Joe & Kathy

run for our lives

Annyira szeretnék sikítani, hogy kiadjam minden fájdalmamat. Nem csak a lyukas oldalamra gondolok, hanem arra, hogy mennyire megviselnek a történtek. Már régen nem vagyok önmagam. Az asztal mögött érzem jól magam. Nem pedig rohanva és bujdosva. De nincs mit tenni ez most ezzel jár. Lehunyom a szemem, ahogy próbálom tartani Joe tempóját. Ha egyszer valaha jobban leszek úgy érzem vissza kell térjek a tornához. Nagyon is elpuhultam. Ezek a történések sorozata mutatta meg, hogy nem csak a szociállmédiában jó ha edzet vagy. Sosem tudhatod, mikor kell rohannod.
Ahogy a sötét lakás rejtelmesen körénk fonódik nem szólok. Mit is mondhatnék? Én is örvendek? Vagy, hogy egészen jó lett volna egy vacsora? Nem. Most nem tudok kedves lenni. Sírni tudnék. Akarok, de nem megy. Rossz érzés leng körbe. Joe szorítása még inkább aggályokat kelt bennem. Nem tetszik nekem ez az egész. Mikor kettesben maradunk Willel még jobban, már ha lehetséges ez félelem lepi el a mellkasomat.
- Tudja a kíváncsiságtól kilyukadt az oldalam.. Nem, nem jó. Tudni akarok mindent. Lehet, hogy most jó ötletnek tűnik, hogy semmit nem tudok. De a szakmámhoz híven szeretem tudni az igazságot. Bármi történt az engem is ugyan úgy körbefont – morranok fel. Jó, igen értem minden az én védelmében van. De hogyan akarnak így segíteni? Nekem inkább úgy tűnik, hogy szépen parkolópályára akarnak tenni. De inkább csendben követem a történéseket. Kíváncsi vagyok mit is fog ajánlani, tenni, mondani. Amúgy is örüljek, hogy csak egy lyuk van az oldalamon és nem vagyok halott.
- Már bocsánat, de most elvonulhatok egy kórházba. Míg eddig az életemért futottam. Mi a biztosíték, hogy a nő nem fog a kórházban rám támadni és befejezni a dolgát? Láttam meghalni egy szövetségi ügynököt, aki próbált megvédeni és nagyon úgy tűnik, hogy ő vadászta le Joe kollégáit. Én is belekeveredtem szóval? - oldalra billentem a fejem és egy szisszenéssel jelzem, hogy azért lehet, hogy a szám nagy, de a testem még mindig nem akarja, hogy nagylány legyek.
- Mr. Patrick. Én.. - keresem a szavakat a kérdésére és próbálom össze rakni a gondolataimat. Már amennyire ez lehetséges ebben a helyzetben. - Az életemet kockáztattam az unokaöcséért. Gondolja nem fontos nekem? Nem, nem és nem. Én nem fogok kimaradni semmiből. Mint mondta csak én tudom őt megmenteni – nagyot nyelve sétálok fel s alá a nappaliba. Annyira nem tudom mit tegyek, mit mondjak. Egyedül nem akarok maradni. Félek.
- Gyenge pontnak tart. Nem mondom, hogy nincs igaza. Nem tudom megvédeni magam abban igaza van. Lehet, hogy nem vagyok katona vagy bármelyik különleges egység tagja sem vagyok. De miért is kéne annak lennem? Az ember nem választhatja meg, hogy kibe fog beleszeretni! Hátráltatni nem fogom az unokaöcsét. De jobb ha tudja, hogy nem érzem magam gyenge pontnak – karba font kézzel állok meg az asztal sarkánál.
- Kizárt, hogy nyilvános helyre menjek. Egyedül – nagyot nyelek és megrázom a fejem. Rühellem a whiskeyt, mellesleg egy kórházba akar küldeni. Egy csepp alkohol és már is minden vizsgálatot elkezdenének rajtam.
- Mellesleg, Mr. Patrick, mondja meg. Mit mondjak hogy is történt az, hogy meglőttek? A nyakamba hozom a rendőrséget. A kórháznak minden gyanús sérülést le kell jelenteni a rendvédelmi szervek felé – nem értem ezt, de meg akarom tudni, csak akkor tehetné ezt meg, ha elmúlna a veszély. Ami nem hiszem, hogy ezt most egy villámcsapásra megfog oldódni.
Megköszörülöm a torkomat, ahogy a függöny felé fordulok, aztán csak a nevemre figyelek fel. Látom Joe szemébe, hogy most jön az a rész, amit nem akarok.
- Kaphatnék fél percet kettesben? - fordulok a férfi felé, aki az óráját vizslatja végül belátja, hogy nem épp kellene most ellenkezni és kifordul a szobából.
- Nem tudom mit tervezel. De kérlek vigyázz magadra -felsóhajtva letörlök egy kósza könnycseppet. - Joe, én nem szeretnék a múltad egy halovány foltja lenni. Egyszerűen csak.. gyere vissza hozzám! - megremegnek az ajkaim és inkább ellépek. Letelt a fél perc.

