohóó, rendben – máris meg is van, így mi fog még a tojáshoz kerülni. Csak... találjam is meg a hűtőben. Az valahogy egy olyan hely, hogy hiába van a szemem előtt pont, amit keresek, egyszerűen nem látom. Mind a két lány tud ezen röhögni, nem nevetni, röhögni, mert tényleg borzalmas, mennyire vak tudok lenni.
Mindent kiveszek a hűtőből és háh, minden megvan, amit terveztem, noha a sajt, az valahogy nem akart integetni. A helyéről, mert ott is kerestem elsőnek, de egyszerűen nem láttam. Serpenyő a helyére, forrosódik, addig felverem a tojást, s belerakok mindent, amit terveztem, fűszerekkel együtt.
- Teljesen odáig van érte – pedig az angol sznobság tudna ordítani róla. Nekem senki sem elég jó, még a szakmám sem, amit választottam, miért nem lettem professzor, politikus, és a többi, de hogy pont egy ilyen kutató. De szerintem neki édesmindegy, mit választok, az sem lenne elég jó, mert hát a mi családunk! Apám meg majd megfullad a visszafojtott röhögéstől a háttérben, mert ahogy neki, úgy nekem sem ez az elsődleges az életben. Anyát is megérti, én is, és ő is, meg én is, úgy éli az életét, ahogy szeretné. És persze, anyát ez is irritálja. Mi nem? Azt hiszem Elsie. Szeme fénye.
Az illat még inkább farkaséhessé tett, ezért is készítettem méretes adagot, mert enni, azt tudok, mennyiségben mindenképpen. Szükséges is az erőnlét, hiába tartanának aktatologatónak, sokkal többet vagyok terepen, szükséges. S nem bánom, kifejezetten élvezem.
- Eastern Sierra Nevada jó lesz? Elég jó most mászni rajta, Peter megsúgta, hogy ma inkább a másik helyekre jelentkeztek az emberek, így egész nap kettesben tudunk lenni. Mit szólsz?
Általában olyan helyeket választok, ahol kevesen fordulnak meg. Ilyenkor nincs kedvem bájcsevegni, igaz, mikor van, s ezt a mostani időt kifejezetten Mandával tervezem eltölteni, nem farokméregető versenyszellemmel megvertekkel.
Ahogy végeztünk, a holmikat elpakolom, ha már én készítettem a reggelit.
- Kész vagy, mehetünk? - Kapom fel a táskát, hogy minél előbb nekilendülhessünk az útnak.

