Sam & Liam

Hát, ez a nap is eljött. Itt volt az ideje, hogy Sammel meglátogassuk a klinikát, hogy a csemete, ami benne fejlődjön... Ebbe belegondolni is szörnyű. Lássuk be, a gyereknek az a legnagyobb lehetősége, ha meg sem születik.
Nem akartam ilyeneken gondolkozni, ezért csak megragadtam sam kezét, hogy bevezessem az épületbe. Rohadt nehéz volt nekem ez, és el sem tudtam képzelni, vajon ő mit érezhetett. Félelmet? Biztosan. Szomorúságot? Igen.
Legszívesebben megragadtam volna, hogy hazavigyem, de nem tehettem. Ez volt az egyetlen jó megoldás, csak ezt tehettük meg. Így lesz a legjobb.
Vagyis ezt kántáltam magamban, ahogy beléptünk a rendelőbe.
Mindjárt megcsapott az a tipikus fertőtlenítő szag, amitől azonnal bukfencet vetett a gyomrom.
Körbe néztem és nem túl meglepő, de voltak még ott páran, sőt, volt olyan lány is, aki alig lehetett tizenöt éves.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdeztem a füléhez hajolva és észre sem vettem, hogy megzorítottam a kezét, közben már a recepciónál is voltunk.
Nem, tényleg nem akartam azt a gyereket, de ettől a helytől kivert a víz.
Viszont rájöttem, hogy nem rezelhetek be, gyorsan leráztam magamról az idegességet, kihúztam magam és a szorításomon is enyhítettem.
Kész röhej voltam akkor. Tartottam tőle, hogy sam még a végén hazaküld, mert csak egy kolonc leszek a nyakán, de megígértem, mellette maradok és inkább befogtam a szám és a célra koncentráltam.

Liam & Samantha

Végül eljött a nap, amit nem vártam túlzottan nagy lelkesedéssel. Egyszerre félek, izgulok és akarok elfutni a világból. Viszont nincs mit tenni, mivel ez lesz a legjobb mindkettőnknek anélkül, hogy tönkre vágnánk még egy életet. Elképesztően rossz szülök lennénk, hiszen nem tudunk jó példát mutatni... Azt sem tudjuk milyen a jó példa, sosem tudtuk. Viszont Liam még nálam is rosszabb, de még mennyire, hogy rosszabb. Olyan, mintha neki kéne mindezen átmennie és nem nekem. Jobban izgul, mint egy szűz lány az első estéje előtt a barátjával. Nevetni tudnék rajta, ha más miatt jöttünk volna ide.
- Ez a legjobb megoldás.. Ezt te is annyira tudod, mint én. - válaszolok neki és leülök kellően távol mindenkitől. Időpontra jöttünk így nem félek attól, hogy túlzottan hosszú ideig kéne várakoznom. De attól még órának fog tűnni minden egyes perc.
- De attól még van bennem némi félelem. - ami megint csak nem meglepő. Miért ne lenne, hiszen még sosem éltem át ilyesmit és nem is akartam. De mégis így alakult, mégis itt ülök és várok arra, hogy a doktornő végezze a dolgát. Kicsit elszomorít, mert akár meg is szülhetném, de tudom, hogy nálunk nem lenne jó helye. Csak szenvedés és szomorúság várna rá két olyan ember mellett, akik mást nem tudnak adni. Borzasztó anya lennék, hiszen nekem sem volt.. Egy megtört ember nem lehet jó szülő, sosem.

