Nyilván nem mindegy, ki mondja el milyen vagyok. Én túlélőnek tartom magam, olyannak akinek nem kevés mocsok tapad a kezeihez. Vér nem szennyezi igazán, kevés ember élete vezetett odáig hogy ki kelljen oltani és nem én tettem meg. Okoztam már ilyesmit, de nem én voltam az elkövető, ezt nem tudták rám fogni soha. Na mindegy is, lehet csapongó is vagyok egy keveset. Majd kiderül. Mindenesetre szeretem a központi helyeket, és amolyan, mindenki haverjának lenni, mert a mai világban az információ nem keveset ér, és bizony van piaca ennek is a drogok mellett. Azzal is foglalkoztam elég mélyen, és végül ebbe fullasztottak bele, de nem vagyok az a tipikus függő, mert az akaratom vasból van, de a gerincem inkább papírból. Addog vagyok hűséges, amíg nekem is jó, és simán fordítok a köpenyemen ha érdekem adódik belőle, vagy jobb ajánlatot kapok, mégis... Voltak akik tudták ezt kezelni, és azokkal spanok is maradtunk. A természetem nagyon ingadozó, és van amikor erőszakos kis seggfejjé süllyedek, de van aki ezt váltja ki belőlem. Nem én tehetek róla, baszod, oké? A világ tett ilyenné! Jah, meg a mocskos élet, meg a drog és persze ne felejtsük el azt sem, hogy egyszer csúnyán betört a koponyám. Lehet az kavart be valamit odabent, nem tudom. Szóval, ha velem akarsz haverkodni akkor óvatosan és ésszal, de nem tehetsz semmit, szeretni nem tudlak. Sosem voltam képes erre, csak a macskámat szerettem és azzal is mi lehet.... Ha Clay nem nyúzta meg akkor élhet még.
Szeretem az esőt, és nem érdekel ha ömlik is, képes vagyok kimenni sétálni, és kószálni csoda hogy még nem csapott belém villám. Ez ilyen furcsa dolog, de akkor is ez van, és jobb szeretem a hűvösebb időt mint a tikkasztó meleget. Kell hogy legyen rajtam bármi, aminek van zsebe. Rossz szokásom hogy dohányzom, de sosem bírtam letenni és nem is akarom. Minek tenném? Igaz ugyan, kicsit kivontaka forgalomból de.... ez sem tört meg, sőt... még több spant szereztem, és most hogy szabad vagyok mint a madár.... ideje kicsit újragondolni dolgokat. Nem mondom hogy nem változtam meg, de nem tudom merre felé, vagy miért, de hát arra tartom Clayt hogy ezt megmondja, nem?  

Két év nem tűnik olyan hosszú időnek, nem igaz? Már úgy értem mindez csak nézőpont kérdése. Ha az ember jó helyen van, és tudja mit csinál, akkor viszonylag gyorsan eltelik. Ha viszont olyan helyen van, ahol minden egyes nap a túlélésről szól, akkor végtelen hosszúságúnak tűnik az a bizonyos két év.
Nem tagadom, nekem viszonylag hamar eltelt, de csak magamnak köszönhetem, és elég hamar megtanultam, hogy nem számíthatok senkire az égvilágon magamon kívül, mert én vagyok a legjobb barátom. Csak én, senki más.
Hogy is jutottam ide? Nem titok, de nem is szép leányregény, amire mostanában a mozik ugranak, és orrba szájba vetítenek. Ki nem állhatom őket.

Ha nagyon az elején akarnám kezdeni, visszamehetnék Ádám és Éva történetéhez, mert tudod, mind egy nagycsalád vagyunk és az édeni pártól származunk. Még ilyen hülyeséget, most komolyan. Hogy lehetne már igaz? Na, mindegy. Tudom, tudom. Valamivel szédíteni kell a népet és egy csinos mesével le lehet húzni a pénzüket is. Erre megy ki az egész. Egy kurvanagy maffia, csak a legtöbb embernek nincs gyomra ilyen undorító képmutatásra és álszentkedésre. Pedig van benne biznisz, ha az ember elég nagy féreg. Na, erre a szintre, sosem süllyednék le. Nem vagyok egy szent, sok minden szárad már a lelkemen, de ennyi gerincem még nekem is van, hogy ezt mélyen utáljam. Felrobbantanám az összes hájas csuhást a francba.
