Az olyan értékek, mint a hűség, tisztelet, alázat számomra alapvetőek. Így nőttem fel és eszembe sem jutott soha lázadni. Ez nem azt jelenti, hogy beletörődöm bármibe és nem érvényesítem az akaratom, egyszerűen csak amíg nem elég rossz, addig nem lépek. Nálunk ez így természetes. A nagy társasági élet, a bulizás mind elkerült, az én társaim a könyvek, a kiállítások. Többre értékelem a művészetet a felszínes emberi kapcsolatoknál. Amikor arra került a sor, nem lázadtam az esküvő ellen sem. Miért is tettem volna? Sokan cserélnének velem, nem járhat mindenki szerencsével.
Külsőleg is az egyszerűséget szeretem, ami persze egyáltalán nem egyenlő az igénytelenséggel, sőt. Amíg nem voltak gyerekeink, naphosszat el tudtam foglalni magam a ruhák és sminkek világában. Ma már a gyerekruhák töltik ki a napjaimat.
Nem szeretem a feltűnést, de mindig elegáns vagyok. Nem hagyom, hogy a férjem gyerekhányással díszített ruhában lásson. Az nekem nem fér bele. Neki elsősorban nő akarok lenni, akkor is, ha ez jelenleg lehetetlen küldetésnek tűnik. Talán majd egyszer máshogy fog rám nézni.

Akira minden szempontból a megfelelő férfi számomra, talán családi nyomás nélkül is lehetett volna köztünk bármi, ha máshol és más körülmények között találkozunk. Ez már nem derül ki. Az egyetlen, ami, pontosabban, aki hiányzik a kapcsolatunkból, az Ő. Nehéz megszoknom, hogy bármit csinálunk, általában csak a teste van jelen, a lelke mindig távol jár. Mélyen a páncélja mögött, elrejtve mindenki elől. Csak azért, mert nem teszem szóvá, nem jelenti azt, hogy nem tudom az okát. Ismerem a titkát, de ahogy tanítottak, egy jó feleség hallgat. Kivárom, amíg megosztja velem, ha pedig nem teszi, hát én is hallgatok. Nem erőltetek rá semmit, mert ismerem, akkor még távolabb kerül tőlem. A lányokat nézem, ahogy a kertben játszanak. Általában így telnek a napjaink, hármasban. Akira jó apa, mindent megtenne a lányainkért, de keveset van itthon. Így aztán érthető, hogy amikor hazaér, mindketten a nyakában lógnak és én… hát én maradok a sor végén. Nagyon szeretem ezeket a pillanatokat, amikor a lányokkal van, egészen más arcát mutatja. Én pedig… Néha elképesztően magányosnak érzem magam, annak ellenére, hogy mindenünk megvan. Csak az hiányzik, amit nem lehet megvenni. A szerelem… És az sem az én részemről. Kívülről akár tökéletes pár is lehetnénk, rendezvényekre járunk együtt, de ez mindig csak a protokoll, aminek eleget kell tenni. De nem adom fel. Hiszem, hogy egyszer sikerül áttörni a védelmet.
A vacsora kész, de hiába várom, újabban egyre később jön haza, én pedig nem bírok a lányokkal, mindig meg akarják várni. De nem hívom fel, nem sürgetem, azt hiszem, nálam alkalmazkodóbb feleséget nem találna. A kérdés csak az, vajon meddig tart a türelmem. Képes leszek kivárni, amíg nyit felém? Ha egyáltalán valaha közelebb enged magához. Lassan nem csak az ő lelke, az enyém is páncél alá kerül, hogy megvédjem a csalódásoktól. Hogy majd holnap… talán… bevallja, hogy ő is szeret. A maga módján. Egy kicsit.