Nem szeretek magamról beszélni, mert kötelező. Sosem szerettem a kötelező dolgokat, és azt, ha megakarták mondani, hogy mit tegyek. Mindig annak a gyökeres ellentétét tettem. Mert szeretek fejjel menni a falnak, és szeretem, hogy általában át is szakítom azt, így vagy úgy. Nem érdekel, hogy nem az én fejem, hanem másé, használok terep tárgyakat is hozzá,vagy épp hús vért, de ez sosem érdekelt nagyon. Hogy egy lelkiismeretlen faszfej lennék? Igen. Tudom, hogy az vagyok, de mindenki csak azt látja, amit én akarom, hogy lássanak. Megtévesztek mindenkit, mert ehhez is értek. Idősebbik Laurent Hunter nyomdokaiba léptem, nem az apáméba, hanem a nagyfateroméba. Apám túl puha pöcs volt, már gyerek korában, ezt valahogy meglátta az öreg. Miért én? Mert bennem van potenciál, és inkább rá ütöttem, mint a birka lelkű fateromra, amit a nagyanyámtól örökölt.
Beszéljünk inkább arról, hogy miért akarsz faggatni ilyesmiről. Megmondtam, hogy nem lesz ennek jó vége nem? Jó, időnként kicsit agresszív vagyok, de csak akkor, ha a helyzet megkívánja. A családom előtt minta ember vagyok. Mint mondtam, mindenki azt hisz rólam, amit akar.

 