Sam & Liam

A várakozás rohadt nehéz, pláne, ha egy orvosi rendelőben vagy. Majd megőrültem egy kis szabadságért, de Samnek szüksége volt rám, így hiába menekültem volna, nem tehettem meg. Meg ha már sikerült felcsinálnom, legyen a minimum, hogy mellette is maradok.
Rohadtul izgultam és tudtam, hogy ezt látja rajtam. Így megpróbáltam lenyugtatni magam. Nagy levegő, és minden rendben.
- Biztos? - kérdeztem bizonytalanul. Nem, tényleg nem akartam a gyereket, és az örökbeadás sem lenne nálunk túl helyénvaló, tekintve, hogy Sam is örökbeadott gyerek volt. MI lenne, ha szegény picur is egy ilyen, vagy ehhez hasonló életbe születne bele? Nem, ez a legjobb megoldás!
- Tudom - válaszoltam immár megnyugtatóan és étkaroltam a vállát, hogy magamhoz húzhassam. - Itt leszek veled és próbálok nem pánkba esni, vagy elájulni, oké? - néztem rá vigyorogva, hátha ezzel kicsit elvonom a figyelmét.
Aztán arra kaptam fel a fejem, hogy nyílik egy ajtó és egy lányt tolnak ki tolókocsiban. Megviselt volt, az arca felpuffadt és piros volt a sírástól. Akkor összeszorult a gyomrom, pláne, mikor egy fehérbe bújtatott nő lépett ki valami papírral és Sam nevét rikácsolta. Megállt bennem az ütő is, de rős akartam lenni, így elengedtem a lányt, megfogtam a kezét, amit megszorítottam jelezve, hogy vele vagyok.
- Nem lesz semmi baj - mondtam, de ezzel magamat is nyugtatva. - Gyorsan túl leszel rajta, és már el is felejthetjük ezt a kis... kellemetlenséget.
Na igen, én könnyen besélek, nem én leszek a székben...

Liam & Samantha

- Nem, semmi nem biztos. Meg is szülhetném, de tudom, hogy borzasztó szülő lennék. Vagy adjam be árvaházba és egész életemben azon gondolkozzak, hogy jól döntöttem-e? Jobb élete lett, mint nekünk volt? - kérdezem tőle felé fordulva, egészen halkan, hogy csak ő halja meg.- Köszönöm, nem... Nem akarom ezt megtapasztalni. - meg sem várom a válaszát, ahogy a rendelő ajtajára fordítóm a tekintetem. A félelem és a tudat, hogy hova megyek összeszorít és kifacsar, de ezt megintcsak nem mutatom ki másnak. Mindössze Liam tudhatja ezt, csak ő. Rajta kívül nincs más, aki ismerne, aki előtt meg tudnék nyílni.
- Te jobban be vagy tojva, mint én. - kacagom el magam, ami jólesően nyugtat meg. Jobban, mint  azt hittem volna. Sokkal jobban támaszkodom rá, mint azt gondoltam volna. Ám miután kitolnak egy lányt, aki láthatóan nagyon megviselt, érzem, ahogy megfeszül. Nem sokkal később hallom a nevemet is, ami csak növeli a felőle jövő aggodalmat. Én valamilyen furcsa nyugalmat érzek magamban, amit megintcsak nem tudok megmagyarázni.
- Legalábbis reméljük, hogy úgy lesz. - szólalok meg és elindulok a rendelőbe.

Sam & Liam

- Ha megszülnéd, mi lenne? - kérdeztem elmerengve. - Beadjuk egy árvaházba? Csak gondolj bele, veled mi történt.
Hevesen megráztam a fejem. Szöenyű belegondolni, hogy véget vetünk egy aprócska életnek, de tényleg nem tehtünk mást. Ez a mi keresztünk.
Bár rossz érzés volt ott maradni, csak azért is próbáltam életet verni Sambe. Magamhoz húztam, öleltem és vállát simogattam.
- Miből gondolod, hogy be vagyok tojva? - kérdeztem egy félmosollyal. Tény és való, leginkább kifutottam volna a világból abban a pillanatban, pláne, mikor megjelent a lány, és Sam neve elhangzott.
Halkan, egy szó nélkül mentem Sammel és míg elment átöltözni, addig halgattam a nővér szövegelését arról, hogy semi baj nem lesz, meg mit tudjam én. Annyira nem tudtam köncentrálni. Csak az járt a fejemben, hogy az az aprócska lény, ma meghal.
Vajon fiú, vagy lány lett volna?
Kinéztem az ablakon, ahol napfénybe borult az egéyz utca. Emberek mentek a dolgukra, vagy csak szimplán sétálgattak, nem tudom. De senki nem is sejtette, hogy idebenn mi folyik éppen.
Mikor Sam megjelent abban a tipikus kórházi köpenyféleségben, egy ütemet kihagyott a szívem. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy erre szükség van, hogy csak ez az egyetlen megoldás.
A lány, felfeküdt arra a nőgyógyászati székre én meg azonnal mellette teremtem és megragadtam a kezét.
- Előre is bocs, ha elájulok - nevettem zavarta, csak, hogy oldjam magamban a feszültséget.

