Szótlan, magának való, introveltált, hideg. Még mit lehetne mondani? Ilyen vagyok, vagy lettem. Lehet a neveltetésem tette ezt, vagy életem történései változtattak ilyenné, vagy tényleg csak...ez vagyok. Ki tudja. Bár amennyi emlékem meg maradt nem mindig voltam "ez". Egész tűrhető kisgyerek voltam. Olyasmiket csináltam mint a legtöbb fiú. Autóztam, verekedtem a testvéreimmel, nem sírtam ha elestem, mert egy fiú sose sír. Legalábbis anyukám letörölte a könnyeket az arcomról, mielőtt édes apám kiszúrhatta volna. Aztán lehettem kamasz, aki állandóan bele kötött a bátyjába az öcsét pedig minden apró dologba bele rángatta, hogy aztán sorba álljon a körmösért az iskolába, majd otthon az atyai pofont is megkapja, mondván a "a tanár keveset adott". Viszont az öcsémet sose hagytam. Gyűlöltem, ha rajta töltötte ki apám a nevelési kényszerét...így amikor csak lehetett magamra vállaltam az ő terhét is. Mindent bevállaltam esetleg Richire kentem az egészet, hogy néha ő is érezze a törődést. Persze mondhatnám ez panasz, de egyáltalán nem az. Apám egy rideg, munka mániás angol férfi volt, az anyám pedig leginkább a mi létrehozásunk eszköze. Ettől függetlenül apám gondoskodott róla amíg élt, ahogy most Richie teszi. Nevezhetném ezt egy egész kellemes családnak is ami mi voltunk, de akkor nem ilyen lennék, hanem egy kellemes pozitív jellemzőkkel megáldott ember. Mégis máshogy alakult, ami mindent tönkre tett és nem csak bennem de minden család tagomba változást okozott. Hiszen ami igazán fényt hozott az életünkbe az elveszett mi pedig, még táncot is lejtettünk fölötte, nehogy bárki rá jöjjön... Nem sír egy férfi...ezt súlykolja belénk minden, hiszen az a gyengeség jele nem igaz?

Elfogadjuk vagy sem. Nem tudom mikor sírtam utoljára, vagy nem akarok rá emlékezni. Ki tudja. Tracy azt mondaná mindent túl gondolok ahogy szoktam. Munkahelyi ártalom? Hiszen egy nyomozónak néha tovább kell szőni a gondolatait. Valószínűleg a munka is közre tett, miért lettem "ez". Valahol jó ilyennek lenni. Valahol meg nem...Mindennek meg van a maga előnye és hátránya. Ben biztosan tudná mit tegyek, vagy gondoljak, esetleg változtassak. Ő mindig, tudott valami frappáns választ amitől elmosolyodtam majd kicsit nevettem is és el is felejtettem, hogy "ez" vagyok. Aztán Ben meghalt...meghalt mi pedig nem tettünk semmit. Azt hiszem az öcsém temetésénél sírtam.   

Hűvös a reggel miközben a Jeep halk zümmögése szeli csendben az utat ami a birtokra visz. Utáltam mindig ezt az utat, télen járhatatlan, nyáron az aszfalton lehetett volta tojást sütni, ősszel meg állandóan nyálkás a föld csuszamlásoktól, és amíg le nem takarították a családom kúriája megközelíthetetlen volt bizonyos értelemben. Bár az a ház maga volt a pokol. Egy B kategóriás horror film helyszíne is lehetne...Gyerek koromba sokat ábrándoztam, hogy amint rám száll körbe locsolom benzinnel és végig nézem amíg a tűz martalékává válik, minden kincsével, csúnya titkával és a benne száradt vérrel. Mélyet szusszanok miközben az utat nézem és kicsit rá lépek a gázra. Azon gondolkodom, hogy miért vagyok itt. Egyáltalán nem kéne itt lennem, nem várnak és én se akarok menni. Megfordulhatnék és elhúzhatnék, összepakolhatnék és húzhatnék a repülőtérre ami Los Angeles-be repít. Vissza se néznék, nem gondolkodnék ezen. Egyedül anya gondolata talán ami kicsit tétován vissza fogna. Bár Richie biztosan gondoskodna róla. Annyira nem kő a lelke csak velem. Ő tipikusan olyan lett...olyan lett. Bár én miben lennék különb. Ugyan olyan hideg vagyok már, mint az a kúria. A kapu nyitva feszít mikor jobbra fordulok és behajtok a birtok területére. El fog a hányinger de már nincs lehetőségem.