- Eeezt nem igazán akartam még hallani – pedig az az idő elég rohan felénk, hiába ész és okosság, minket is utolért elég hamar a kapcsolat, így még pár év és foghatjuk a fejünket. - Az fog kérdésként megfordulni a fejemben, hogy kihez is jött? És azt hiszem, mostanában is, mintha látnék cipőt. Gyerekméretben. Gondolom nagyobb cipőre gondoltál – vonogatom a szemöldököm. - És te, miként reagálnál? - Kíváncsian szegezem vissza kérdést, lezárva érdeklődésem egy csókkal. Vagy éppen közbevetve.
Futtatom a szemem, futtatom az irányba és mikor meglátom, még akkor is csodálkozom, hogy ott vannak, holott oda is pillantottam, mikor kinyitottam a hűtő ajtaját.
- Á, megvan. Kösz – kiveszem a dobozt.
Már a tojásokat verem felfelé nagyban, rápillantok, miközben a kezem megáll, mert egyszerre kettő, az nem.
- Ez fordítva is érvényes – a mosolyomon és a hangomban ott van, hogy bizony jól estek a szavai és a mély lélegzetvétel is a jó érzést mutatja.
- Ó, anyámnak senki sem elég jó – tudom én, hogy ezt számtalanszor elmondtam és Mandát is felkészítettem erre. Nem a legjobb gyerek kép lehetek, hogy erre készítettem fel azt, aki a szívemben van, ám ha bárki is ismeri anyámat, annak ellenére, hogy van benne imádnivaló rész is, pontosan tudja, hogy szükséges. Fogalmam sincs, hogy bírja ki apám mellette, s szerintem tőle lestem el a hozzáállását és anyámat ezzel nagyszerűen tudom idegelni.
- Megszeretett. S ez nagyon sokat jelent – bólintok, már majdnem kész a rántotta. - Elsiért szerintem oroszlánná válna, ha egy haja szála is meggörbülne – szerintem az övé még őszebb lenne, ha lenne hová, mert legnagyobb örömére és bánatára, mi sem voltunk buták, Elsieben  meg az összes ész csak úgy hullott, s most meg is kapja, néha kívánom neki, hogy ugye, élvezi is?
Bingó! Hiába sejthető saját magunk alapján, hogy bizonyos nívó alatt nem vagyunk hajlandóak csak úgy bárkivel együtt lenni, most nagyon arra készültem, hogy teljesen kettesben legyünk. Mindenhogy.
- Valahogy így gondoltam én is – vigyorgok elégedetten. A lehető legjobban indul az egész, és csak még jobb lesz, mert azzá tesszük.
A kezem máris siklik a derekára, még jobban magamhoz vonom, ahogy a nyakamat átkarolja. A szemeibe tekintek. Nem is megy egyből a válasz, a egyik kezem fel is csúszik a hátán, valahol a közepénél a mozdulatnak, a csókja is megtalál.
- Úgyse lát senki – suttogom ajkainak, mikor szétválunk. - Rajtam kívül...
Követi a tekintetem, ahogy a szobánk felé megy... egy idő után póló nélkül. Óh, istenem, tudja, hogy észveszejtőnek tartom. Szívemre teszem a kezem és úgy maradok egy ideig. Ahh, még egy kacsintás és nem lesz itt seeemilyen sziklát mászás, csak szikla nélkül....
Elégedetten mormogok, ahogy a puszi mellé megérzem parfümjének illatát, tenyerem a derekára simul, hogy közben a táskát fogjam meg a másik kezemmel. Indulni kell, különben tényleg más lesz a vége...
A táskát berakom a helyére, s pár perc múlva már úton is vagyunk.
- Melyikkel szeretnéd kezdeni?  Nehezebb pályán vagy inkább csak úgy lightosan?
Hogy mit szeretek minden lakókocsiban és terepjáróban? Nem világít a képembe minden, szembejövő fény, amit általában elfelejtenek átállítani reflektorról. S már most biztos vagyok abban, hogy a cipő megfelelő lesz Mandának.

- Pedig egyre gyorsabban közeledünk ez felé, akármennyire is harcolsz elenne. - felek a kérdésre mosolyogva. Érdekes élmény mindezt megtapasztalni úgy, hogy nem láttam máson a jeleit. De szerintem neki kicsit nehezebb, legalábbis mindig ezt hallottam, hogy a férfiak nehezen engedik el a lányaikat.
- Okos lány, de azért kikérdezném természetesen. Bár már látom magam előtt, ahogy igyekszik kikerülni a kérdéseket. Leginkább előtted, ebben biztos vagyok. De valószínűleg sokkal lazábban. - szólalok meg, majd elgondolkozok egy kicsit és ha felém fordul, megláthat egy távolba néző tekintetet. - Valószínűleg azért, mert nekem nem volt senki, aki féltett volna. - bár igyekszem úgy mutatni, mintha nem lenni semmi gondom ezzel kapcsolatban, de mindketten jól tudjuk, hogy van. Van és ez sosem fog változni.
Ezután elmosolyodok az anyósról szóló válaszán, mivel nem tudok mit hozzáfűzni. Nem egy egyszerű az asszony, azt meg kell hagyni.
- Van egy olyan gyanúm, hogy nem volt sok választása, még ha ezt nem is akarta belátni. - kacagom el magam, mivel nehéz lenne megmondani, hogy melyikünk tud makacsabb lenni.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen nézegetnél. - szólalok meg mielőtt elmennék átöltözni. Nem viszem túlzásba, mert pár órás úthoz nem kell kiöltözni.
- Kezdjünk a könnyűn, nincs értelme kapásból a nehézzel szívatni magunkat, amikor még szinte semmit nem csináltunk. - szólalok meg, ahogy haladunk az úton. - Legalábbis mászást nem. - döntöm meg kissé a fejem ahogy szétnyílnak az ajkaim egy kacsintás mellett. Ismer, így tudja, hogy nincs ellenemre egy kis lepedő gyűrés, főleg vele nincs. S ezt Elsie meg a munkánk mellett nem igazán kivitelezhető. Viszont mind a ketten felnőttek vagyunk és házasok. Arról nem is beszélve, hogy még javában tombol bennünk a tűz a másik iránt.

▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴▿

- Nem harcolok. Élvezem a békét – mosolygok békével teli. Nem vágyom, hogy vegyek egy vadászpuskát, s azzal fogadjam a jelentkezőket. Nem, mintha előfordulna, fogalmazzunk úgy, a tiltott gyümölcs a legédesebb.... egy frászt, inkább kettőt veszek. Biztosra megyek.
- Hogyne, ilyen arccal – azzal előszedem azt a durcimorci arcot, amit szokott vágni, mikor rájön, átvágtam a palánkon. Mert ha éppen morci, ha nem úgy van valami, ahogy ő szeretné, ezzel a taktikával szorítom sarokba, ami tudom, nagyon szemét dolog. De vele csak a logikát lehet alkalmazni, észérvekkel jönni. Az utána következőre viszont átölelem a derekát és egy csókot kap a vállgödrébe.
- Most már van – próbálom visszarántani a jelenbe. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, a jelenben viszont megtehetünk bármit. S már van, aki féltse.
- Ha akarna is más választást, ezt kapta, akár tetszik neki, akár nem. Mi meg boldogok vagyunk – az ő boldogsága nélkül is. Apám már jó régen leült velem, miután rájött, nem igazán fog tudni anyám betörni, hogy aggódott, mindenki kedvence akarok majd lenni, csak hogy elfogadjanak. Már anyámnál nem jött össze és ez nagyon nagy örömmel töltötte el. S mikor megjegyeztem csendben, hogy azért ebben az ő keze is benne van, meglepődött. Nem gondolta volna, hogy arra is rájövök, mikben mesterkedett, mikor kettesben lehettünk.
Csak a szemöldököm vonogatom a válaszra, naná, hogy szívesen elnézegetném, mindenhogyan. Bármeddig. És ezt tudja is nagyon jól.
- Ó, szóval melegítsünk be előtte – jegyzem meg sejtelmesen, aztán elnevetem magam. Éppen akkor pillantok felé, mikor kacsint, és ha nem éppen volán mögött lennék, most ki is használnám az alkalmat azokra a szétnyílt ajkakra. Mondja valaki, hogy ennyi év után eltűnik a kívánás. Erre is egy fenét!
- Pedig az is egy eléggé kellemes elfoglaltság – hagyok egy kis szünetet. - Azért a szöges talpbetétet vedd le, mielőtt belevetnéd magad a témába... - kacsintok vissza.
A pályáról letérek, a mászás helyszínéhez közeli parkoló felé veszem az irányt.
- Mennyire legyen parkoló, vagy menjünk beljebb? - Nincs kedvem másokkal is találkozni, meg jópofizni, meg mindent áthallani, amit éppen csinálnak. Inkább a madarak … ha már legalább egy medve megjelent...