Csendben figyeli Kathyt, halvány mosollyal az arcán, s nem felel. Ha ott lennék, csak sóhajtanék, hiszen tudom, ha ő egyszer kijelent valamit, hacsak nincs nyomós indoka változtatni a véleményét, nem fogja megismételni magát.
A már bocsánatra csak még nyugodtabb lesz. S az utána következőkre is csak figyeli, nyugodtan. Hamar megtanított ezzel, hogy ne az érzelmeimet vigyem előre, igaz, nem is volt nagyon mit. Logikát kedvelem, noha a legtöbb cselekedet érzeteken alapszik, van benne rendszer, amit megtanultam kezelni.
- Miből gondolja, hogy egy közkórházba fogom vinni? - Érdeklődik csendesen.
- Igen? - érti, hogy most fog a lényeg érkezni, amire várt. Erre tudok igazán morogni rá, mert mindig türelmesen kivárja mindenki ideges táncát. S csak akkor beszél.
- Nem kockáztatott. Nem mondta, hogy a golyó és közé ugrott. Nem tudom, mi a fontos magának, hiszen még csak most találkoztunk először. Megmondaná, egészen pontosan, mikor mondtam és milyen szavakkal, hogy csak ön tudja megmenteni? - a tárgyilagossághoz ragaszkodik.
Megkapja azt a választ, amit sejtett, s bár nem látni az arcán, én sem látnám, van benne némi boldogság.
S hallgat megint, hiszen már elmondta, hogy nem közkórházba fogja vinni. Néha ilyenkor elmondanám neki, hogy ez kevés információ másoknak. Mindig is mestere volt az információ adásnak.
- Fél perc – Will feláll és kisétál, hallom, hogy neszez.

Odalépek hozzá, s átkarolom bal kezemmel.
- Nem inkább fordítva akartad mondani? - Nézek rá mosollyal. Hiszen éppen felettem lebeg Damoklész kardja. Bármelyik pillanatban múltidő lehetek.
- Amint tudok, meglátogatlak a kórházban – nem hiszek abban, hogy ki fognak engedni onnan, ahová most tartunk, pár napon belül biztosan nem.
Leengedem a karom és hagyom ellépni.
- A konyha a tiéd, szükséges enned és innod és a gyógyszeredre is szükséged lesz. Pihenj – megsimítanám arcát, de nem gondolom, most jó ötlet, majd felkapom a vállamra a hátitáskát.
Nem akarok visszanézni az ajtóból, helyette Willre pillantok, s azon jár az agyam, elég volt-e az idő, hogy bevédjem magunkat?