Liam & Samantha

- Pont ezért sem szeretném a világra hozni. Nem tudnék megbékélni magammal.. - nézek mereven előre és továbbra is halkan válaszolok neki. Elfutnék, annyira messzire, hogy senki ne találna rám. Megtenném, de félek azon a világtól, ahol egyedül maradok Liam nélkül.
- Jobban, mint én. - emelem rá a tekintetem a kissé eres kék szemeimmel. Hiába is próbálja itt a menő csávót adni, jól tudom, hogy majd szétveti az idegesség. Látom, hogy mennyivel jobban izzad, mint azt az idő indokolná. Hogy mennyire kapkodja a tekintét, veszi gyorsabban a levegőt. Annyira szívesen van itt, mint én, de örülök, hogy mégis eljött velem.
Amikor a nevem hallottam, egy kicsit összerezdültem, de felkelek és belépek a helyiségbe, ahol valami véget fog érni. A nővér átkísér, hogy felvegyek egy beteg köpenyt. Ebben mentem vissza és ahogy leültem a székbe Liam már mellettem is termet, hogy erőt öntsön belém.
- Csak nem a barátja? - kérdezte meg a doktornő.
- Bátyám. - feleltem, amire bólintót és szelíden elmosolyodott. Szerencsére láthatóan semmilyen rosszra gondolt ebből, csak egy védelmező testvérre. A fontosabb kérdéseket már telefonban letudtam, így csak a kitöltött lapot nézegeti. Meg ő volt az is, aki a tablettát írta fel nekem, így ismer is. Ezért meglepetésemre nem vesz fel semmilyen eszközt, hanem egy ultrahang gépet hozat elő. Felkeltett, hogy lefeküdjek az ágyba és sokat mondóan néz Liam-re. Oh ha tudná, hogy már mindent látott és érintett már rajtam. Megvárja míg megfordul, de azért elhúz egy függönyt is.
Miután felhúzza a rám adott anyagot, bekeni a hasam és elkezd vizsgálni. Próbálom én is nézni a kijelzőt, de semmit sem tudok kivenni, amiből bármilyen hasznos információt tudnék leszűrni. Végül látom, ahogy elmosolyodik, de nem tudom, hogy ez most jó-e vagy sem.
- Felöltözhet. - szólal meg, ami nem igazán segít abban, hogy összerakjam a képet. Mindenesetre eleget teszek ennek, nagyobb örömmel, mint gondolná. Amikor visszatérek és éppen a pólóm húzom lefelé már pár pappírt töltöget.
- Nos Sam, nem vagy terhes, de az, hogy ennyit késik a havi vérzésed... Az nem jelent jót. Ezért elküldelek pár vizsgálatra. - azt a megkönnyebbülést, ami ennek hatására lett ura rajtam nehéz leírni, de egyben megjelent egy másik félelem is. Mi miatt késik akkor?

