But sometimes the world doesn't need another hero, sometimes what it needs is a monster.

Hosszú nap után indul vissza a családi házhoz, a külvárosba. A munka és kötelesség általában a belvárosi irodában vagy a saját épület együttesében tartja hosszú órákig. Most viszont a szürke BMW kényelmesen sietős iramban dübörög alatta, ahogy erős kézzel fogja a kormányt. Csendesen szól a rádió ahogy bekanyarodik a családi ház kapujához és távirányítójával már nyitja is azt. Begördül a szürke köves felhajtóra, és beparkol, felesége ezüstös autója mellé. Kiszállva, kinyújtózik egy kicsit és lesimítja a zakóját.
Felsétál a házba még ki se nyitja az ajtót, máris két kis forgószél vetődik rá. A lányok imádják az apjukat, amit a férfi őszintén nem ért, hiszen nem tud velük sokat időzni és foglalkozni. Nem tölt velük annyi időt amenyit megérdemelnének, ahogy feleségével sem, aki már nem idegen számára. Kötelességből házasodott meg, olyan emberrel, akit kijelöltek neki, hiszen a szíve addigra már régen meghalt. Mégis megtette és mosolygott az oltárnál, fekete öltönyében, és képes volt Hana ujjára húzni a gyűrűt. Tisztelettel bánik a nővel, gyermekei anyjával.
Karján a gyerekekkel lép beljebb a konyhába, ahol az imént gondolt asszony is tartózkodik, és vacsorához készülődik.
- Hana - köszönti csendesen a nőt, ahogy egy pillanatra magához vonja hogy rövid csókot nyomjon az ajkaira. Minden napi üdvözlésnek számít ez náluk. Évek megszokása csupán, de ez a kemény férfi is enged olykor, ha csak maguk között vannak.
- Hogy telt a napod? - kérdez ismét, ahogy letepszik az asztalhoz, miután a lányokat is leültette. A vacsora idő az közös idő, mindig igyekszik hazatérni erre, de nem mindig sikerül is neki.  Ilyenkor megpróbál odafigyelni a család híreire és dolgaira. Ha meg kell valamit tenni, vagy megbeszélni annak ilyenkor van itt az ideje.

   

✧ Noctorius ✧
••

Akira & Hana

Vannak olyan dolgok az életben, amikről jobb lenne egyáltalán nem tudni. S vannak olyanok, amikről egyáltalán nem dönthetsz. Legyen az valaki okozta, vagy csupán véletlen folytán, hogy rájön az ember valamire. Megismételhetetlen, kitalálhatatlan, elfogadhatatlan. Elfogadás... milyen rejtélyes kis szó ez. Fogadd el. Mit? A múltat, a jelent, a jövőt? Azt, hogy van ami mindig változik, van, ami meg sosem? Mi lenne a jobb? Mindig így maradni, vagy örökké változni? Ezekre talán nincs is megfelelő válasz, talán nem is létezik. Csak egy álom, egy rémkép, egy mézes madzag a pokol bugyrába ragadva. Akira ma is korán indult be dolgozni, ez így is megy minden áldott nap, rendszeresen. Persze tudja, ez a vékony teremtés a konyhapult mögött tudja, sejti, érzi, csak tagadja. Csak neki van szüksége a férfire, fordtítva ez a tézis... nem helyes. Tudja jól, mindennél és mindnekinál jobban tudja... ez az egész egy álomkép. Egy törékeny kép vérrel festett vászna.
-Oh, Akira, okaerii. - Hangja lágy és szeretetteljes, apró kis lepkék bukfenceznek a gyomrában, holott csak egy aprócska puszit kapott. Igaz csak megszokás, csak látszat. De akkor is... A lányok csak úgy zsongják körbe apjukat, elnézően mosolyogva figyeli, ahogy egymás szavába vágva próbálják túlkiabálni a másikat, hogy elmesélhessék a világ legdögösebb apukájának a napjukat. S talán kicsit furcsa lehet, hogy ennyire szeretnek valakit, akit nem kellő mennyiségben látnak... de talán ha titkon somolygó nőre meredünk, ki támasztja a pult márványkövét, megfejtést találhatunk.
-Ma szabadnapos voltam, így a lányokkal ma itthon töltöttük a napot. - Ennyit van ideje mondani, mert erre a két kis csivit elkezdi elcsipogni a mai menetrendet. Mikor ettek, mit ettek, mit rajzoltak, melyikük hol esett el a hátsókertben fogócska közben és hogy amúgy a vacsorát együtt csinálták. Egymást licitálva pucolták a zöldséget és kavarták az ételt. Hana csak szusszant egyet. Nem baj... ők közelebb vannak Akirához, mint ő valaha is lesz. Nem baj, ha nem rá figyel, amíg a lányaik fontosak neki... addig minden rendben. Mosolyog, mint mindig, nehéz megmondani róla, hogy milyen mosoly is ez, hiszen, annyiféle mosolya van, ahány arca a yakuzának. Nagyon sok. Megfordul hát és leveszi a fedőt a lábasról. Pont jó, éppen jó. A ramen fogyasztásra kész.
-És a.. te napod? - Igazából nem vár komoly választ, Akira nem sokat beszél egyébként se. ez már csak.. reflexszerű megszokás a nőnél, miközben felszolgálja a vacsorát.