Pontosan egy óra múlva begurul az autó a bejárat elé, Will száll ki a kocsiból, s megkeresi Kathyt. Nyugodt, mint ahogy mindig is szokott. A felesége nincs otthon, bölcs tettként inkább elutazott.
- Mehetünk? - Pillant Kathyre, megállva annak a helyiségnek az ajtajában, ahol megtalálja.
- A kocsiban megválaszolom az összes kérdését. A korábbiakat is – néz rá, megvárva, hogy elinduljon vele.
S valóban, ha a kocsival kiértek az útra, elkezd válaszolni.
- Joe egyelőre jó helyen van. Letartóztatták, s míg nem tisztázódik az ügye, addig a központtal együtt dolgozik az ügyön. Nyert elég időt, hogy összeszedje, amivel kap időt. Tovább már nem várhattunk.
Egy ideig csendben vezet.
- Hogy mit mondjon... az igazat. Hogy mit kell tudnia? Nem azt a mindent, amit annak vél. Az valóban az életébe kerülne. Nem hiszem, hogy beszélnem szükséges arról, milyen súllyal bírnak a bizalmas és a szigorúan bizalmas információk. Biztosan dolgozott már velük.
Most válaszolja meg a korábbi kérdéseket, mert most van itt rá az ideje.
- Ez a kórház a szervezeté. Szigorúan őrzött – arról mélyen hallgat, amiről nekem sejtésem lehet és amitől éppen nem boldogabb lettem.
- Lehet, hogy nem gondolja magát a gyenge pontnak. Bizonyítsa be, hogy nem az. Joe döntéseinek következményei vannak. Azzal, hogy bevonta ebbe az eseménysorozatba, felvett egy gyenge pontot. És nem azért, ami, hanem aki – ezzel tudatva, hogy tudja, mert nem vak, látja rajtam, hogy Kathy jóval fontosabb, mint bárki más.
Bekanyarodik a vastag ajtóval ellátott bejárat elé, s kiveszi a kártyáját, a szenzorhoz érinti, majd az ujját is a leolvasóra helyezi. Tíz másodperc múlva a kapu kitárul.
- Itt nem fogja keresni a rendőrség. S jelentést sem fognak tenni.
A bejárathoz érve látni, hogy az ügynökség magánkórháza, az egyik legszigorúbban ellenőrzött és védett terület.

Joe & Kathy

run for our lives

Azt hittem most már lazább lesz a dolgunk. De nem. A menedék, amire áhítva vártam csak a saját csapdám lett. Nagyot nyelek, ahogy Mr. Patrick beszél, én pedig nem akarok megszólalni egyszerűen nem bírom feldolgozni azt a sok információt, amit mondd. Nem akarok bele keveredni jobban így inkább se több se kevesebb kérdést nem teszek fel. Egyszerűen csak azt akarom, hogy újra lássam Joet. Kérésem teljesül még ha csak fél perc erejéig.
Mosolya nem az igazi, de tudom, hogy miattam teszi. Bólintok, nekem mindegy kinek a kérése lenne, csak teljesüljön. Megremegnek az ajkaim és megszorítom utoljára a kezét, mikor ellépek mellette. Nem tudok megszólalni anélkül, hogy sírva fakadnék.
Mire észbe kapok csak egyedül maradok, a gondolataimmal és az érzésekkel. Borzalmas, a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám ezt, amit átélek.
A konyhába megyek, hogy vegyek be valami bogyót, hogy legalább a fizikai fájdalmam csökkenjen és csak lehuppanok a fotelbe, ami az ajtóhoz van közelebb.
Telnek a percek, a fejembe lévő gondolatok cikáznak. Aztán az idő teltével megjelenik a nagybácsi és némán követem őt.
Újra autóban, nem épp gyalog-galopp nekem viszont ki kell bírnom. Aztán lefordul, nem épp egy kórház formája van. Kissé ideges leszek. A kezem remeg, ahogy kiszállok és követem őt. Mikor valami pulthoz érünk egy élénk szempár felcsillan és azonnal megjelenek egy tolókocsival, amibe beleülve eltűnök egy fal mögött. Egyedül maradok. Megint.
Figyelem, ahogy vért vesznek egy infúzió is előkerül. Majd a képalkotók és végül egy szobába fektetve bámulok ki az ablakon. Oh, remek. Most itt maradhatok és várhatok mindenre. Viszont az én némaságom ragályos lett és senki nem szól semmit. A táskámat kipakolják. Hiába ugranék fel, hogy ne nyúljanak bele. De nem nem vagyok olyan fürge, mint szeretném.
Végül megjelenik egy fehér ruhás hölgy és valamit bead az infúziós palackba és percek múlásával egyre inkább húz a sötétség. Nem akarok aludni csak azt várom, hogy megjelenjen Joe.
Nem fog. Az eszem tudja, hogy senkit nem engednek ki órák múltával, aki tanúja lenne egy ekkora mészárlásnak. Valószínűleg soha nem fogom látni. Kizárt dolog. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon és a párnába ejtve a fejemet elalszom. Nem tudva mi lesz a továbbiak. Vagy mi van most Joeval..


http://folyt.köv. Imádlak *-*/