- Gondolom nem akarsz begörcsölve függni a sziklafalon, mert semmit nem nyújtottál és mozogtál előtte. Pár éve sikerült és bár jót nevettem rajtad, azért nem volt egyszerű leszedni. - emlékeztetem őt, bár nem tagadom, hogy egy kicsit is másra is gondoltam. Szerencsére nem lettünk olyan házaspár, akik a gyerek után kevesebb időt töltöttek el együtt. Kevesebbet, de azok aztán olyanok, hogy beleborzongok az emlékekbe.
- Nem értem, hogy mire célzol. - szólalok meg az ártatlant adva miközben nyújtózok egyet. Bár időben lefeküdtem és jól kialudtam magam, kicsit mégis fáradtnak érzem magam. Lehet, hogy csak nagyon megtoltam az utolsó pár napot ezen kis pihenő előtt és most jön ki rajtam. Viszont előveszem a kis mobilom és pár gyors mozdulattal már párosítom is a kocsival, hogy berakja egy kis jó zenét. Elmosolyodva dőlök hátra, mint aki jól végezte dolgát.
- Mennyi órán át kerested a megfelelő buszt? - szólalok meg végül, mert biztos vagyok benne, hogy nem öt perc volt ezen folyamat.
Azért hamar elrepül az a jó négy és fél óra, ameddig megérkezünk a kiszemelt parkhoz. Jó ideje már erdőkön átvezető kacskaringós úton haladunk és örülök, hogy ennyire jól tudja manőverezni a járgányt. Nem mintha lenézném a vezetési képességeit, de ő sem gyakran ül egy ilyen dolog volánja mögött. Rólam nem is beszélve, habár az Explorer-m mindenféle sérülés nélkül pihen a garázsban otthon. Kicsit hiányolom is azokat a komfort üléseket, amik abban vannak, főleg ennyi idő után.
- Természetesen menjünk beljebb, nem akarok más ordibálását és családi veszekedését hallgatni. A medvéket, meg majd lefújjuk, nem az lenne az első eset. - gondolok vissza arra, amikor egy hasonló kirándulás alkalmával ébresztett minket a barna mackó. Nem mondom, hogy nem ragadtan túlzottan is Jul-hez, de szerencsére hatásos volt a medveriasztó.
- Legalább úgy nem gond, ha kicsit hangos lennék. - duruzsolok bele a fülébe és mivel nem tudom kihagyni, egy kicsit meg is harapom.

▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴▿

- Nem-nem, rosszul emlékszel. Te görcsöltél – mosolygok rá. Tudom, hogy ugrat. - Nekem azt hiszem az nem éppen függőlegesben történt akkor... - sokat sejtetően nézek rá. Ki mondta, hogy házasság után jönnek az unalmas, száraz évek?
- A lányunknál? Ó, bármire. Nem is tagadhatjuk, hogy még nálunk is több sütnivalója van – nevetem el magam. Másoknak talán frusztráló lehet, itt inkább az a kérdés, hogyan tudjuk ezt benne a megfelelő mederben tartani úgy, hogy később tudja ő is mederben tartani.
- Ameddig meg nem találtam – célratörő vagyok, ugyanakkor időtakarékos, mivel az elvesztegetett időt a családomtól veszem el, azt pedig nem fogom hagyni. S azt is szeretném, minél kényelmesebben érezze magát Manda.
A terepen levés, a terepvezetés a kedvelt elfoglaltságaim, s  leginkább a munkám közé tartozott, hogy eljussunk egy-egy mérőállomásra, vagy akárhová, ahonnan mintát vehetünk. Szeretem a kihívásokat, s noha többet mentünk terepjáróval, a kisbuszok is befigyeltek jó párszor, ha többen mentünk.
- Máris – bólintok. Ebben nagyon egyre jár az agyunk, bár miben nem. Ha vele akarok lenni, a lányunkon, családunkon kívül senkivel sem akarok osztozkodni.
A medvére elnevetem magam.
- Akármennyire is félelmetes volt, az az arc is nagyon gyönyörűen állt neked – ingatom a fejem. Nem mondom, hogy nem volt rémisztő elsőnek a látványa, viszont tudni kell készülni rá. Sajnos nem baráti ölelésre ágaskodott a két hátsó lábára, de végül sikerült elriasztani, viszont onnan inkább mentünk. Amit sajnáltam, mert... isssteni volt a hely.
Ahhhh, komolyan, be fogom magam vezetni magunkat a közeli bokorba...
- Gondolod, hogy csak te lennél? - Az utat figyelem, így csak a suttogás és a hangom mondatja, hogy egészen pontosan talán ugyanarra gondolunk. Megint.
És tuti, hogy a bokorban fogunk kikötni. Mármint... a kocsival, ha ezt tovább folytatja...
Leparkolok végül az egyik szélesebb helyen, ahol már csak gyalog lehet feljebb menni.
- Készen állsz egy kis mászásra? - Mutatok fel az egyik szirt aljára, ahol enyhe lejtőn lehet feljebb menni, elég hosszan. Nekem már csak a cipőt és a kesztyűt kell felvennem, de előtte Manda kezébe nyomom a sporttáskát.
- Remélem, jó lesz a cipő. Vettem új mászókötelet ehhez a pályához. Segítsek a hevederben? - Nézek rá.

