A jellem, igazán illékony és megfoghatatlan fogalom, és Diego tisztában van vele hogy mennyi mindent mondanak róla, és némelyik feltételezés szinte már nevetséges. Hogy milyen is Ő igazából? Mindenekelőtt óvatos, aztán egy kicsit paranoiás, és aztán meg... hát óvatos. Nem olyan fiatal már mint amilyennek látszik, és a tapasztalatai alapján él. Jó érzéke van az üzlethez és a meneküléshez hiszen elfogyasztott már pár DEA ügynököt, és számtalan közrendőrt, akiknek az élete mit sem számít. Az élet múlandó, és értéktelen. Legalábbis legtöbbször így látja a világot. Azt a világot, amiből már kiábrándult régen. Nem enged magához közel senkit, és nem bízik senkiben akinek nem négy lába és sűrű tömögg bundája van, mert a kutyákat imádja. Ennélfogva megvet mindenkit aki örömét leli az állatok kínzásában. Az emberekkel tud bánni, dícsérni jutalmazni vagy éppen megölni őket.
Lopez sosem kockáztat.
Az elővigyázatosság szinte már a védjegye, és nem egyszer múlott az élete a körültekintésén. Minden gyanús ami él és mozog.
Ha kevéske jó tulajdonságait kellene felsorolni, elsőhelyen lenne a kitartás, és az a fajta makacsság, amit a"nem vagy rá képes, add fel!" mondat vált ki. Határozott és erős kezű vezető, keményen fogja az embereit, de nem kínozza őket ok nélkül, és megbecsüli azt amit meg kell. Szeretni senkit nem tud, saját állítása szerint, így ő sem várja ezt el senkitől. Tiszteljék, vagy féljenek tőle, csak teljesítsék a parancsait, kéréseit. Szereti a különféle konyhákat kipróbálni de az olasz és a mexikói a kedvence. A jóféle italokkal jó pontot lehet szerezni nála. Bár nem hinné senki, tud zongorázni és néha le is ül a hangszer elé hogy klimpírozhasson rajta.
Modora sokszor szarkasztikus, néha már bántó, de aki mögé lát és átveszi a stílust könnyen egy értelmes, gondolkodó férfit fedezhet fel, aki végtelenül magányos a sok köd és árny mögött. Szeret hosszan, mélyen beszélgetni de nagyon ritkán talál valakit, akivel lehet is.

Bumm. A lövés eldördül, és a golyó rövid, de annál gyorsabb úton ér célt. Alig egy pillanat az egész. Az egyik pillanatban még a dörrenés, a másikban egy lélegzetvételnyi döbbenet, majd a tompa puffanás. A test halandó, és a golyó végzetes. Lopez kinyújtott kezében a fegyver csöve még füstölög. A férfi pillantása rezzenéstelen, nyugodt, mint ő maga. A holttest veszteség, és nem szereti ezt a fogalmat, de nem tűri az árulást, és nem bocsát meg. Ez nem egy tündérmese, itt mindenki az életével játszik, és kockáztat. Travis kockáztatott, és veszített. Nem ő az első, és nem ő lesz az utolsó, de Lopez nem azért van még mindig szabadlábon mert olyan megbocsátó a természete.
- Tüntessétek el. Gyorsan! Nem akarom hogy össze szennyezze a szőnyegem! - hangzik a parancsoló hang, de nem érződik benne akcentus, noha nem az angol az anyanyelve. Nem hallatszik tisztán, de ott van egy kis karc, egy kis füstös él amit nehéz lenne beazonosítani. Spanyol, egészen pontosan puerto rico-i. Senki nem vitatná a szátmazását, ő pedig nem beszél magáról. Nem az teszi valakivé hogy honnan jött, hanem az hogy mit tett, hogy elérjen idáig.
- Menjetek! Hagyjatok magamra - bocsátja el az embereit, és megvárja amíg elmennek, magukkal hurcolva a hullát is. Lopez egyedül marad, és lassú léptekkel kerüli meg az íróasztalt. Masszív, kézzel faragott rózsafa asztal, hozzáillő kényelmes fekete bőrfotellel. Szinte belesüpped a párnázott bútordarabba, és egy cigaretta után nyúl. Túl sokat dohányzik, ezzel ő is tisztában van, és mégsem tesz semmit ellene.
Sűrű, fehér füst burjánzik elő ajkai közül. Azok közül az ajkak közül, amik az előbb még fennhangon parancsoltak, most viszont némák. A kimondott szónak hatalma van, ezt ő is jól tudja. Hátradől, megbillentve a fotelt, és a lehúzott reluxát bámulja, de gondolatban már messze jár a tágas, mégis minimalista irodától. Valahol nagyon messze...