   But sometimes the world doesn't need another hero, sometimes what it needs is a monster.

A mai nap éppen sikerült időben hazaérkeznie, és tudja hogy ez a családi otthon, amit felépített évek munkájával és pénzével, ahol tényleg nem kell rejtegetnie azt, ami ő maga. Rámosolyog a nőre ahogy megpillantja, és ez a gesztus már-már őszinte az arcán.
- Tadaima ~ - válaszol neki ahogy pillantása végigsiklik a felesége vonzó és nőies alakján, hiszen olyannyira más mint Ő, és mégis olyan ismerős hiszen hosszú évek óta ismeri és a nő minden porcikája hangszer tud lenni a kezei alatt ha éjjel egymás felé fordulva lecsökken a távolság és Akira merev, szilárd falai kicsit meginognak. Sosem ismerné be hogy szüksége van a nőre. Arra, hogy a realiás tartsa őt, és emlékeztesse nincsen még minden veszve, és élnie kell, napról napra felkelni és tenni a dolgát kíméletlenül.
Próbálja követni lányai összevissza beszédét, és lassacskán kibontakozik előtte hogy mit csináltak, mit ettek és merre jártak.
- Jó tartalmas nap lehetett akkor - jegyzi meg ő is a feleségére mosolyogva, aztán ismát megrohamozza a dobhártyáját a csivitelés, és még több információ zúdul rá teljesen érthetetlen szereplőkkel és dolgokkal, amikhez ő aztán hozzá sem tud szólni, de úgy tűnik a lányok nem bánják, és nem is várják el. Elcsacsognak amíg Hana a vacsorával foglalatoskodik és keresztül kasul másznak az apjukon, aki figyel arra hogy le ne essenek vagy meg ne üssék magukat.
- Túl hosszúra sikerült, de két üzlet is összejött ami szerencsés  - fordítja lélektelen sötét szemeit a nőre ismét, hiszen ezt értheti úgy, ahogyan hangzott. Megint a rosszak győztek, és megint az ő vagyonuk gyarapodik, míg mások talán tönkremennek egy életre. Őt már nem érdeklik az ilyesmik, régen kiölték az emberségét.  
- Nagyszerű illata van - jegyzi meg a ramenre, ahogy megcsapja orrát az étel erős, de ugyanakkor kellemes illata. Visszaülteti a kicsiket és neki is lát hogy a kedvenc pálcikájával eltüntesse a rament. Ő elképesztően béna a konyhában de szerencsére Hana nagyon is tehetséges szakács.
Nehezen ismeri be maga előtt is, de felveszi a versenyt Hanami-val, akit igyekszik tudatosan elzárni, és nem hasonlítani a két nőt egymáshoz, de néha akaratlanul is előfordul, és ilyenkor mindig roppannak egyet szívének szilánkjai.
- Holnapra mi a terved? - szólal meg ismét.

   

✧ Noctorius ✧
••