Határozott vagyok, nyugodt, és körültekintő. Mindig figyelek a környezetemre, és szeretek bohóckodni, meg mosolyogni. Legalábbis kivülre ezt mutatom, egyébként rohadtul nem érdekel, hogy mosolygósnak látnak-e vagy sem. Szeretek jól kinézni, divatosan, de egyébként teszek mások véleményére. Az a két év sitten… még akadnak abból a bandából, akik megúszták, de az én nevemet legalább tisztára mosták az ügyvédeim, ezért fizetem őket. Végtelenül gyűlölöm az ostobaságot, a teszetoszaságot, és azt, ha valami nem úgy alakul, ahogy én szeretném. Magam építettem ki a műkincskereskedő bizniszemet, csak tudni kell bánni az emberekkel, és a haditengerészetnél is van elég korrupt ember, ahhoz, hogy több pénzért, félre nézzenek, és szemet hunynának olyasmik felett, amik nekem jól jönnek.
Mióta művelem ezt? Elég rég óta, hogy ne szúrjon szemet senkinek, és csak a véletlennek volt köszönhető, hogy lebuktam. Azóta, senkinek sincs kegyelem.
Furcsa, beteges kapcsolat fűz, egy keleti ajándékomhoz, Minhohoz, egy igazán magas rangú japántól kaptam, a műkincsért cserébe.
Minho, egy igazi szubmisszív fiú, pont rá van szükségem, ő segít egy kicsit kiereszteni a gőzt. Noha, tisztában vagyok vele, hogy nem egészséges az, amit sokszor művelek vele, de… a két év alatt kikerült a kezeim közül, olyan értelemben, hogy önállósodott egy kissé. Kibaszottul lefeküdt mással, és ezt nem tolerálom. Csak a pénz miatt. Szerencséje van, hogy nem zsuppolták be, és vitték el valahova a francba. Bár, azért ahhoz lett volna egy-két szavam a cellák mögül is. Figyeltettem őt, és távolról vigyáztak rá, szinte minden napját tudom, hogy mit tett, és a szégyenletes más alá fekvéseiről is tudok. De nem tudtam üzenni neki, nem lehetett, mert nem akartam, hogy bárki is felfigyeljen rá. Mi ő nekem? Nem tudom, de kell, akarom, és fontos.
Alig várom, hogy kijussak innen!

Hm… tudod, ez nem olyan dolog, amivel le lehetne állni. Ha megízlelted, csinálod. Apám is műkincskereskedő volt, és nem a legjobb fajtából. Én sem, és ezt bizonyos körökben tudják, és ezért sem fogok itt ülni olyan sokáig. Egyébként sem abban a kimondott Quantikos fogolytáborban vagyok. Mindenem megvan, nagyképernyős tv, edzőterem, saját szárny. Lefizettem volna a börtön igazgatót? Ugyan dehogy! Csak nézz rám! Bár, tény, hogy odakint egész lassan őrölnek a malmok. Unatkozom is, kevés emberrel beszélgetek. De, ez legyen a legkevesebb problémám. Minho… ő az aki aggaszt, és kiakaszt, hogy fogta magát, és eladta a testét, pénzért. Az én tulajdonom. Az enyém. (Drágaságom, igen…képzeld oda azt a kis gurgulázó hangot is) Noha, én magam nem vagyok olyan ronda külsőleg. Erre, figyelek.
Minho… saját kis életet épített ki magának, tudom, mert figyeltettem. Akkora közelségből, ami még pont egészséges volt, és nem hívta fel senki figyelmét sem arra, hogy közünk van egymáshoz.
Az utolsó tárgyalásom eredményeit várom…
- Ronan. Megérkezett az ügyvéded. – mire felkelek a comb erősítő géptől, és jól esőn nyújtózkodom. Útközben elhaladok az igazgató szobája előtt, akinek egy igazán ritka ókori görög amfóra pihen az asztalán, és lustán el mosolyodok.
- Felmentettek, ejtették az összes vádat, holnap kiengednek. Persze, már nem irányíthatsz flottát, erre figyeltek. Átveszed a Los Angelesi, vízi mentő egységek parancsnokságát.- mire elgondolkodva biccentek, végtére is teljesen mindegy. A bizniszem így is halad, és így sem szűnt meg, mert a háttérből mozgattam az embereimet továbbra is. Nem akadtam meg, ugyan úgy kereskedek, néha egy-egy egzotikus ember, sokat tudnak az ágyban, szüzek, nem érdekel, hogy hova kerülnek. Csak az, hogy megkapjam értük a pénzem, ugyan úgy, ahogy egy jól leszállított műkincsért is.
Azt az egy éjszakát, amit még itt töltök, nyugodtan fogom tenni. Holnap az ügyvédem futárja érkezik a sport táskámmal, és egy autóval, végre vezethetek kocsit, ez igazán hiányzott már ez idő alatt.
Napszemüveget viselek, rövid v kivágású fekete pólót, koptatott farmerrel, és egy magasabb szárú cipőt, természetesen minden márkás, ahogy a kocsim is, amivel elém jöttek. Mercédesz, szeretem ezt a márkát.
Ahogy felbőgetem a motort, és hallom duruzsolni, szinte elönt a belső béke. Kikanyarodok a parkolóból, és elindulok az egyetem felé, oda, ahová Minho jár iskolába. Művészetet tanul. Megáll az eszem. Leparkolok az éjkék mercivel az iskola parkolójában, és egyelőre a kúton vásárolt kólámat, és melegszendvicsemet fogyasztom nagy élvezettel. Ott sem volt okom panaszra étel terén, mert az igazgató, a lekötelezettem, mint említettem.
Eligazgatom a hajam a visszapillantó tükörben, ellenőrzöm, hogy nem maradt-e a fogaim közt bármi, és elindulok, a saját kis felderítő utamra.
Meglátom, afféle elégedettség szikrázik fel bennem, egyedül van! Ez jó, tudtam, hogy kerüli a társaságot, de ez nem jelentette azt, hogy ne szorongathatnám meg.
Megkerültem, és a háta mögül érkeztem. Elkaptam a tarkóját, és kicsit erősebben szorongattam meg, mint egy szerelmes érintés. Mert távolról, azoknak tűnhettünk, ahogy megálltam mögötte, félig térdelve, mintha egy sima nyakfogós mozdulat lenne. Holott, éreztem, tudtam, hogy Minho teste ijedtében rándult össze.
- Minho! – mosolygok negédesen. – Mesélj, mit csinálsz errefelé manapság? – nézek rá pikírten. Mintha a művészettel érhetne bármit is! Érhet, majd ha meghalt, de ha rajtam múlik, egyelőre nem fog, mert nekem kell teljesítenie. Ugyanis tudom, hogy senki sem képes elviselni a modoromat hosszú távon. Neki pedig pont ez a feladata, tűrni, elviselni, a magamfajtákat. A hangom mély, mint mindig.