Sam & Liam

Igen, rohadtul be voltam parázva... és? Ki e lenne az én helyemben. Féltettem a húgom, és egyszerűen ott volt bennem egyfajta érzés, amit nem tudtam a helyére tenni. Egyszerűen sajnáltam szerencsétlen párát, amiért itt vége is az életének és emiatt nagyon rosszul éreztem magam. Még is csak az én gyerekemről van szó.
Az én fiam, vagy lányom...
Szörnyű volt belegondolni, hogy egy aprócska élet, amit mi teremtettünk a mi kezünk és félelmünk álltal lesz semmissé.
Gondolataimból a doki hangja rángatott ki. Már éppen válaszoltam volna, mikor helyettem megtette Sam. Őrültem, hogy nem vágta rá azonnal, hogy igen, viszont így meg volt a veszélye, hogy rájön, enyém a csemete, de szerencsére ez nem történt meg. Csak egy aggódó bátyó szerepe keringett a fejében. Hála az égnek.
Mikor előhúzta a gépet csak pislogtam, hogy WTF?, de vettem a jelzés, gyorsan elfordultam és inkább kifelé bámultam ismét az ablakon, de közben hallgatóztam is, semmiről nem akartam lemaradni. Legszívesebben elrántottam volna a függönyt, hogy megnézzem, mi tart ilyen sokáig, de akkor megszólalt a csajszi.
Sam öltözni kezdett, én meg kezeimet tördelve próbáltam a nő válla felett megnézni, mit is körmöl annyira, de szart se tudtam kivenni.
Mikor visszatért a húgom, a doki megszólalt bennem meg egy világ dőlt össze, legalább is azt hiszem. Egyszerre örültem, hogy nem kell ezen az egészen átmennie, de valahogy kezdtem elfogadni, hogy az a csepp teremtés létezett, élt. Mint kiderült, még sem.

Liam & Samantha

Örülök, hogy végül nem lett semmi ebből a terhességből és nem kellett átélnem azt a folyamatot, amiért jöttünk. Remélem, hogy sosem kell átélnem, de nem akarom a falra festeni az ördögöt. Viszont nagyon is jól tudom, hogy mennyire nem vagyok felkészülve arra, hogy anya legyek. Nem tudok semmit, azt sem, hogy miképp kéne egy rendes szülőnek viselkednie. Hogy hová kéne mennem vele, mit kéne csinálnom és mikor.
- De... Mitől? - szólaltam meg végül. A doktornő elgondolkozott egy kicsikét, majd rám emelte a tekintetét.
- Tippelnem kéne, akkor elvetéltél. - szólalt meg végül és örültem, hogy ülök. Nagyszerű... Még azelőtt végzett vele a saját testem, mielőtt egyáltalán lett volna belőle valami. Nem csak lelkileg, testileg egy szerencsétlen csődtömeg volnék? Egyre inkább kezdtem úgy érezni magam, az már biztos. Vagy eleve nem is tudnék soha terhes lenni és világra hozni egy új életet? Talán jobb is lenne, ha így alakulni és nem kéne ezzel meggyötörnöm a világot még jobban.
- De az okát nem tudom és ezért szeretnélek elküldeni további vizsgálatokra, hogy azok alapján többet tudja mondani. - teszi még hozzá és én csöndben bólintok. Elvesztem a gondolataimban, amik korántsem annyira jók és kellemesek.

