A környezetében élőknek, talán mind egytől egyig más véleménye van Benjiről, talán mindegyikük azt hiszi, hogy igazán ismerik őt, pedig az igazság az, hogy fogalmuk sincs arról ki ő valójában.
Benjamin Liam Miles, a családja elsőszülött gyermeke, amit néha egyszerre érez áldásnak és tehernek is. Anyja folyamatos irányítási mániája rányomta a bélyegét fiatal felnőtt korára, mindig érzi magában azt a késztetést, hogy megfeleljen neki. Szeretne olyan lenni, mint az a nő, aki világra hozta, de nincs meg benne az a kitartás ami az anyjára jellemző ezért rendszerint úgy érzi kudarcot vallott. Nagyon megfontolt személynek tartja magát, de van benne annyi vakmerőség, hogy néha ész nélkül hoz meg döntéseket és emiatt sokszor keveri kellemetlen helyzetbe magát. Kitartó és nagyon akaratos mely tulajdonságait az anyjától örökölte, de vele ellentétben Benjiben van egy kis nemtörődömség és lustaság is, egyszóval: ha valamit nagyon szeretne, akkor mindenféleképpen megszerzi magának, de ha valami nem érdekli és csak úgy érzi rá van erőltetve a dolog, akkor iszonyatosan gyorsan érdektelenné válik és ebből az állapotból nehezen lehet visszarángatni. Ilyen például a német nyelv tanulás, amit még tíz évesen kezdett el az anyja kérésére, de körülbelül fél év eredménytelen próbálkozás után feladták.
Művész léleknek mondható, szereti a szépet, szereti felfedezni és megélni a jó dolgokat. Néha indokolatlanul sokat tud beszélni, máskor meg csak csendben ücsörög a számítógép előtt és a kötelező szóváltáson kívül meg sem mukkan. Szeret társaságba járni, könnyen barátkozik, amolyan udvari bohóc kategóriában van a baráti társáságban, mindig mindenre van valamilyen frappáns válasza. Előfordul, hogy vicceivel kellemetlen helyzetbe hoz másokat vagy saját magát, de ezt soha nem azért csinálja, hogy bárkit is megbántson, egyszerűen csak elragadja a hév. Hatalmas türelme van, már-már irigylésre méltó ahogyan képes egy szendvicset tömködni a képébe miközben a szülei éppen a neveléséről tartanak kiselőadást. Néha bólogat, miközben megrágja az ételt. Ez ösztönös, észre sem veszi miközben ezt csinálja, de a kishúga előszeretettel viccelődik rajta.
A szülei megpróbálták függetlennek nevelni, megmutatni neki hogyan legyen önálló az életben, belé nevelni, hogy a sikerért keményen meg kell dolgozni, ő most mégis úgy érzi, hogy fogalma sincs mihez szeretne kezdeni az életben, egy dolog biztos: nem akar ügyvéd lenni. Az számára túlságosan unalmas, száraz, élettelen, túlságosan olyan, mint az anyja.
Utálja a meglepetéseket, mert azok rendszerint azoknak okoz örömet akik kitalálják és nem a célszemélynek, de azért minden alkalommal udvariasan mosolyog amikor valaki megpróbálja meglepni valamivel, azért mégiscsak jó nevelést kapott. Néha úgy káromkodik mint egy kocsis, de ez már tényleg az az állapot, amikor a létező összes türelme elfogy és nem tudja másképp kezelni az adott szituációt.
A családjával átlagosnak mondható a kapcsolata. Az apja egy kicsit olyan, mint a legjobb barátja, azon kívül, hogy a külsejük is félelmetesen hasonlít egymásra a személyiségük is egyforma. Az anyja mindig azt szokta mondani, hogy az apja fia. Ő erre büszke is. A szülei közül bár az apja a szigorúbb, mégis mindig ő volt az, akit Benji felkeres bármilyen problémája van. Tizennégy évesen az apja mellett ülve a tornácon itta meg az első üveg sörét. Iszonyatosan büszke és felszabadult volt. Sok időt töltenek együtt a műhelyben, ahol az amúgy mentősként dolgozó apja másodállásban dolgozik. Rendszerint szeret borsot törni a kishúga orra alá, volt már, hogy bekente fogkrémmel az arcát amíg aludt, vagy eltömítette a csöpögő ereszt a lány kedvenc pólójával, órákig kizárta őt a teraszra amikor Anabelle már nagyon az idegeire ment. De mindezek ellenére imádja a kishúgát és mindent megtenne azért, hogy a kedvében járjon, még ha ezt nem is ismeri be sem magának sem neki.
 

Zsebre dugott kézzel, lazán lépkedek le a házunk lépcsőjén az ebédlő irányába. Már a szobámból érezni lehetett anyám sült fasírtjainak az illatát. Ebben a hónapban már ez a negyedik alkalom, hogy kutyafuttában fasírtot készít nekünk. A húgom arcán is felfedezem a nemtetszés jeleit ahogyan tekintetünk találkozik miközben hanyagul elfoglalom magam a helyemen, de egyikünk sem mond semmit. Igazság szerint az anyánk nem valami nagy konyhaművész, legtöbbször elsózza, odaégeti a kaját vagy nem is készít, mert a rengeteg munkája közben nem mindig van rá ideje.