"- Diego! Tedd le azonnal, az nem játék! - csendül a női hang, minden hisztériától mentesen. A gyerek pedig az anyjára néz, és a kezébe ntartott fegyverre, ami nyilván nem játék.
- A papáé? - kérdezi bizonytalanul nagy barna szemeit a nőre függesztve, miközben választ vár. Amióta az eszét tudja, nincs "papa" a háznál, mindig csak emlegetve volt. A papa így, a papa úgy, de a fiú nem ismerte sosem az embert. Csak a fogalom volt meg.
- Nem kicsikém, az a tiéd lesz ha nagyobb leszel - mosolyodik el nő, és akkor még nem tudta, hogy ez a mosoly, cseppet sem szeretetteljes, és még inkább nem igazi.
- Az enyém? - csodálkozik rá, de gyermeki öröm ül ki az arcára, hiszen ez egy ijesztő, és erős ajándék. Egy igazi fegyver.
- Igen kicsi. Idővel, megtanulod használni és jó barátod lesz meglásd. Ebben bízhatsz, senki másban - teszi hozzá a nő, és nem veszi ki a kezéből a fegyvert, hanem ott hagyja a fiát a nappaliban. Később, tényleg jó barátok lettek. Megtanulta mi az a bizalom. "


A férfi felsóhajt és fehér ködbe vonja magát, és az asztal fiókjából előveszi azt a régi barátot. Végighúzza tenyerét a fegyver borításán, és a mintázata már eléggé megkopott. A gyerekként kézben tartott társ, még mindig itt van de már nem használja, egyszerűen csak... érzelem köti ehhez a tárgyhoz. Kevés ilyen akad az életében, mindössze ez, és a dögcédula a nyakában.
Régi emlékei között feldereng a kép, ahogy a tizenhét éves önmaga biztos kézzel, remegés nélkül tartja célra és kikerekedett szemekkel nézi az áldozatát, akinek a sorsa meg van pecsételve. Tudja hogy a suhanc meg fogja húzni a ravaszt, és ő is tudja hogy bizonyítania kell, így meg fogja tenni. Az élete a tét. Két élet. Az egyiknek vége szakad, a másik most kezdődik el. A pillanat letelik, a lövés eldördül.

A férfi pislog.

Azóta rengetegszer eldördült a pisztoly a kezében és rengetegszer szalad meg a kés, és sok élet folyt el miatta. Eleinte saját kezűleg tette meg, de ahogy feljebb emelkedett, már megtehette hogy parancsolta a halált. A vér így is az ő kezéhez tapadt. Lepillant a kezére. Erős, kissé eres de nem öreg kéz. Egy gyilkos kéz.
Felsóhajt, és újabb szálra gyújt rá, amit egy kis tárcából vesz elő. A monogramja díszíti és egy számára valaha fontos személytől kapta. Egy olyan személytől, akit megölt.
- Bastida... - ejti ki halkan a nevet és a gondolatai már a középkorú férfi felé járnak. Egykor jó barátoknak tűntek. Lopez maga is azt gondolja hogy nem volt szép fordulat az ügyben és mégis megtette. Az a férfi... Lopez sokat köszönhet neki. Bastida tanította meg a maffia minden szabályára és kegyetlen törvényeire. Ő volt az, aki megmutatta neki, milyen az élet a másik oldalon. Mennyivel könnyebb az élet. Ő hitt neki, és jó tanítvány lett. Olyan jó, hogy túlszárnyalta a mesterét. Féloldalas kis mosolyra rándul szigorú szája.