Sam & Liam

Úgy vágott homlokon a felismerés, hogy nincs gyerek, mintha azt egy lapáttal tették volna. Talán a lelkem mélyén kezdtem elfogadni, vagy érezni valamit a baba iránt. Mert persze, nem vagyok szívtelen gyerekgyilkos és egy aprócska ember érkezése, sok mindent megváltoztat, még egy olyan emberben is, mint én vagy Sam.
Mikor meghallottam, hogy talán elvetélt, azonnal a lányra néztem. Láttam rajta, hogy ez jobban fájt neki, mintha azt mondta volna, soha nem is volt az.
Lassan odaálltam mellé és a vállára tettem a kezem, jelezve, hogy ott vagyok mellette, hogy vigyázok rá.
- De lehetséges, hogy nincs komolyabb baj, igaz? - kérdeztem halkan, mintha attól félnék, leharapják a fejem, mert meg mertem szólalni. Egyszerűen tudni akartam, hogy mire számíthatunk. - Ez még nem azt jelenti, hogy nem lehet többet gyereke, igaz?
Bár, honnan is tudhatná... De tény, hogy megfogant, már egy nagyon jó előjel... asszem. Én nem értek hozzá, de a sok filmben mindig az volt a gond, hogy a baba nem tapadt meg vagy mi. Na, mindegy...
Tudtam, hogy Samnek most még inkább szüksége van rám, mint bármikor. Örültem, persze, hogy nem kellett átesnie azon a rohadt beavatkozáson, de ez, ez szörnyű.
Nem szólalta meg többet, míg ki nem értünk végre a kocsihoz. Ott sem tudtam, mint mondhatnék, hiszen sosem volt ilyenben részem és egyszerűen felfogni sem tudtam, hogy mi zajlott le akkor Samben.
- Jól vagy? - kérdeztem óvatosan, ahogy beültünk a járgányba. - Kérsz valamit? Vagy csak menjünk haza?

Liam & Samantha

Nem is tudom, hogy mi fáj jobban.. Az, hogy elvetéltem, vagy az, hogy oda lett egy élet, akiből még akárki is lehetett volna. Vagy az a lehetőség, hogy igazából sosem lehet gyereke... Bár ezzel is nagyon vegyesek az érzéseim. Továbbra se tudom, hogy nekem egyáltalán meg van-e a jogom ahhoz, hogy szüljek. Ám ezen kérdésekkel nem nyaggatom Liam-t, meg van neki a saját bajai. Én meg majd megvívom a saját harcaimat.
Hallom a kérdését és érzem a kezét is a vállamon, de aggódva figyelem a doktornőt.
- Egyelőre nem tudnám megmondani, de ismerve Sam-t, nem hiszem, hogy komoly dologról van szó. - hangja barátságos és megnyugtató. Pont olyan, amire szükségem van és bár szavai segítenek, aggodalmam nem oszlatta el. Viszont nem jutott eszembe semmi kérdés és ezt a fehér köpenyes is látta. Ezért miután megkaptuk a papírokat, mehettünk is.
Nem meglepő, ha azt mondom, hogy nagyon magam alá kerültem és ezt a némaságom is jól jelezte. Nem meglepő módon mindezt Liam is hamar észrevette.
- Nem... - szólalok meg végük halkan - Mégis miért lennék jól? - kérdezem meg és ráemelem a könnyes tekintetem. Megtörtem, ismét, de nem úgy, ahogy számítottam rá. Úgy érzem, hogy ez rosszabb, mint gondoltam, sokkal rosszabb.
- Normális életet? - kérdezek vissza keserűen, majd kinézek az ablakon - Valami erőset. - teszem még hozzá végül. Tudom, hogy nem megoldás, de most az kell.

Sam & Liam

Szóval a válasz a kérdéseimre: Passz. Hát, nem jutottunk se előrébb, se hátrébb. Nem akartam túlzottan kérdezősködni, mert a végén még elkezd sejteni valami, ezért csendben maradtam, vártam, hogy végre elmehessünk, hogy kettesben lehessek Sammel. De így is, fogalmam sem volt, mit is mondhatnék neki.
Nem indítottam el az autót, csak a lányt fürkésztem. Igen, hasonló válaszokra számítottam tőle, de most mégis fájtak a szavai.
Mindig az lebegett előttem, hogy valahogy olyan életet adjak neki, ami igenis normális, hogy a múltunkban történt szőrnyűségek a múltban maradjanak örökre és ne fájjon minden egyes boldogság, amit megélünk.
Persze, senki sem tökéletes és semmi sem az, még az élet sem.
Pár percig csak a kormányt néztem magam előtt és gondolkoztam. Azon agyaltam, mi is a normális ebben a pillanatba, mibe kapaszkodhatnék, ami segítene megcáfolni minden szart, ami itt történt.
Éreztem, nekem is kell némi tömény, így inkább minden szó nélkül beindítottam a kocsit és elindultam.
Dúlt bennem a harag, a csalódottság és sok minden egyszerre, ami miatt, talán kicsit gyorsabban is mentem a megengedettnél, de szerencsére oda értünk az egyik itató-hoz, ami elsőnek a szmem elé tárult.
- Hozzak piát és menjünk haza, vagy itt akarsz inni? - kérdeztem, még mindig a korményt markolva.