Jó, ugorjunk hátrébb az időbe. Oda, amikor a szüleim megismerkedtek egymással, bár nem nevezném őket szülőknek, csak két embernek, akik dugtak egy jót és aztán történt egy kis baleset. Na, ez lennék én. A baleset. Nem vártak, nem akartak és csak véletlenül keveredtem erre a világra és rohadtul nem vagyok rá kíváncsi, hogy kik hoztak össze. Jah, könnyű kitalálni, nem? Hol végeztem? Az utcán, ahol aztán valaki – gondolom én – megtalált és elvitt az első útjába kerülő árvaházba, és ott legalább nem haltam meg. Életben tartottak, és felneveltek. Na jó, jó. A nevelés túlzás, de próbálkoztak, én meg szilajul ellenálltam. Nem voltam jó gyerek, és a mai napig sem vagyok az, nem tudnak megváltoztatni. Sok balhéba kerültem, és szerintem én vezetem az intézet bűnlajstromának hosszát. Én vagyok az a növendék az elmúlt ötven évben, aki a legtöbbet volt büntetésben. Az egyik nevelő, akit kicsit kevésbé utáltam, mint a többieket a tizenötödik születésnapomra adott is nekem egy kis elismerő táblát, amin a rekordom szerepel. Jópofának találtam, és ezt az egy dolgot vittem magammal, amikor elhagytam végre azt a nyomortanyát. Úgy egy évvel később, megszöktem. Szép nyári éjszaka volt, ragyogtak a csillagok… stb stb. Kurva romantikusan hangzik, de semmi szép nem volt benne és két napon belül még a föld színéről is eltűntem. Az underground életébe vetettem magam, és megismerkedtem mindazzal, amivel sosem lett volna szabad és nem is kéne, hogy létezzen. Én mégis élveztem és lubickoltam benne. Hamar bele tanultam, és tizennyolcéves koromba már profinak számítottam. Ismertem minden olyan helyet, ahol az ember jól érezheti magát. Nagyon, nagyon jól. Az persze más kérdés, hogy mindezekért az örömökért mivel fizet pontosan. Dolgoztam sok emberrel, és sok embernek mire felnőttem odáig ahol vagyok. Már nem hagyhatnak ki a képletből mint valami zöldfülű tacskót, és nagyon jó az emlékezetem és simulékony, kedveskedő modorommal sok mindent el tudok intézni. Egy titkos információt, egy jegyet, egy microchipet, kompromittáló adatokkal. Nem vagyok egy izomkolosszus, nem ezért kell tőlem félni. A tudás és a kapcsolatok néha ijesztőbb, mint egy két ajtós szekrény, vagy az MIT komandósai. Az ember nem fél egy nagy darab embertől, mert lelövi és halott marad, de egy magamfajta kis jelentéktelen senkitől, aki tudja minden mocskos titkát? Életben tart. Fél, és ha sarokba szorul, támad. Ezt nagyon könnyű kihasználni, és még annál is könnyebb kiprovokálni.
Két évvel ezelőtt volt egy igencsak izmos balhé. Rossz holdállásban álltak a csillagok, és az egyik ügyletem, durván félre csúszott. Drog szállítmány és információ adás vétel volt a fő profilja az estének és az egészre lecsapott a rendőrség, és majdnem mindenkit bevittek. Sajnos, bele estem a szórásba én is, és egy hűvöskés fogdába kerültem, majd egy kényelmetlen kihallgató helységbe ahol véget nem érő kérdés halmaz áradt felém. Nem válaszoltam semmire, és többször is elismételtem nekik a lecsó receptjét. Nem igazán értékelték, pedig… Na mindegy, is. Bevarrtak két évre. Az értékes szabadságomat lekorlátozták egy időre. Ki voltam borulva, de végül hamar beilleszkedtem, és bent is kiderült hogy ismerős arcok vannak akik tudták ki vagyok. Nem lettem feltűnő alak, de mégis jó kapcsolatba kerültem mindenkivel, ami garantálta a biztonságomat. Ebben a két évben sok emberrel találkoztam és jöttek-mentek az arcok, de Clay sosem jött. Gondolom, örült hogy megszabadult tőlem, mert lássuk be, nem voltam túl jó fiúja. Valahogy sosem azt a gyengéd érzést éreztem vele amit kellett volna, hanem valami mást, és inkább birtokolni akartam őt mint sem megérteni, és mellette lenni. Vágytam rá. Vágyom rá. Nem bántam vele jól, nem tagadom. Tudom én is, milyen vagyok, és zsaroltam, érzelmileg terrorizáltam, és kihasználtam, de mégis éltünk együtt és remélem a macskám nem nyúzta meg azért, amit vele tettem. Nem váltunk el túl szépen két éve, és szerintem azt sem tudja, hol töltöttem az elmúlt két évem és hol szereztem a tetoválásaim egy részét. Vannak közte ikonikusak is. Persze, aki nem ismeri a jelentésüket…
Két évvel később, most ha mondhatom így napjainkban…. újra visszaálltam a munkába és vissza is vártak, de nem bízok bennük. Újra harcoltam a magam kis harcait és most megint egy csinos kis bárlakásom van, erkéllyel. Modern, és letisztult. Aludni járok haza úgyis, de…. ideje hogy most már meglátogassam Clayt is. Bizonyára hiányoztam neki.