Ezt, a kék vérű családi maszlagot sosem fogom megérteni. Ráadásul, minimum tíz év különbség van kettőnk között, még javában egyetemre jár, és minden családi eseményen kerültem a vele való találkozást. Miért? Mert nincs szükségem arra, hogy egy gyerek mellett ücsörögjek, vagy ácsorogjak. Nincs időm gyereket nevelni. Azért.
Anyám, pontosan tudja, hogy mit örököltem meg, apám is, de ő inkább mélyen hallgat, és becsukja a fülét is, ha szóba kerül. Amerikaiasítottuk a nevünket, ki tudja mikor, amikor még az emigrálás nagy divat volt. De, tősgyökeres olasz voltam mindig is, ki tudja hány ágon keresztül. A család feladata meg általában apáról, fiúra szállt mindig is. Az asszonyok, meg jobban tették, ha hallgattak. Félre értés ne essék, nem vagyok az a nő verő fajta, nem jellemző rám. Viszont nem szeretem, ha bárki bele üti a dolgaimba az orrát.
- Laurent! – már egy órája kész vagyok, de senkinek sem kell tudnia. A fő család házában vagyok, itt nőttem fel, de amint lehetett, kirepültem. Jobb nekem az, ha nincs a közelbe egyik húgom, egyik kis öcsém, vagy unokatestvérem sem.
- Laaauuureeeent! – fáradtan nyögök fel a Gin&Tonicom felett, egy órája ácsorgok ceremónia nyakkendőben, még csak nem is esküvő lesz! De ragaszkodtak hozzá, az órámra pillantok, még van időm, még fél órám van a nagyi felköszöntéséig. Miért kell már most lemenni. A parti fél óra múlva kezdődik.
- Laaauuuuujeeeent! – ó, ő biztos Toby unokaöcsém lesz. Tanultam a korábbi hibáimból, és ha itthon vagyok, mindig kulcsra zárom a szobám ajtaját. Nem akarom, hogy bárki is rám rontson a gyerekek közül. Toby szerintem hamarabb tanulta meg a nevem, mint kiejteni azt, hogy apa vagy anya.
Ki kell menjek, különben joggal fogják azt hinni, hogy bujdosom, tényleg bújdosom. Miért kell ekkora felhajtás egy születésnaphoz, értem, hogy a nagyi 90 éves, de… miért nem köszönthetem fel úgy, ahogy én akarom?
- Toby! – nézek körbe, ott áll a mini frakkjában, csokornyakkendőjében, és már a felét lenyálazta, mert a kis gumi rágókája is ott van a kezében.
- Heeejceeegnőőő! – kell néhány pillanat, hogy a törpe srác szavait felfogjam. Valami hercegnő, egy hercegnőt emleget. Nagyszerű, értek Tobyul.
- Hess! Totyogj vissza Ameliához. – bocsátom el hessegető mozdulatokkal, mire csak kipukkaszt a száján át egy hatalmas nyálbuborékot, és rám vigyorog azzal a két szem fogával. Nem! Soha! Fel nem veszlek, ismerem ezeket a kapálózós mozdulatokat.
Körbe nézek a folyosón, és visszalépek a szobámba, majd leviszi az, aki felhozta. Épp időben csukom be a szobám ajtaját.
- Nincs, fent a tetőtérben sem, és a kertben sem! – robog el valaki az ajtóm előtt, de megáll egy pillanatra, el ne árulj Toby!
Aztán hallom, hogy tovább rohannak, én pedig fellélegzek. Az ajtómtól távolodva kezd éktelen sírásba a kisgyerek, én pedig újra fellélegeztem. A parti kezdete előtt öt perccel sétálok le a lépcsőn, üres kézzel, a poharam fent hagytam. Időben érkeztem, és nem várakoztattam meg senkit, mégis elhallgat mindenki, aki az előszobában ácsorog, és beszélget, nem próbálok meg mosolyogni, mert akkor valószínűleg pár üveg keret megreped, vagy a tükör is, végig pillantok rajtuk. Biccentek mindenkinek, aki mellett elhaladok, majd megállok a nagyi előtt, és felköszöntöm én is. Az ajándék, amit kapott, a legdrágább étkészlet, ami betette eddig ide a lábát. Egyedi rendelésre készült, egyenesen Herendről, és kézzel készítették minden egyes darabját, biztos lehet benne, hogy a legközelebbi családi eseményen nem fog összetalálkozni vele. Az ét készletet, gondosan becsomagoltattam, és ki gondolná, hogy 50 darabos a készlet? Kevesen, mert nem jártak még akkor igazán olasz ünnepségeken.
Ezután, kikerülök két ádáz ölelkezési kísérletet, és elfoglalom a helyem a jelenleg üresen ácsorgó kandalló előtt, miután kivekevertem magamnak a Gin&Tonicomat, és csendben el vagyok itt. Megszokták már, hogy nem szeretek előtérbe kerülni, valamint a tisztes távolságot is tartják tőlem, nem úgy a közelebbi rokonaim. Épp Ameliával beszélgetek, és a férjével, van ürügyem, a pohár italom, hogy ne fogjam meg a bokáig nyálas fiút.
- Anya! Megérkezett a Riverdale család is. – igen, ez most nem a szűk családi esemény, közeli családi barátok is érkeznek, úgy tűnik rájuk vártak a többiek. Nekem nem mond semmit ez a név, vagyis üzleti szempontból igen, tudom, hogy mit birtokol a család, de semmi több.
Érkezik velük egy fiatal lány is, nagyjából annyi idős lehet, mint az ötödik húgom. Pont egy korosztály lehetnek, jelenleg túl konzervatív, de a szemei csillogása másról árulkodnak. Átsiklik rajta is a borostyán barna pillantásom, és kivonulok a hosszú erkélyre, a zöld pázsitra nézek, unottan sóhajtok fel. A családban mindenki úgy tudja, hogy facér vagyok. Ez így igaz. Mindenki szeretné, ha láthatna valakit az oldalamon, de senki sem fog! Nagyjából a torta elfújásnál borult fel, minden eddigi elképzelésem.
- Kedves Mindenki! Most, hogy elfújtam a tortát, elmondom mit kívántam. – erre én, aki a nagymamám mellett ültem élénk borostyán szín pillantást vetettem az idős, ráncos asszonyra, a szívem csücskére.
- Hogy megéljem ezt, a napot, amin láthassam az unokám Laurent eljegyzését. – mire , mindenki egyszerre csendesedett el, még az a kellemes mosoly is lefagyott az arcomról, amit eddig oda varázsoltam. Záró akkordként, még egy pezsgős üveg kidurrant valaki kezében, és végig csorgott a hab az ujjain, de ez se zavarta.
- Pandora kincsem, gyere csak ide. – intette az asztal másik végében ünneplő családi barátok felé, mire mint egy robot villant oda a tekintetem, uralkodtam magamon, kedvesen mosolyogtam, minden önuralmamra szükség volt, hogy ne csapjak az asztal közepére, ahogy azt más esetekben megtenném.
Anyám kezét éreztem meg a vállamon, ismert annyira, hogy tudta, hogy nem fogok nyilvánosan kiakadni. Így vártam.
- Most pedig hadd jelentsem be, a nagy hírt, Pandora amint eléri a megfelelő kort, annak rendje, és módja szerint hozzámegy Laurenthez, a családjaink ezt eldöntötték már akkor, amikor Laurent fiam született. – ezúttal édesanyám vonta magára a figyelmet, mire megköszörültem a torkomat, és felkeltem a helyemről. Jelenleg, mindenkit gyűlöltem, és ez még csak az enyhébbik fokozat.
Oda sétáltam a lány elé, és a kezemet nyújtottam egy kézcsókra. Nem rendezhetek jelenetet, mert ez elfogadott volt a családomban, a két húgom, és a két öcsém is így házasodtak meg, amit eladó sorba kerültek. Mind, befolyásos státuszba kerültek. A különbség az, hogy nekem tálcán kínálták a befolyásosságat. Látszatra a Hunter Enterprises ügyvezető igazgatója vagyok, és így is van rendjén, valóban én viszem a céget, de akkora logisztikai ügyeket bonyolítunk, ami mögött el lehet rejteni a fegyvereket, biztonságosan.
Ám, egy kicsit elkanyarodtam.
- Sono contento, signorina (Örvendek, Pandora Kisasszony) Pandora. – ekkor lélegeztek fel mindannyian, és indult el a sugdolózás. Látszólag a külvilág számára, elfogadhatóan viselkedtem. Más kérdés, hogy ehhez lesz egy két keresetlen szavam.


Órákkal később, a születésnap után, hajnalban.

Még most is a partira felvett ruhámban ücsörgök, ezúttal a dolgozó szobában, és anyámat, apámat, valamint a nagymamámat nézem.
- Hálás vagyok, hogy ilyen meglepetéssel szolgáltatok. De mint azt tudjátok, a kívánságot nem lehet elmondani, amíg nem teljesült, így Nonna,(nagyi). Halljam a feltételeket. – mert voltak, ó efelől nincs kétségem. Kényelmetlenül ficeregnek, mindhárman tudják, hogy elmúltak azok az idők, amikor még lehetett hatni rám külsőleg, a magam feje után megyek, magam hozom meg a döntéseimet, ezért működik úgy a családi biznisz, ahogy én akarom, és így mindannyian védve vannak, ezzel mind tisztában vannak. De bele szóltak az életem folyásába. Öreg hiba.
- Nos, az egyik kritérium az volt, hogy a kisasszonynak szűznek kell lennie. – itt összeszűkül a pillantásom, és teljes nyugalommal biccentek. Azok a tekintetek másról árulkodnak. Ezért utálom, hogy kékvérű család vagyunk.