Tracy...Ha eljött volna velem...Bár jelenleg nem igazán kíván látni. Furcsa volt az a veszekedés közöttünk, és lassan 2 hete nem beszéltünk bár ez nálunk nem igazán meglepő. Nem is járunk, de nem is vagyunk facérok. Igazából fogalmam sincs mit szeretnék és szerintem neki sem. De lehet most unt rá az egészre. Talán el kéne neki mondanom, hogy új munkahelyem lesz, és velem jöhetne...de nem fogom el mondani. Azért mert jobbat érdemel? Hülyeség...egyszerűen csak...más vagyok amit ő igazából szeretne.

Megállok a kúria előtt a fűre húzódva és leállítva a kocsit nézem a lépcsőn azt a sok fekete ruhát. Mind olyan arcok akik nem ismerték ezt az embert és ezért tisztelik, szerették. Mert ha ismerték volna...senki nem lenne itt az anyámon és a bátyámon kívül...Az anyám is csak tiszteletből lenne itt, én pedig...vagyok annyira mocsok, hogy nem jönnék el, ha anya nem kért volna meg külön telefon hívásban. Fekete hajamba futnak ujjaim és szeretnék valamit jó erősen megütni, de mivel már ide értem nem lehetek magamon kívül. Kinyitva, a kocsi ajtót szállok ki és érzem, ahogy a tekintetek megtalálnak, összesúgnak és mint a leprást úgy kezelnek. Jobb szó nincs erre. A zakóm belső zsebébe nyúlok, hogy kivegyem a cigis dobozt majd rágyújtsak és zsebembe csúsztassam szabad kezem. Felnézve a lépcső tetejére, és a befelé vánszorgó népek között kiszúrom a bátyámat. Üdvözli az embereket mint új fő, fő Montgomery...Hallom, ahogy a "leprást" és az "istent" össze hasonlítgatják, és már előre tudják kinek kell a kezét csókolni, apám régi "barátainak". Nem igazán érdekel az öröklés része, hiszen azután az eset után én kiestem a pikszisből, úgyhogy Richie kezében a világ...

Nincs miért maradnom...Ahogy kivégzem a cigarettát ledobva taposom el és indulok fel a lépcsőn, lassan zárva a sort hiszen a ceremónia azonnal kezdetét veheti. Ahogy felérek összefut tekintetem, Richie-vel, de nem váltunk semmi párbeszédet. Nincs rá szükségünk. Mi már rég lemondtunk egymásról, saját javainkra. Tracy biztos megfogná a kezem és a tekintetével annyit próbálna kicsikarni, hogy legalább köszönjek neki de..talán megértené, hogy Richie meg én már nem vagyunk olyan viszonyba. Idegen helyen lépkedem mégis...úgy visz a lábam mintha muszáj lenne. Nem igazán várom meg, hogy bárki is megakarjon állítani és nagy részvét nyilvánítások közepette feltartson szóval egyszerűen csak belépek a díszterembe ami most egyáltalán nem díszes. A koporsó körül gyertyák enyhe fény világítás a székek feketébe burkolva, az első sorba pedig ott ül az édesanyám. Végig sétálok a szék sor között, és ahogy a koporsóhoz érek végig nézek immár a megöregedett testen ami már élettelenül fekszik...Nem mintha előtte lett volna benne. Nah jó, egy idő után tényleg mocsok vagyok. Nem tudok mondani semmit, nem hoztam semmit, egyszerűen csak érzem mennyire nem tudok olyan arcot vágni amit kéne. Ég veled...vagy valami...Talán mindegy is már. Sőt rohadtul mindegy. Megfordulva megyek az első sorhoz és leülök anyám mellé, aki óvatosan felém fordítja tekintetét.-Marshall. Köszönöm, hogy eljöttél.
-Igyekeztem anya..-mondom csendesen ahogy sóhajtok egyet és még mindig a díszes koporsón tartom barna szemeim.-Bár nem mintha annyira helyem lenne itt..-csak akkor nézek anyám felé mikor, finom kezét az enyémre emeli, amit az ölembe helyeztem. A fekete csipke mögül néz szemeimbe és látom azt a mély szomorúságot ami Ben halála óta benne él, és örökké ott lesz.-Te is a fia vagy...Szeretett...Mind szeretünk...Kérlek ezt akkor se feled el...-suttogja ahogy egy apró könny szántja már ráncos arcát és mégis megenged egy bánatos mosolyt felém. Nézem majd ismét a koporsó felé nézek.-Sajnálom anya...-nem tudok többet mondani. Vagy nem akarok. Ki tudja igazából? Talán Ben tudná...

Hideg a levegő mikor kiszállok a taxiból és a csomagomat húzva magam után megyek a repülőtérre. Hamar fel pakolnak minket mintha valami bevándorlóba nyomnánk. Hosszú út lesz és valószínűleg holnap, hatalmas fejfájással fogok ébredni de mit lehetne mondani...Az új munka és lakás is vár. Nem maradt itt már igazából semmim...Vagyis...nem. Nem maradt itt semmim...