Ápolónőként három műszakos munkarendje van, mi az a hobbi? Eszik vagy isszák?
Csoport
Egészségügy
Foglalkozás
New York Egyetem, ápolástan befejezve és most az orvostudományi karra akar jelentkezni
Play by
Katheryn Winnick
Mesélj magadról
Meglehetősen fárasztó és nehéz szakmát sikerült választanom. A tanulásnak sosem lesz vége, talán eleje sem volt sosem, de ettől függetlenül szívvel és lélekkel végzem a munkámat. Máshogy nem is lehetne, hiszen ez az életem. Alárendelve ennek mindent, de főképp magamat és a szükségleteimet. Ha megszólal a csipogó menni kell. Teljesen mindegy, hogy éppen mit csináltam miközben ez történt. Mivel nincs másom ezen kívül, nem érzem terhesnek a dolgot. Addig is csinálok valamit, vagyok valaki, miközben megannyi történetet ismerek meg. Állítólag legendás a türelmem a kórházban, pedig én nem érzem annak. Annyi fájdalom, remény, kín, szenvedés és pillanatnyi öröm vegyül a mindennapjaimba, hogy sokszor úgy érzem, meghasadok. Mégis... a bent fekvő betegek megnyugvást lelnek, amikor meglátnak az ajtóban a napi vizit során. Azt mondják bearanyozom a napjukat, hogy kedves és vicces vagyok, meg nagyon aranyos és milyen jó volt, mikor...! Minden egyes alkalommal a szívem pusztul bele az ilyen pillanatokba, hiszen naponta többszörösen is hazudok. Hazudok reggel, délben, este és hajnal kettőkor is. Egyetlen bűnöm van. Csak egyetlen egy, de azt többször is elkövetem. Minden egyes alkalommal, amikor azt mondom, "minden rendben lesz."
Lehetnék akár Csipkerózsika, ki várja a szőke herceget, lehetnék Hamupipőke, ki szorgosan és dolgosan végzi a feladatait, lehetnék Hófehérke, ki oly odaadón gondoskodik az otthonáról s lehetnék bármely hercegnő, de tényleg bármelyik... csakhogy én már nem hiszek a tündérmesékben. A halál napi szinten szembejön velem, rám tekint megvetően halott szemeivel, és kinevet. Kinevet, mert ellenállunk neki. Mert mindent megteszünk, hogy borsot törjünk az orra alá, s csak üresjáratba furikázzon a folyosókon. Tutira gyűlöl minket... ellenben mi is őt.
Történet
Eleinte nem volt semmi különleges. Csináltam a dolgomat mint mindig, ahogyan eddig is. Felkeltem, egy vajas pirítós némi gőzölgő fekete csoda mellett, majd öltözés és irány a kórház. ez a napi rutin, ez... nos, az egész életem. Abban a kórházban töltöttem az egyetemi éveim alatt a gyakorlatot, ahol most teljes állásban dolgozom is. Mondhatni, kaptak az alkalmon, hogy viszonylag közel lakom hozzá, így ha bármi sürgős van, javarészt engem ugrasztanak. Na meg azért, mert nincs családom. Nincs senki, aki hiányolna otthon, így sosem mondok nemet a túlórára. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer éppen ez a túlzott munkamánia taszít olyan mélységekbe, amit az ember lánya nem épp a munkahelyétől várna. Túl sok minden megfordul azok között a falak között. Öröm, bánat, harag és gyűlölet, önmarcangolás, fájdalom, beletörődés. Egyik sem egyszerű, egyik sem... tökéletes. Se nem fehér, se nem fekete. Az öröm mellett ott a megbánás, az elvesztettség érzése, s mindaz, megy addig pokollá tette az utat. Ezek a dolgok nem tűnnek el soha, ott lesznek velük mindig, hát még ha nem tudjuk maradéktalanul meggyógyítani őket. Márpedig, modern kor, modern betegségeket generál.