"- Lopez, mi lesz már! - hangzik a durva parancs, és ő minden késlekedés nélkül indul is a hívó szó irányba. Az engedelmesség, fontos, de nem csak ez minden. A fegyvere csőre töltve. A mentora hívja és érzi hogy itt valami történni fog. Talán elérkezik a pillanat amire mindig is vágyott.
Az irodaajtó becsukódik, és ő merészen nézi a megnyerő, simára borotvált arcú embert. Bastida mindig sokat adott a kiállásra, és akár bankárnak is elmehetett volna.
- Tudod mi a legfontosabb értékünk a családban? - kérdezi az asztalnak dőlve. A fiatalember a maga huszonöt évével figyeli és letelepszik a fotelbe.
- A hűség - válaszolja.
- Igen, ez az egyik. A másik a bizalom és a lojalitás. Tudod mi a különbség a kettő között, fiam? - kérdezi bölcsen csillogó szürke szemét a mogyoró szempárba fúrva.
- Tudom.
- Lehet valaki lojális úgy, hogy mégsem az? - kérdezi, és a fiú tudja hogy beugratós kérdés. Nem csak fizikai munak ez, de szellemmi megmérettetés is.
- Lehet. Mert nem egy emberhez, hanem egy családhoz lojális az ember - válaszolja, ahogy a férfit nézi, és a döntés megerősödik benne. A családnak erősebb vezetőre van szüksége. Kicsit erőszakosabbra, és kevésbé filozófikusra. Ezzel a gondolattal nincs egyedül az alacsonyabb körben. Sokan gondoltak már erre, és neki kell előbb lépnie ha nem akarja hogy José vegye át a vezetést.
- Bastida.
- Igen?
- Te bízol valakiben?
- Bízom.
- Miért?
- Mert ember vagyok, és nem tudok nem bízni senkiben.
- Akkor is, ha tudod hogy ez nem jó?
- Senki nem tökéletes Lopez. Én sem, te sem - hangzik a válasz a rövid diskurzus után, és végül hátat fordít, hogy az asztal másik feléhez menjen és leüljön a papírmunkára de már nem ér oda. Megáll, és egy pillanatra lemerevedve bámul, aztán eléri a valóság. A dörrenés, és a fájdalom. Nem fáj sokáig.
- Lop...ezzz....
- Sajnálom, de én nem bíztam benned sosem. Én megtanultam a leckét Bastida. Sajnálom - térdel le mellé, és szemében valami tompa fájdalmas fény villan, hiszen tényleg kedvelte a férfit, de a világnak változnia kell, és gyorsan. Letelepszik az íróasztalhoz és a fadarabra fekteti a pisztolyt. Az ajtó felé mutat. A berontó testőrök felé, akiknek elég világos az üzenet hogy vezetőségváltás történt.
- Van kérdés?
- Nincs, Uram. "


Felsóhajt. Olyan régi az emlék, és még mindig emlékszik hogy Bastida nem volt dühös rá. Sokkal inkább csalódást látott az üvegesedő szemeibe és ő maga is inkább ezt érezte, de amit meg kellett tennie, azt meg kellett tennie. A családnak erősebb kezű vezetőre volt szüksége, és egy alapos tisztogatás után, felállt a mai rendszer, aminek sok szereplője még mindig ugyanaz. Lopez tud jutalmazni, és büntetni egyaránt, de nem érzelgősködik el semmit. Van akit kedvel, de nem bízik senkiben, és nem ad okot a támadásra, hiszen amit ő tett, azt könnyen más is megteheti. Nem lenne példa nélküli.
Végighúzza kezét az asztal szélén. Ez ugyanaz az asztal, aminek Bastida támaszkodott. Megtartotta, hiszen masszív és igazából ikonikus hogy egyszer őt is itt veszejtse el valaki aki jobbnak gondolja magát, bár egy két jelentkező életét már kioltotta. Ez nem olyan dolog hogy az ember nyugdíjba mehet innen, és valaki átveszi az üzletet.
Az üzletnek, mennie kell. Akkor is ha néha veszteséggel jár, és akkor is, ha néhány civil bánja. Mint legutóbb. A neve elég messzire ér, és New York ismeri a nevét. Carlos is ismerte, és lehetett volna annyi esze hogy nem rángat bele mást az üzletbe. Ő nem jelenik meg mindig, aki vele üzletel... az már maga is nagyhalnak minősül. Lopez nem elérhető, és nem ad második esélyt. Rosszul sikerült éjszaka az a bizonyos klubb-os eset, de végül is el lett simítva. Igaz, senki nem élte túl, még a kurvák sem, sem pedig a táncoslányok. A körültekintés fontos, és az egekbe tornássza a zsaruk vérnyomását.
Minden nyomozó és szövetségi nagykutya őt akarja, ezzel tisztában van és egyfajta macska-egér játéknak fogja fel, ahol ő van lépéselőnyben. Mert őt nem kötik az erkölcsi normák és törvények, egyedül saját magában hisz és a saját maga szabta törvényekben, amik szerint él.
Lopez, nem bocsát meg.
Legutóbb sem tette, mindössze a maga finom módján jelezte hogy még él, és tud róla hogy az a lány is benne volt, és nem bocstotta meg neki. A barátnője és a vőlegénye volt az ár. Mert mindig, mindennek ára van.

Kopogás riasztja ki a gondolataiból, és az ajtó felé pillant, ahogy belép a testőre, aki évek óta kíséri mindenhová.
- Indulnunk kellene.
- Minden készen áll, Bret?
- Igen Uram.
- Helyes. Menjünk, sok dolgunk van még ma - emelkedik fel a székből, és leakasztja a fogasról a kabátját, ami alá a fegyverét is rejti. Nem megy sehová fegyvertelenül, és nem bíz mindent az embereire. Van amikor ő is beszáll a leszámolásba, de olyan is van hogy csak végignézi. Mert megteheti.

Mert fizetni kell.
Mindig.
Mindenért.