The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts

Kirill & Maurice

- Már megint papírcsákókat akarsz hajtogatni? - Felnézek a mappából, Ty tömeges testre, mert csak ezt tudom rá mondani. Mindenki kövérnek gondolja, míg neki nem ütközik. Csupa izom az az ember, és éppen rám vigyorog hófehér fogaival, ébenfekete ráncaival. Kedvelem, még akkor is, ha minduntalan keres rajtam csipkelődési pontokat.
- Most éppen hajón gondolkodom. Lehet egy béka lesz belőle – vigyorgok rá.
- Hagylak homokozni. Vagy küldjek játszópajtit? - Sejtem, hogy arra utal, azt keressem, aki az anyagok rendszerezésével és tárolásával van megbízva.
- Már megvan a vödröm és a lapátom is – mutatom fel a mappát és a dobozt is, amiben a nyomozással kapcsolatos anyagokat tárolják. Huszonegyedik század ide meg oda, nem csak a filmekben kell papír. Jól jön az, ha bedöglik a szerver. És ha  nem akarom, hogy tudják, melyik anyagban dolgozok. Ráadásul zöldfülűként előszeretettel bíznak meg azzal, hogy legyek aktatológató. Most éppen jól jön, így meg pláne senki sem foglalkozik azzal, melyik mappát túrom éppen.
Ty hatalmas alakja eltűnik, én meg az asztalhoz telepedek a dobozzal és a laptopommal. Már akkor sem tetszettek a dolgok a mappákban és a dobozokban, amikor megkaptam, érkeztessem, iktassam be és rendszerezzem. Újoncként jobb dolog nincs is, mint hogy az anyagokat nyálazza az ember. Főleg azért, mert gond nélkül meg tudja nézni azt is, amiért voltaképpen kis híján eldobta a fősulit is. Meg akarom találni a bátyám gyilkosát. Rühellem az igazságtalanságot és legfőképpen az emberi hülyeséget, a szűklátókörűséggel együtt.
Itt duplán szerencsém volt, mivel a dologban az elejétől fogva benne voltam. Gyönyörű szépen kaptam mindazt, amit a bátyám esetén tapasztaltam. Rutin. Bebetonozott előítéletek. És még más is, ami miatt kis híján meg innen rúgattam ki magam, ha nem tartom vissza azt a levegőt és a mozdulatot amivel reagáltam volna arra a...
A ceruza elpattan a kezemben. Sóhajtok egyet és a tartóba nyúlok még egyért. Megtanultam visszatartani a dühömet, pontosan azért, amiért most itt tudok ülni és alaposan befotózni az anyagokat, mert dolgozni akarok rajta. Eddig egész nyugalommal ülhettem felette, most viszont már lezárt ügynek minősül. Megoldottnak. Meg egy nagy.... azt.

Pár nap múlva unott arcot vonva a képemre, várakozok a fogadó szobában.
Az igazságszolgáltatásban hiszek. Akkor, ha az kapja a büntetést, akinek valóban jár. Ezúttal már az első alkalommal bizsergett a tarkóm. Nem úgy, mint ahogy most a talpam, mert tegnap megint táncórán voltam és már régen forogtam ennyit a talpamon. Holnap smink órára megyek és ha a szüleim tudnák, azonnal hívnák az orvost, hogy kapjak egy szép, fehér köpenyt, alakra igazítottan. Be kell épülnöm, s az csak úgy megy, ha hitelesen tudom adni, akit alakítani szándékozok.
- Magának is szép napot, Mr. Morrighan! - Figyeltem, ahogy bekísérik, ahogy belép, s körbenéz. Sok mindenért nem értek egyet a büntetésekkel, az pedig az, hogy nomális emberekből képes nyomorékot csinálni, mert nem egy leányálom bent lenni. Minél hamarabb meg kell oldani a dolgot, a bökkenő csak az, hogy ez nem fog könnyen menni.
- Lényegre törő, meg kell hagyni – még mindig a falnak dőlve állok, karba fonva kezeimet.
- Hogy ki vagyok, arra még én sem tudnék egészen pontos választ adni, hiszen ki tudna? A nevemet mindenesetre meg tudom mondani – húzom ki a széket az asztalnál és még nem ülök le. - Maurice Heywood.
Újoncként még másokkal sem ülhettem be kihallgatáskor, mostanra már saját ügyeim is vannak. Talán ez volt a szerencsém, nem tudom. A véletlenekben nem hiszek.
- A második kérdést inkább másképp fogalmaznám meg – ülök le végül. - Mi az, amit adhatnék magának? - A lazán hátradőlés nem az én világom, így csak az alkarom helyezem az asztalra. - Ha azt mondom, a szabadságot, mit mondana rá?
A válasza után előveszem a másik széken pihenő táskából a tabletet s átnyújtom neki. Csak akkor folytatom, mikor már ismét rám néz.
- Elárulná, hogy miért is kezdett el viszketni a tarkóm, mikor ezeket láttam?
Most talán kicsit utálom a kölyökképemet. Nehéz előadni komoly dolgokat, miközben a koromnál jóval fiatalabb az arcberendezésem.