Liam & Samantha

Jól esett az a csönd, ami körént telepedett és aminek hála el tudtam lenni a saját kis világomban. Erre most nagy szükségem volt, főleg miután az egyik rossz helyzetből estem bele egy másikba. Láttam és hallottam is, ahogy Liam igyekszik mindezt megkönnyíteni, de sajnos ő sem tudja, hogy miképp kéne. Mégis ki tudna ilyenkor jót mondani, amivel segíteni tudna azon a viharon, ami bennem kavarog. Maximum az orvos, esetleg, de az sem most lesz. Ezért jött a másik megoldás, ami némileg segíthet. Végül megmozdult az autó és elindultunk valamerre, de végül megálltunk egy italozó előtt.
- Otthon és erős whisky legyen. - válaszolok neki halványan elmosolyodva. Jól esik a közelsége és megnyugvást ad, főleg most. De érzem azt is, hogy ki akarom ütni magam és fejfájósan kelni, hogy holnap ezért szidjam magamat. Mos úgy érzem, hogy ez lesz a legjobb döntés.
- Ne emészd magad. - bukik ki belőlem, amikor ismét beszállt a kocsiba. Valószínűleg pont azért, mert jól tudom, hogy mennyire hibáztatja magát mindezért. Pedig nem tehet róla, egyikünk sem.

Sam & Liam

Nehezen, de otthagytam Samet a kocsiban, míg beugrottam a kért italért. Szerencsére nem kellett sokat várnom és mikor visszaültem a kocsiba, egy pillanatra a lányra néztem. Fel sem foghattam, hogy mi zajlott le benne akkor és mikro már belekezdtem volna valami ostoba szövegelésbe, akkor megszólalt.
Nem voltam képes azonnal reagálni rá. Át kellett gondolnom a dolgokat magamban. Ezért csak elidítottam az autót és immár kicsit jobban odafigyelve a tempóra, haladtam egyenesen hazafelé.
- Nem tudom, mit kellene most éreznem - sóhajtottam, az utat bámulva. - Megbeszéltük, hogy a közös gyerek számunkra nem a legjobb döntés és mégis most tessék. Mindketten olyanok vagyunk, mint akikkel ciánt itattak.
Persze, nem ez volt életem legeszerencsésebb hozzászólása, mégis, ki kellett mondanom.
- A doki pedig jól mondta. Számos oka lehet annak, hogy a baba nem maradt meg - mondtam egyre halkuló hangon, ahogy megálltam a ház előtt, de nem szálltam ki azonnal, csak tovább markoltam a kormányt. - Képes vagy kihordani és megszülni akár több gyereket is, tudom.
Ahogy ezt kimondtam, valami oknál fogva elkapott a halk nevetés. Elég idiótán hangzott ez az én számból.
- Ne haragudj, ebben katasztrófális vagyok - megráztam a fejem, majd Samre néztem, egyenesen a szemébe, immár komolyan. - A húgom vagy, szeretlek, és ez így is fog maradni. Mindaz, ami velünk történt a múltban és a jelenben mindezt csak erősíti. Melletted állok és védelmezlek, még ha nem is mindig kérsz belőle. És ha most úgy döntesz, felképelsz, elfgoadom, de akár meg is ölelhetsz, hogy aztán odabenn jól leihassuk magunkat, immár kicsit könnyedebb hangulatban.