Azt hihetnénk, hogy ápolóként csupa móka és kacagás minden, pedig sokkal több szenvedéssel nézünk szembe, mint az emberiség legtöbbje. A betegek fájdalma a mi fájdalmunk is, bármennyire próbálunk semlegesek maradni, egyszerűen lehetetlen. Nem csak a beteget, de annak családját és roskadozó hozzátartozóit is ápoljuk. Még ha nem is fizikailag, lelkileg mindenképp, hiszen ők lesznek azok, akik itt maradnak a teherrel. Arcom egy faragott márvány a nap legtöbb részében, s majd csak akkor törik ezernyi szilánkra, mikor otthon vagyok egyedül. Mikor nem látja senki és semmi azt a tehetetlen dühöt, ami kibukik belőlem. Nem tudunk csodákat tenni. Nem annyit, amennyit valójában szeretnénk. Ugyanez történt egy bizonyos kórteremben is. Jóformán, elfekvőnek is nevezhetnénk, függetlenül attól, hogy egy fiatal nő készül benne a végső búcsúra. Igyekeztem külső szemlélő maradni, igyekeztem csak a munkámra koncentrálni, de... Sharon nem hagyta. Vagyis... nem is tudom, hogyan öntsem szavakba.
Eleinte csak kedves mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy körberajongja a szeretett nőt, ki oly nagyon beteg. Csak távolról figyeltem és... talán csodáltam is azt a köteléket, ami kettejük között van. Olyan erős, olyan megingathatatlan. Olyan tiszta. Ilyen mértékű szeretetet eddig csak az idős pácienseknél láttam, 70 éves házasoknál, de ilyen fiatal párnál még sosem. Általában az egészségesen maradt fél pár héten belül magára hagyja a párját. Sean pedig? Még mindig jön, még mindig remél talán, miközben Sharon állapota egyre romlik. Bármennyire is szeretnék nekik segíteni, ez a betegség meghaladja a mai tudásunkat. Észre sem vettem, és a mindennapjaik szerves része lettem. A csodálatom pedig szépen csendben és alantasan átfordult irigységbe. És közben mosolyogtam rájuk. Még úgy is, hogy érezni véltem valami kis gyönge fonalat felfeszülni kettőnk között. Emiatt pedig szörnyen bűnösnek érzem magam. Itt van egy aranyos, csupaszív lány, kinek meg vannak számlálva a napjai, én pedig irigylem tőle azt a figyelmet, amit a szerelmétől kap. Mondhatnám, hogy minden rendben... de nincs. Semmi sincs rendben. Fájdalmasan súlyos beszélgetésen vagyok túl Sharonnal. Észrevette... vártam kiabálást, szidást, mindent! Ő pedig csak rám mosolygott, hogy örülne neki. Egy világ dőlt össze bennem, elszakadt minden cérna, minden kötél. Borzasztó a humorod, Sharon...
Aznap este, miután a látogatási idő véget ért, láttam Seant elrobogni a szobából. Akár egy űzött szarvas, egy csörtető dúvad, ahogy kibaktatott a kórházból. rám sem nézett, hozzám se szólt. Azonban olyan mértékű szomorúságot árasztott magából, hogy talán egy egészen kicsit haragra gerjedtem. Mit tettél Sharon? Mivel okoztál neki ilyen fájdalmat már megint? S bizony... nem késlekedtem. Az esti vizit után ott maradtam a szobádban. Szótlanul ellenőriztem az infúziót, a gyógyszeradagolót, a műszereket. Már majdnem elmentem, mikor egy vékonyka, szinte túlvilági hanggal szólalt meg. - Megkérte a kezem... - A testem szinte azonnal lefagyott, az agyam, mint valami ócska gépezet, lassan indult csak újra a sokk után. Lágyan elmosolyodtam, majd az ágya szélére ülve a kezemet a kezére tettem. - Ezen miért vagy meglepődve?- Kérdésemre mély hallgatásba burkolózott, nekem pedig égett a torkom. Egy olyan szó miatt, amit nem tudtam őszintén kimondani, azonban... "minden rendben". - Gratulálok.