The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts

Kirill & Maurice

Rengeteg múlik azon, mit, hogyan keresek s tálalok, s mi az, amit megtartok. Nem azzal szemben, akivel most szándékozom beszélni. Sok fül van  nálunk és talán még több szem. Hamar megakasztanak, ha szagot fognak, hogy miben is utazok. Ezért ezt a találkozót is úgy rendeztem el, hogy semmilyen feltűnő ne legyen benne.
- Az csak meg fogja könnyíteni az egészet – biccentek. Az jó is, és remélem, nem csak attól ennyire szűkszavú és egyenes, mert kezd agyára menni a négy fal. Amit, ha tényleg és valóban így van, nem hogy meg sem érdemel, de őrjítő tudat is tud lenni.
- Sejtésem sincs. De remélem, ezentúl többet fogunk találkozni.
Márpedig muszáj lesz, a  további nyomozáshoz és a szálak összefűzéséhez. Feltéve, ha egyáltalán szóba áll velem.
- Már langyos. És egy kicsit majdnem – felelek a rendőrös kérdésre, majd a kabátom belső zsebéből kiveszem a jelvényem. - Heywood ügynök – Ha eleget nézegette, akkor visszateszem. Szeretem, amit csinálok, ugyanakkor nem vagyok egy felvágós fazon. Ráadásként elég kölyök képem van, s ezt libegtetni ezzel a képpel. Hol érdekel?  
Figyelmesen nézem, mégsem árgus szemekkel, ahogy a tableten nézi a képet. A megérzéseimre szokásom hallgatni, éppen ezért nem sikkadtam el az érzés felett akkor sem, amikor az aktáját kinyitottam, hogy archiváljam. Aztán egészen véletlenül a kezemben ragadt.
A sejtésem beigazólodtt, nem úgy tűnik, mint aki vétkes lenne. Lehetne mondani, hogy a bűnözők igazán értenek a fedéshez, a maszkokhoz és a hazugsághoz. Ebben két dolog hibázik. Az egyik: nem gondolom azt, hogy aki előttem ül, azzal vádolható, ami az aktában áll. A másik: átlátok az ilyen álarcokon is. Talán a bátyám tanított meg arra, mikre is figyeljek, vagy már velem van születésem óta, nem tudom.
- Az aktáját olvasva, én is így gondolom – a szemeibe tekintek, ahogy rám pillant. - Sokaknak ez sem visszatartó erő – felelem nyugodtan. Mi értelme van elveszíteni a nyugalmam és a józan eszem, ami hátráltatna mindent? Általában az vagyok, akit hűvös tükörnek hívnak. Szerintem az egy gonosz beszólás volt a kollega részéről, de lassanként kezdem érteni, mit gondolt alatta. - Az ön esetében azonban nem így gondolom.
Visszaveszem a tabletet.
- Arra tettem az eskümet, hogy elkapom az elkövetőket, s rács mögé juttatom. Hogy megvédem az ártatlanokat. Az akta alapján azonban nem úgy gondolom, hogy a megfelelő személyt kaptuk el, s hogy ön ártatlul ül ebben az ügyben – Nem tudhatom, mit követett el még, vagy mit nem. Csak erre az ügyre tudok szorítkozni, márpedig ő ezért ül rácsok mögött.
A bátyám is ártatlan volt. Csak ő nem börtönbe került, hanem hat lábbal a föld alá. Egy olyan vak vadbarom miatt, akinek ő még a haja szálát se bántotta. Senkiének. Egyszerűen csak bátor volt, hogy egy ilyen világban kiállt azért, aki s megmutatta a világnak. Fennhéjázás és melldöngetés mentesen.
- Azért vagyok itt, hogy kijuttassam innen. Hogy bebizonyítsam az ártatlanságát. Az a kérdés, hogy maga hajlandó-e ebben nekem segíteni?