Mit ne mondjak... Sharonnak még mindig csapnivaló a humora. Az hagyján, hogy kvázi megkért, halála után jöjjek össze élete szerelmével, és halkan megjegyzem, már itt is épp eléggé voltam kiakadva... de az, hogy eutanáziát akar, az még tőle is erős. Azonban ápoló vagyok... tudom, látom, hallom, mekkora fájdalmai vannak. Hogy a francba ne tudnám, én adom be a morfiumot az enyhítésére. Már egy hete bent van, az állapota annyira gyenge, hogy nem engedhetjük haza. Szavakkal még harcol egy hazamenetelért, de amikor ránézek, látom rajta, csak mondja, amúgy pontosan tudja, hogy mozogni alig tud. Én pedig közben nagyon igyekeztem elkerülni a kettesben maradást vele. Nem akarom újból hallani...hogy megengedi, hogy örülne neki. Nem megy, rosszul vagyok tőle. Magamtól. Mert minden egyes alkalommal eljátszom a gondolattal...  
- Ahh, még csak fél 10 van... sose lesz reggel. - Dőlök hátra a nővérszobában a széken, és mint erjedt puding létezem. Lory megemlít valamit ezzel kapcsolatban, de az agyam fel se fogja amiket mond. egy éles sípolás zaja üti meg a fülemet. Az a fajta, amit minden nővér rühell. Bennem pedig megáll az ütő... az nem lehet. Ez a rossz érzés... ez a maró, görcsös fájdalom. Pattanok fel a szélkből elkapom a mobiléletmentő állomás kis fülét és rángatom ki a folyosóra, s közben a kollégát keresem, ki a monitorhoz ugrott.
- Lory, ki az? Hanyas? -  Látom ahogy nyel egyet, miközben kesztyűt húz a kezére, nevet nem mond, csak annyit, hogy a 121-es szoba... Bassza meg! A recepción már gőzerővel telefonálnak az ügyeletes dokiért, mi pedig robbanunk be Sharon szobájába. Én a gépek felé, ő a felszereléshez.
- Tedd rá a maszkot, működésbe kell hoznunk a szívét, amíg a doki ideér! Némán bólintva teszi, amit mondok, miközben én feltépem az inget és a mellkasára helyezem a bekent tappancsokat. Az ajtó kivágódik, megjött a doki, Lory kétségbeesve tájékoztatja a helyzetről.
- Pulzus csökken, defibrillál! - Töltés 600, el, megy az áram. Közben Lory letolta a csövet a torkán, rákötöm a gépre és mesterséges lélegeztetéssel legalább az oxigénszintet helyrehoztuk. Noha a szíve csak a harmadik kör után hajlandó besegíteni nekünk. Feszülten figyeljük a halkan ordítva csipogó gépeket...
- M-most akkor, jók vagyunk?
Remeg fel a hangom, és egy pompás két percre azt hittük, sikerült, de az egyik gép újabb visítása elvette a győzelem örömét. Ugrok oda, vészesen csökken a lélegzetvétel. Figyelem a mellkasát, minden apró rezdülést, ujjaim a csuklóján vannak.
- Összeomlik! Azonnal műteni kell!
A doki is nézi, a mellkasa elkezdett dudorodni, összeestek a tüdők is. Megszólal a sziréna, jönnek a hordággyal a műtős kollégák és már viszik is. Baj van... nagyon nagy baj. Az egyetlen... amire gondolni tudok, hogy nem lesz tovább. Szinte remegve húzom elő a telefonom a zsebemből, Sebby-t találom meg először a legutóbbi listában, ilyen gyorsan még sosem írtam.
"Baj van, azonnal gyertek be! Mindketten!"