- Valóban nem a hegyen történt, bár tény, hogy ritkán nevetek annyira jót. - mosolygok el, amikor emlékeztetem arra, ami valóban történt, ha már felhozta. Abban is biztos vagyok, hogy ez nagyon nem tesz jót a férfi hiúságának, de hát nincs mit tenni. Nem mellesleg nagyon is élvezem, amikor egy kis borsot törhetek az orra alá, hiszen ő is pont ezt csinálja. Vicces Elsie feje is, amikor mindezt előtte csináljuk, általában látszik rajta, hogy nem igazán érti, vagy csak a fejét rázza.
- Tehát akkor olyan 2 vagy 3 órát töltöttél el a lakóbuszok között. - egészítem ki a válaszát. Jól ismerem és tudom, hogy mennyire alapos is tud lenni, ami néha már-már idegesítő, de ezt a részét is szeretem. Azon hetekről, amikor sunyiban próbált utána keresni ezen járműveknek.. Na azt meg sem említem, mert megpróbálta előlem eltitkolni, de sajnos ez nem jött össze. Alapos, de van amikor nem elég alapos.
- Gyönyörűen. - forgatom a szemeimet. Nem szívesen élném megint át azt a jelenetet, amikor egy jó hét láb magas medve áll előtted két lábon. Meg tudnám mondani, hogy miért nem ájultam el ott helyben. Bár még csak az hiányzott volna.
- Szerencsére jött a szőke herceg fehér lován és megmentett. Mindössze se nem szőke, se fehér lova nincs. - teszem még hozzá némi gúnnyal a hangomban, amit nagyon remélek, hogy kihall.
- Már, ha jól csinálod és még emlékszel rá, akkor meglehet, hogy hangos leszek. - újabb kis szőrkalodás miközben figyelem, ahogy behajtunk egy tisztásra. A tökéletes hely, jobbat nem is találhattunk volna. Kellően messze mindenkitől és egy láthatóan ritkán használt tisztás van csak a közelünkben.
- Készen, de előtte azért nyújts és melegíts. - anyai ösztön mostanra akaratlanul bekapcsol még az ő irányába is. Főleg ilyenkor, amikor baja is eshet, néha utólag kínosan mosolygok ezeken. De átveszem a kis táskám és hátrébb vonulok, hogy átöltözzek. Mindezt úgy, hogy ha fent maradt a buszon, akkor lásson pár részletet. Szerencsére jól tudja, hogy milyen cipő kellett nekem, így minden tökéletesen passzol. Ezután felkészültök én is és kellően bemelegítek.
- Tudom én, hogy csak le akarsz tapizni. - küldök egy mosolyt felé, amolyan játékos fajtát - De elfogadom a segítséget. - lépek közelebb hozzá és átnyújtom a hevedert, hogy utána neki kezdhessünk a mászásnak.

▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴▿

Leesik, nagyon is leesik.
- Ó! Már hogy azon … ott nevettél? Tényleg? Na szép, hát nagyon biztató, mondhatom! - De a széles mosolyom és a hangszínem sem arról árulkodik, hogy totál s fenemód besértődtem. Éppen ellenkezőleg. Képes vagyok magamon nevetni, s ez mindig is sokat segített a bajokon.
Sejtelmesen mosolygok arra, hogy mennyi időt is töltöttem ezzel. Tudja, hogy törődök a biztonságunkkal és kényelmünkkel is, a legfontosabb a számomra.
- Ó igen – mindenhogyan gyönyörű és csábító, azt azonban nem hagyom, hogy baja essen. Fegyver van a kocsiban, a legjobb riasztó, állat és ember ellen.
- Egy vörös, szeplős is megteszi. Meg egy puska is – vigyorgok. - Héj, a lakókocsi fehér – nevetem el magam.
- Az a minimum – sok jó, apró titka van egy kapcsolatnak, miért is képes még ugyanúgy működni, mint ahogy elkezdtük. Voltak mélypontok, ó hogyne voltak, természetfeletti jelenségekkel is fűzötten, hiszen hol nem csörren a tányér, de bevallom, amikor mérges, akkor is teljesen odáig vagyok érte. Boldogan mégis jobban szeretem látni. És elégedetten is.
Nem tesz megjegyzést a helyre, ahol megálltunk, tehát neki is megfelel. Tökéletes!
- Csakis veled együtt melegítek be és nyújtok is – átveszem a cipőm, s előkészítem én is a holmikat. Egyes zajokra azért beljebb hajolok, azért ne borítson magára semmit, lehetőleg.
Közelebb lépek hozzá.
- Hm-hm, inkább biztonságban – átveszem a hevedert. - És a bemelegítés? Engem kötelezel, de te meg semmit? Háhá, nem. A séta odáig elég bemelegítő, végül is.
A szikla aljában ledobom a táskámat, s felnézek a pályán, ahol majd megyünk felfelé.
- Kérsz még tapizást? - Nézek rá kérdőn.

- Azt hiszem képtelen vagyok beérni a vörös szeplőssel. - válaszolok neki egy kicsit reagálva az arcomra tett megjegyzésre, amit a medve láttán vágtam. Örülök, hogy nem ájultam el, mert még az lett volna szép. Biztos, hogy lefejeltem volna valamit és aztán jöhetett volna mentő értem. De abban igaza van, hogy szép, valamikor fehér kocsit talált. Mostanra szépen belepte az út pora, na meg a murvás út, ami ide bevezetett. Tervező irodát vezetek és nem ritkán járok ki építkezésekre sem, így aztán nagyon is jól tudom, hogy mi van ott. Nem vagyok az a tipikus városi lányka.
- Miért van olyan érzésem, hogy utána nem mászni akarnál. - kacsintok rá mielőtt elmegyek átöltözni. Szeretem, hogy ennyire tudja a méreteimet és azt, hogy mi is kell nekem. Megspórol nem kevés bevásárlást és keresgetést. Bár az utóbbi nála pont, hogy nem kevesebb. Kiérve mosolygok a megjegyzésén, ahogy felteszi a hevedert és érzem, ahogy a fenekembe markol.
- A séta után nyújtunk egyet. Elég sokat ültünk és nem akarok begörcsölni a felénél. - szólalok meg, majd közel hajolok hozzá, hogy egy szenvedélyes csókot adjak neki válasz helyett. Ezután kicsit játékosan indulok el előtte egy kicsit direkt úgy mozogva, hogy jól meg tudjon nézni hátulról. Mintha nem lennénk már hosszú évek óta házasok.
A sziklafal előtt végül elkezdek nyújtani, alaposan átmenve minden végtagomon, de a lábaimra kicsit többet koncentrálok az ülés miatt.
- Segíts. - támaszkodok neki a hátának háttal, hogy egy kicsit megnyújtsuk egymás gerincét. Ezután jöhet csak a fal.

▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴▿

Elégedetten vigyorodom el. Szeplősségem és vörösségem ide meg oda, nem zavart, és nem is nagyon mertek rá megjegyzést tenni. Mosolyogva is lehet teljesen porrá égetni. Szavakkal. Ááá, hát azt is élvezem, sokat segített abban, hogy később miként vágtam vissza aktivistaként.
S mert nem tudtam volna túlélni, ha valami történik Mandával. Sokkal inkább ez az ösztön hajtott akkor.
- Majd kiderül – vigyorgok rá ártatlanul.
Nemhiába, azért még mindig eltalálom a méretét, s csak reménykedni tudok, hogy a stílust is. Volt rá jó pár évem, hogy megtapasztaljam az ízlését.
Ki nem hagynám a kényeztetését, miközben a hevedert teszem rá, s nagyon odafigyelek arra is, hogy minden tökéletesen biztonságossá és védelmezővé tegye.
- Most már tökéletes – suttogom a fülébe.
Megállok a mozdulatban és elgondolkodva, hitetlenül nézek rá.
- Mi nyújtsunk be, mert te nem akarsz begörcsölni? - nyomom meg a „mit” és a „tit”. Aztán csak félrebiccentem a fejem és úgy nézem ahogy vonul.
Nyújtok, legfőképpen... mindenhol, mert úgy a legjobb és legbiztosabb. Az ujjaimat is átmozgatom, hogy könnyebben menjen már az elejétől a kapaszkodás is.
Rámeredek.
- Ezt most komolyan mondod? Mi van, ha rád borulok? - Majd visszafordítom a fejem, úgysem látta, miként meresztek rá szemeket, s átkarolom a könyökénél a sajátommal.
- Woah, hol edzel mostanában? - mikor végre befejezzük, mert azon izgulok, hogy egyszer csak ráesek.
- Csakis utánad – mutatok fel a falra. Ugyanis sokan elfelejtik, a csajok bizony tudnak mászni, jobban, mint mi fiúk és soknak sérti a büszkeségüket. Csakhogy mi vagyunk az erő, ők az ügyesség, így megvan az együttműködés.
Felveszem a kesztyűket is.

- Neked nagy hassal is tökéletes voltam. - mosolyodok el szelíden miközben vissza emlékszem. Örülök, hogy még azon állapot alatt sem szűnt meg a rajongása és a szerelme. Örülök, hogy ennyire jól sikerült választanom.
- Még emlékszem, hogy amikor pont alul voltam és valakinek begörcsölt a lába. - bújok hozzá és heves csókot adok neki mielőtt elsétálok a hegy lábához. Alapos vagyok a felkészülés téren, hogy semmilyen váratlan dolog ne zavarjon meg. Fel akarok élni és le is akarok ereszkedni. Este pedig meg akarom neki mutatni azt a kis szépségét, amit beszereztem. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog neki.
- Tehát ennyire gyengének nézel? - kérdezek vissza. Pontosan tudja, hogy minden héten eljárok mászni egy beltéri teremben. Így aztán nincs gondom az erőltetemmel. De jól tudom, hogy mennyire is félt engem még a széltől is.
- Teremben falmászás közel sem annyira könnyű, mint azt te gondolod. - válaszolok neki. Mivel ott is vannak igen komoly falak, amik komoly kihívást jelentenek. Így aztán megvan az erőnlétem, még ha az elsőre nem is tűnik fel.
Amikor előre enged csak elmosolyodok. Elindulok felfelé és néhány méter után lenézek rá.
- Remélem tetszik a fenekem látványa. - kacsintok rá és játékosan húzom végig rajta a kezemet. Jól tudom, hogy mennyire szereti ezt és nem vagyok rest kihasználni, ingerelni őt. Mosolyogva haladók tovább, hogy a tetején megvárjam.

▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴▿

- Még szép! - tárom szét a kezeim, kifejezve, hogy mennyire egyetértek a szavaimmal. - Csak te tudsz észbontó lenne kerek pocakkal – akkor tényleg apatigrissé és férjtigrissé váltam, a tenyeremen akartam hordozni és nem volt elég az sem, amit nyújtani tudtam. Túl kevés.
Óhhh, meg sem tudok szólalni, ahogy hozzám bújik, kezem egyből felsiklik a derekára, onnan fel, a hátára, miközben isten ments, hogy ne csókoljak vissza.
- Jó taktika, nehogy válaszoljak rá, hogy esetleg... a tiéd görcsölt? - felelek mégis, mikor már előttem halad.
- Hol mondtam én ilyet? - lévén, ha nem jó idő, én is megyek bentre, kicsit nyújtani és egyensúlyt építeni a falmászással. - Úgy beszélsz, mintha nem másznék én sem falat zárt térben és mintha nem tudnám, mennyire erős vagy – ezt most komolyan mondom, mert úgy látom, hogy a nem szurkálós megjegyzésemmel olyan helyre vezette a szavakat, ahová nem terveztem.
- Különben is, egészen kellemes rajtad feküdni – suttogom a fülébe, ahogy mellé érek.
Engedem elindulni, s a kötelet is engedem, s jóval utána indulok én is fel. Figyelem, merre lépek, a súlyom egészen más, mint Mandáé, ezért sok helyen máshová is lápek, mint ahol ő ment fel, de éppen ez a jó az egészben. Teljesen kikapcsolni készülöm az agyam, mikor a hangja elér hozzám.
- Ja – fogalmam sincs, mint kérdezett, csak a mászásra koncentrálok. Könnyű terep, s éppen ilyenekre jó a bemelegítő mászás, mert ha komolyan mászunk, úgy már a kérdését sem hallanám meg.
Fentre jutni idő, csak néha beszélgetünk, de fent, a kilátás, több, mint isteni.
- Ahh, ezért megéri mászni.

- Ezt bóknak veszem és remélem, hogy legközelebb is így gondolod. Ugye? - nyomom meg az utolsó szót. De jól tudja, hogy mennyire szeretnék még egy gyereket, mindössze az életünk úgy hozta, hogy eddig nem igazán sikerült. Nem sok olyan lehetőségünk volt, mint a mostani, amikor bármi megtörténhet, főleg, ha rajtam múlik.
- Mégis meglepődsz azon, hogy van bennem erő. Te is megtapasztaltad, hogy milyen az, amikor a fal elindul kifelé. - mondom reagálva kijelentésére. Kifejezetten szerettem azt a fajta kihívást, amit az említett falak nyújtottak. Elsőre nem is nagyon mentek, de idővel rájöttem arra, hogy miképp kell megmászni és azután már sokkal könnyebb lett. Másfelől azt is látom, hogy nem igazán erre gondolt, viszont szeretem piszkálni és nézni, ahogy zavarában mentegetőzik, miután kicsit megtekertem a mondandóját.
Valahogy meg sem lep, hogy a mozdulatom a falon nem jutott el hozzá túlzottan. Annyira képes belemerülni abba amit csinál, hogy néha már rendesen idegesít is vele. Még azt sem venne észre, ha meztelenül mennék el előtte, amikor otthon dolgozik. Ami egy kicsit azért zavaró, de ő már csak ilyen.
- Na igen.. Szépek a hegyek meg az erdő. - mosolyodok el és bújok hozzá. Nem vagyok rest egy kicsit jobban a karjához nyomni a melleimet sem. Ki akarom élvezni azt, hogy kettesben vagyunk és a hónapok alatt felépült vágyaim sem fognak nyugton maradni.

▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴ ▿ ▴▿