Ha megkérdezel egy embert, milyennek tartja magát, kétféle választ kapsz általában. Az egyik arról szól valószínűleg, hogy ő egy rendes ember, ezzel meg azzal foglalkozik. A csoport másik része azt fogja mondani, hogy hát nem igazán elégedett magával, és szerinte ő nem tartozik a kedveltek közé. Ehhez jön még  a harmadik csoport, aki nem fogja az orrodra kötni, hogy mivel foglalkozik. Ha megkérdeznéd, miért, ebben is talán kétféle választ kapnál: vagy semmi közöd hozzá, vagy nem mondhatja meg, vagy éppen két meló között van.
Esetemben, ha lehetne kipipálni a listát, nagyjából a második lefed mindent mindegyik lehetőség esetén. Hiába tartom én jónak magam, s tudom, hogy nem tennék rosszat,  akkor valószínűleg nem rólam mutogatna minden csatorna a nap huszonnégy órájában képeket, mint veszélyes eleme a társadalomnak, akit gyilkosság vádjával köröznek. Azért, amit nem én tettem, én is  éppenhogy megúsztam ép bőrrel.
Hogy miért nem mondom meg, mivel foglalkozom? Szerinted hogy hangzana, hogy helló, a nevem Joe Thornton és a CIA embere vagyok, aki elemzőként dolgozik, s egy fedőnevű cégnél aktatologató, papír szerint? Akit pluszban azért tartanak még veszélyesnek is, mert nem csak a CIA képzését kapta meg, de katonai kiképzésben is részesült, s volt már pár terepi bevetésen, mert nem csak egy puhány kockafej?
Na ugye.

Bácsikám szerint túl jó a szívem és ez fog a sírba vinni. Őszinte vagyok, most kezdem érezni, hogy igaza van. S nagyon nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne higgyem el magamról, amit mondanak. Jó ember vagyok, annak tartom magamat, mégis, olyanokat teszek, akármilyen indokból, ami idáig vezetett.

Alapvetően a munkámnak élek, és a legjobb barátom felesége egyszer meg is jegyezte, hogy baromi jó kifogás ám, hogy a CIA-nak dolgozom, s hogy voltaképpen akkor hogy mondom el, mivel foglalkozom, ha nem is árulhatom el? Nekem viszont tényleg mindenem az elemzés, a számok mögött meghúzódó olyan valóság, amiről kevesen tudnak, s nagyszerűen meg lehet jósolni a következő lépéseket. Ha van eszed, akkor még előrébb is járhatsz abban, mint akik benne vannak. Ezért is kerültem ide, noha ide sem magamtól jöttem, mégsem bánom. Nagyjából mostanáig.

A kihallgató szobában ücsörgök, egyedül, idegőrlően hosszú ideje óta. Nem tudom, mióta vagyok itt, tudom, mire megy ki a játék, hát nyugton maradok. Előszeretettel rántom le a lepleket az olyan információkról, amikről szeretnek hallgatni, s valójában nagy mérvű titkok húzódnak meg benne. Szerintem az embereknek igenis tudniuk kell erről, s ezzel nem vagyok egyedül. Csakhogy nem mindenki örül ennek, s úgy vélik, nem éppen törvény követő tett, s ma este ránk is törték az ajtót.
Szinte hallani vélem, ahogy a kamera és a mikrofon kikpacsol, s pár pillanat múlva kinyílik az ajtó. Egy arcvágás és sóhaj kíséretébem ismerem fel a belépő nagybátyámat, aki egy pillantással kiküldi az őrt. Egy ideig csak áll a bezáródó ajtó előtt, majd az asztal mellé lép. Nem kell még ordítania sem, fenyegetően sem szólnia, amit sosem szokott, hogy tudjam, mérges. Vagy mégsem. Öt perc múlva már tudtam, mire ment ki az egész. Régóta be akart szervezni, eddig minduntalan kikerültem. Most már akadt alku tárgya, amit a csoport többi tagjai képviseltek. Szabadon távozhatnak, ellenem meg mindent vádat ejtenek. HA.
Eleonor másnap a fejemhez vágta, hogy csak miattuk nem kellett volna belemennem. Pedig tudja jól, mit kaptak volna, az pedig nem csak egy csinos ruha és egy cella, amit kaptak volna, engem is beleértve.

Ma este nem túlzottan volt kedvem elmenni sehová sem, a legjobb barátomnak és a neje kérésének nem tudtam végül nemet mondani. Velük lazíthatok úgy, hogy nem kell minduntalan a számra figyelnem, noha még így is kell. De ők tudták, ki vagyok, s mivel foglalkozom. Ugyanezt egy randin nem igazán tudtam volna elsütni.
- Hé, add vissza! Ne már! - Kapok a mobil után, majd a könyökömre támaszodva nyújtom a tenyerem a mobilért.
- Ó, nem-nem. Drága unokaöcséid már tudod, mióta rágják a fülem aggodalmukban, hogy Joe bácsikájuknak mikor lesz már barátnője? - Közben már nyomogatja is Eve a mobilt.
- Ne hülyéskedjél már, add vissza! - Elkapja a mobilt a készülék felé lendülő kezemtől, így inkább hagyom, hogy...
- Legalább azt írod bele, hogy túl okos és menő vagyok hozzá? Hé! - a villanó vakura elkapom a szemem, becsukva. - Ezt nem hiszem el! - Már inkább nevetek kínomban.
- Neeem.. és... ó! Talált valakit – kikapom végre a kezéből a készüléket.
- Most nem mondod... és írtál is neki? - megnézem a képet és a küldött üzenetet is.
- Mmm, egészen csinos - jegyzem.
- Ugye? Mondtam én, hogy csak bele kell vágni...!

Van egy olyan mondás, hogy a végzet sosem kopogtat. Egyszer csak ott van.