Hát, öhm... Én vagyok... Ja, én vagyok az a fickó, akitől az apuka a pici lányát óvja, mert a bőrdzseki és a motor, egyenlő a vadsággal és az erőszakkal. Mondjuk, ezt sosem tudtam megérteni, de nem gond. Pont az a fickó vagyok, aki tesz arra, amit mások gondolnak róla. Nem verem be az orrod azonnal ha anyázol nekem, de ha kétszer teszed meg, akkor nincs miről beszélnünk. Nem, nem vagyok hirtelen haragú, sőt, szeretek megfontoltan viselkedni, az, hogy néha ez nem sikerül, az már más téma. A lényeg, hogy vagyok, aki vagyok. Nekem a fő a húgom és az, hogy túléljem a napokat. 

Bár kezdhetném úgy, hogy csodás gyerekkorom volt. De sajnos akkor hazudnék. Vagyis, nem teljesen, hiszen kilenc éves koromig tényleg elég jó életem volt. Voltak szüleim, akik nagyon szerettek és volt egy kutyám is, Mancs, aki a legjobb barátom lett.
Aztán szüleim úgy döntöttek, örökbe fogadnak egy lányt, hiszen mindig is két gyerekre vágytak.
A húgom és én nagyon gyorsan egymásra találtunk. Én voltam az ő nagy és erős bátyja, aki mindentől meg akarta védeni őt, de sajnos, nem voltam mindig olyan erős, mint szerettem volna.
Alig egy év leforgása után, hogy ő hozzánk került, apám cégénél leépítés volt, így elvesztette a munkáját. Sokáig próbálkozott, hogy találjon valami újat, de  mindenhonnan elküldték. Ebbe aztán kezdett beleőrülni. Három éhes szájat kellett etetnie a semmiből, ami aztán ráment az idegeire. Anyám egy betegség miatt, nem vállalhatott teljes idős munkát, de az ő kis fizetéséből nem tudtuk fenn tartani magunkat.
Apám a piához nyúlt, amit anyám nem nézett jó szemmel és elég hamar lelépett. Ott maradtunk hárman, nyakunkon a gyámügyisekkel és egy árva fitying nélkül.
Drága Mancs eladásra került, csakhogy ki tudjunk fizetni egy havi lakbért, így egyetlen barátom maradt, a húgom. Nem volt könnyű így az életünk és ezt apám sem könnyítette meg. Nem tudom, milyen sugallatt vezérelte, de észre vettem, hogy egyre többszőr kéri ki az iskolából a húgom, ami kezdett számomra gyanus lenni. Egyik nap, ellógtam, hogy kövessem őket, és amit láttam, soha de soha nem törlöm ki az emlékezetemből.
A szegény lány, alig hét évesen, meztelenül feküdt az ágyon, miközben apám egy kis kamerával járta körbe.
Abban a pillanatban elpattant bennem valami. Berontottam és apámnak estem. Ütöttem, ahol értem, de kis nyegle gyerek voltam, nem sokat értem el vele, viszont ő azért jó erőben volt. Elég volt egy határozott pofon, hogy ájultan terüljek el a földön.

Ezek után, már engem is bevett a "családi bizniszbe". Ha ellenkeztünk, csattant a pofon, jött a szíj, vagy éppen az, ami a keze ügyébe került. Leegyszerűsítve házi gyerekpornót készített.
De mindez nem hogy szétszakított volna minket a húgommal, inkább még szorosabb lett a kapcsolatunk. Egymásra tudtunk csak számítani és így is tettünk, mígnem, egy nap, a húgom lebukott.
Én már a tizenkettőt tapostam akkor, húgom nyolc éves volt. Egyik edzésén, csúnyán nekieesett a körpálya köré kihúzott korlátnak, beütötte a derekát. Az edző ragaszkodott hozzá, hogy megnézze, de húgom tiltakozott, félt. Aztán csak a férfi nyert és mikor felhúzta a pólóját, elszörnyedve látta, hogy a lány teste tele van sérülésekkel, foltokkal.
Behívtak minket az igazgatóhoz, ahol nehezen, de bevallottunk mindent a tanároknak, akik teljesen kiakadtak.
Ezek után, felgyorsultak az események. Apánkat lecsukták, mi meg mehettünk a gyámügyesekhez, akik mindent megtettek, hogy megtalálják anyámat, de hiába, őt a föld nyelte el.
Bekerültünk egy árva házba, ahol még elég jól is ment minden. Örültünk, hogy együtt maradhattunk. Nem beszéltünk a múltunkról többet. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Szerettük és védelmeztük egymást.

Végül, mikor betöltöttem a tizennyolcat, megkaptam a hírt, hogy apám meghalt és egy kissebb vagyon üti a markom. Eleinte nem tudtam felfogni, honnan lehet neki ennyi pánze, hiszen tudtommal a börtönbe élte le az életét. Aztán egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy valószínűleg a házi videókból profitált ennyit.
Eleinte nem akartam a pénzt, hiszen rossz emlékek fűződnek hozzá, de aztán átgondoltam a helyzetet. Ebből tudtam venni egy kis lakást, kifizetni a tanulmányainkat és így magamhoz tudtam venni a húgomat is.
Így éljük a mi kis életünket, nem gondolva a múltra, de olykor nem is úgy viselkedve, mint egy testvérpár.
Pár éve, egy homályos éjszakán valahogy egymásba gabalyodtunk, ami eleinte furcsa volt, de még a mai napig is megesik, mikor egyikünknek sincs hosszabb távon partnere, hogy egymás társaságát keressük.