- Fiam, segítenél a terítésben? néz rám kérdő tekintettel miközben felém lengeti az evőeszközöket. Mély sóhaj kíséretében felállok és elveszem tőle a villákat, hogy egyesével a tányérok mellé pakoljam őket. A mi családunkra jellemző, hogy mindig mindenki nagyon elfoglalt így a szüleim szinte már kapaszkodnak azokba a pillanatokba amikor itthon vagyunk mind és közösen vacsorázhatunk.
- Rég nem beszéltél a tanulmányaidról, minden rendben? sejtettem, hogy ezt a kérdést nem fogom megúszni. Felrántom a vállam miközben narancslevet töltök a poharamba.
- Ja. hát most mégis mit mondjak? Hogy nem anya, baromira nincs rendben semmi, utálom, nem akarom tanulni és már arra sem emlékszem, hogy mikor voltam bent órán egyáltalán.
- Egyszer véletlenül sikerült normális kaját csinálnod és akkor most minden héten azt kell belénk tömködni? nem akarom én megbántani, de jó lenne, ha végre észrevenné, hogy nem mindig kifizetődő a makacssága. Apa csak ebben a pillanatban pillant fel az újság lapjai közül. Jelentőségteljesen rám néz, hihetetlen, de már a tekintetével képes rendre utasítani. Pontosan tudom, hogy most mire gondolhat, úgyhogy egy halk bocsánatkérést követően szedek egy adagot a tányéromba. Most nagyon jól esne mondjuk egy hamburger és egy üveg sör, az utóbbi még talán megoldható, de a kedvenc kajámról mára le kell mondanom. Benyomok egy hatalmas adag húst a számban, addig sem beszélek hülyeségeket.
- Arra gondoltunk apátokkal, hogy ma este tarthatnánk egy jó kis társasozós estét. Olyan régen voltunk már így együtt, van kedvetek hozzá? kortyolnom kell egy nagy adagot az italomból mert a kissé kiszáradt kaja majdnem megakad a torkomon.
- Ne haragudjatok, de nekem terveim vannak ma estére. apa kérdő tekintetét látva folytatom a mondatot - Igen, jó, bulizni megyek. Legutóbb még azért panaszkodtak, mert mostanában nem igazán jártam sehova, azt mondták nem egészséges folyton elzárkózni a meghívások elől, szóval most igent mondtam és elmegyek abba az idióta klubba. Amióta magunk mögött hagytuk a szülővárosomat nem igazán találom a helyen, úgy érzem, hogy az itteni srácok nem tudják pótolni a barátaimat akik otthon maradtak. Annak viszont még ebben a szar szituációban is örülök, hogy új impulzusok érnek, legalábbis ami a fotóimat illeti. Nem mernék rá megesküdni, de mintha apa elmosolyodott volna és nagyon úgy tűnik, hogy elégedetten megszorítja anya kezét az asztal alatt. Kiskoromban sokat kérdezgettem őt arról, hogy miért pont anyát szereti, hogy hogyan képes elviselni őt ilyen hosszú ideje, mert abban mindketten egyetértünk, hogy vele nem mindig könnyű az élet. Akkor azt a választ kaptam, hogy megtudom majd, hogy ő mit érez amikor eljön a megfelelő lány az életembe. Akkor majd nem fognak érdekelni a hibái, csakis arra tudok majd gondolni, hogy folyamatosan vele szeretnék lenni. Nem tapasztaltam még ilyen érzést, szerintem az öregem néha túl is tolja a dolgokat ha anyáról van szó, de nem zárom ki annak a jelentőségét, hogy talán tényleg ilyen érzés szerelmesnek lenni.
Még egy adag fasírtot nyomok be a számba, így a negyedik után azt kell mondanom, hogy nem is olyan borzalmas, legalábbis éhes ember nem válogat és én most simán meg tudnék enni egy tehenet is, ha tehetném. Az este hátralévő részében szótlanul falom a vacsorát, majd mind aki jól végezte a dolgát fogom a bukósisakom és kilépek az éjszakába.
- Benjamin Liam Miles!!! üvölti a nevem drága jó anyám miközben apa kíséretében belépek az ajtón. Fáj a fejem, szédülök, semmi másra nem vágyom csak arra, hogy ledőljek végre aludni és megszűnjön a fájdalom.
- Mégis hogy képzelted, hogy a rendőrségről kell hazarángatni téged? Elment a maradék eszed is fiam? máskor is mondtam már apának, hogy a szíve választottja hasonlít egy sárkányra, de most frankón úgy néz ki mintha tüzet okádna magából. Ez állati király!
Egyik kezemmel a falnak támaszkodva figyelem ahogyan egy újabb lángcsóvát lő ki magából miközben beszél.
- Verekedés? Mondd meg nekem, hogy miért kellett verekedést kezdeményezned? Eltörted annak a szerencsétlennek az orrát. ebben a pillanatban hangos röhögés tör fel belőlem. Érdeklődő – szerintem legalábbis- tekintettel nézek apámra.
- Frankón betört az orra? Király vagyok! a karom tartó kezének szorítása erősödik.
- Hagyd, azt sem tudja milyen bolygón van. Kialussza magát és holnap folytatjátok. azzal egy gyengéd lökéssel segít abban, hogy meginduljak a lépcső irányába.
- Még nem végeztünk Benjamin, remélem tudod! hallom anya hangját felharsanni mögöttem miközben még mindig nevetve próbálok feljutni az emeletre. Valami azt súgja, hogy ezt az estét hátralévő életem minden egyes napján bánni fogom.