- Nem, ez minden volt, csak őszinte nem, de megszorítva a kezét úgy gondoltam, ideje menekülőre fogni. Húztam el a kezem, már félig fel is álltam az ágya széléről, amikor hidegecske keze az enyém után nyúlt és maradásra késztetett. - Nemet mondtam...- Szinte megfagyott a levegő körülöttünk. Félig felé fordulva ránéztem, ő pedig belebámult a lelkembe. Mindketten tudtuk, hogy ez a nem valójában egy boldog igent akart volna lenni, csak végül nem születhetett meg. Nem engedett el, én pedig nem bírtam tovább. Könnyek csúsztak ki a szemem sarkából, és visszaroskadtam az ágyra. Ápolónői fehér papucsom egyike lecsúszott a lábamról közben. Szabad kezemmel szorítottam rá az orrnyergemre, hogy ne itt kezdjek hangos zokogásba. Majd otthon. Így már értem azt az elveszett tekintetet, amit délután láttam Sean arcán. - Miért tetted? Mindenki tudja, hogy ez a legnagyobb álmod. És az.. övé is. Érzem, ahogy szuper sebességgel szárad ki a szám, morzsolom az ajkaimat de csak nem engedi el a kezem. Aljas vagy Sharon, úgy igazán... Az is lehet, hogy hallotta, amit gondolok, vagy pusztán az arcomon látszódhatott, mi zajlik bennem. Ki tudja... - Igen.. szeretném. Ezért volt ez szörnyen nehéz. Viszont nem lenne igazságos vele szemben, ha pár hónapon belül megözvegyülne. Márpedig... ez történne. - Szinte hallom, ahogy hatalmasat nyeltem, nyekken a hangom, ahogy kinyitom a számat, aztán végül mégsem megszólalva azonnal be is csukom. A fejemet rázom. Valahol értem is, valahol meg mégse. Megszorítja a kezem, mire végre képes vagyok ránézni. - Szeretnék kérni valamit még utoljára. Ezen a ponton még nem sejtettem, milyen profán és abszurd dologgal fog előhozakodni nekem. Arra számítottam, ami a szokásos forgatókönyv szokott lenni. Hogy adjak majd át egy üzenetet, vegyek fel vele egy elköszönő videót, ilyesmi. Azonban ő, ez az ártatlan ördög olyan dologgal állt elő, hogy azóta se tértem magamhoz.
Jól látnak szemeim?! Az orvosi karra akarsz jelentkezni?! ^.- Tényleg ideje volt már, de komolyan! Megértem, hogy ápolónőkén rengeteg tapasztalatra tettél szert, és láthatod, hogy melyik szakirány is fekszik majd neked, de ideje volt már! Mint minden Kerrigan, te is munka mániás vagy, ejj-ejj… és maximalista, és örülök, hogy a betegek egyhangú életében is te vagy a napfény, de ha tudnák,hogy milyen bal horgost tudsz leakasztani… *dörzsöli meg az állát* Nehéz dolog egyébként mindig vidámnak lenni, és mosolyogni, ebben igazad van, különösen ,ha olyan ilyen helyen dolgozik az ember. *morgolódik pár sort, és csenden rendezgeti a papírjait, vagy öt percig, aztán sandán felpillant párszor a tesóra* Nos… igazán átjöhetnél hozzám, és beszélhetnénk arról, hogy bele szerettél a beteged pasijába, elég faramuci helyzet, de mi már csak ilyen bénák vagyunk, ha szerelemről van szó! Viszont, te megfogtad az isten lábát Seannal, olvastam, láttam… Az-az ember, ha kilábal a szerelmi bánatából, ajánlom neki, hogy a tenyerén hordozzon téged! A Húgom szívét senki sem törheti össze büntetlenül. Szeretem a bonyodalmakat, ahogy ti is, nagyon érdekes polottal készültetek, és szeretem a drámákat, biztos, hogy olvasni foglak titeket is, ha rá érek Nem is tartalak fel tovább, foglald le az arcod, Hörcsögpofi, és irány a játék tér!